Szerb Vajdaság 1848–1849

30. rész

1849. november 18-án kiáltották ki Bács-Bodrog, Torontál, Temes, Krassó megyékből, valamint Szerém megye rumai és újlaki járásából, a hivatalosan Szerb Vajdaságnak elnevezett közigazgatási egységet. Miután 1848. március 15-én Pesten kitört a forradalom, két nappal később a pesti szerb diákok kezdeményezésére a Matica srpska gyűlést rendezett a Tökölyánum udvarán. A március 17-e és 19-e között zajló tanácskozáson méltatták a forradalom vívmányait, valamint megfogalmazták saját nemzetiségi követeléseiket. A határozatban egyebek mellett nyelvi és kulturális önállóságot és politikai függetlenséget, a szerb nemzeti gyűlés elismerését követelő pontok is szerepeltek. Követeléseiket azonban a magyar politikusok – Kossuthtal az élükön –, az egységes politikai nemzet elvét követve és az egyéni szabadságok fontosságát hangsúlyozva elutasítottak. A szerbek azonban egyre határozottabban fordultak szembe a forradalmi magyar kormánnyal, az 1848. április 14-ei karlócai gyűlés határozatában már követelték a magyar kormánytól független szerb vajdaság létrehozását Bácska, Bánság és Baranya területén, amelyet Horvátországgal és a katonai határőrvidékkel közös alkotmánnyal működő területként képzeltek el.

A gyűlést, s a követelések elutasítását követően, a Délvidéken állandósultak a szerb zavargások, a május 13–15-ei karlócai szerb nemzeti gyűlésen kikiáltották a független Szerb Vajdaságot. Az első vajda Stevan Šupljika (1848), az első elnök Josip Rajačić (1848–1849), második elnök Ðorđe Stratimirović (1849) volt. A karlócai nemzetgyűlésen fegyverkezésre szólították fel a szerb lakosságot, s ezzel a Délvidéken megkezdődött a szerb tisztogatás: 1848. július 14-e és 17-e között legyilkolták a szenttamási magyarok nagy részét, majd Földvár polgári lakosságát is, augusztus 29-én és 30-án a szerb martalócok feldúlták Temerint és Járekot. „Temerin már megpirkadt a tűzben, / Ám ez éjjel Čiča se aludt el, / De egyszuszra Járekot felgyújtja” – idézte egyik írásában Csorba Béla a korabeli ismeretlen szerb költő, hősöket dicsőítő énekét. 1848 késő nyarán, kora őszén, a szenttamási sáncokon vívott csatákat követően a szerb csapatok kegyetlen gyújtogatásba kezdtek a vidéken, melynek során végig a Tisza mentén égtek a magyar települések. 1849. február 2-án Zentán is megtörtént a vérengzés, amit a Véres Gyertyaszentelőként tart számon a történeti emlékezet.

1849. március 15-én Peczel Mórt kinevezték a délvidéki magyar katonai erők élére, és ő nem is késlekedett a támadás megindításával. Elsődleges célja Pétervárad felszabadítása volt, amelyhez mintegy 14.000 katona és 30 löveg állt rendelkezésére. Először a Szeged környéki településeket foglalta vissza, majd felszámolta az ókanizsai és a zentai szerb táborokat. Áttörte a Ferenc-csatorna melletti védelmi vonalat, és március 27-én már Kiskérnél járt. Két zászlóaljjal, két huszárszázaddal és egy üteggel sikerült bejutnia Péterváradra. Eközben Josip Jellačić Eszéken megkezdte a déli hadsereg megszervezését, majd a titeliek védelmére sietett. Perczel május 26-ai támadásának visszaverésében már az ő csapatai is szerepet játszottak.

A magyar forradalom bukása után a császár 1849. november 18-án alapította meg a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű tartományt, mint a Szerb Vajdaság utódját. A szerbek azonban nem voltak elégedettek az új vajdasággal, mivel bár nagy kiterjedésű volt, etnikailag vegyes – román, német, magyar, horvát – nemzetiségű bánsági és szlavón területeket foglalat magába, miközben kizárt egyes szerb többségű területeket a Szerémségben, főleg a határőrvidéken, amelyeket a Szerb Vajdaság tervezet magában foglalt. A Vajdaság élén nem a szerbek által választott vajda állt, hanem nagyvajdai címmel maga Ferenc József, a közigazgatásért felelős alvajda pedig az általa kinevezett Mayerhofer tábornok lett.

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukása után Szerb Vajdaságként létezett a tartomány, s a katonai határőrvidék csak 1872-ben szűnt meg, amikor végre ténylegesen az anyaországhoz csatolták. Deákék ekkor kezdték megszervezni a Délvidéken is a magyar közigazgatást, iskolákat alapítottak és megteremtették a magyar kulturális intézményeket. Közben azonban sok évszázad hasznos munkája ment veszendőbe, „a magyar nyelv, s a magyar állameszme huzamos ideig volt itt a hamupipőke sorsára kárhoztatva”. Délvidéken a nemzeti újjászületés korában, az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad során, a Nagy Háború kitöréséig a magyar kultúra korábban soha nem látott, pazar fölvirágzását teremtette meg a magyar polgárság.

De volt bármilyen kegyetlen is a magyar forradalom és szabadságharc után a bécsi udvar megtorlása, Deák Ferenc és párthívei az idők változásakor is kitartottak az 1848-as eszmék mellett, a kiegyezést – Kossuthnak az emigrációból küldött Kasszandra-levelei ellenében is – csak a 48-as törvények legitimálásával voltak hajlandók elfogadni. Kemény Zsigmond hite szerint az elégedetlen nemzetek Európájában – a pánszláv, pángermán és pánromán eszmék terjedésének idején – a felelős politikusoknak minden lépést ezerszer meg kell fontolniuk ahhoz, hogy Magyarországon a helyreállított alkotmányos rend a nemzetiségeknek is elviselhető körülményeket teremtsen. Hogy Szent István országában mentül kevesebb legyen a megrázkódtatás, Kemény Zsigmond szükségesnek vélte: 1. „hogy a történeti jogokkal nem bíró nemzetiségek méltányos igényeit kivétel nélkül teljesítsük”; 2. „hogy a történeti jogokkal bíró nemzetiségek jogait […] egész hűséggel tartsuk föl, sőt oltalmazzuk is”. Viszont románnak, szerbnek, horvátnak és szásznak világosan föl kell ismernie, hogy csak egy alkotmányos rendre épült, gazdaságilag megingathatatlan, erős államhatalommal rendelkező Magyarország maradhat szuverén ország az európai államok sorában. Ez ellen lázadni, szervezkedni bűn az államalkotó nemzettel, a magyarsággal szemben. Az alkotmányos rend helyreállításakor a Kárpátok karéjában abba kell végre hagyni a kardélen táncoltatott sérelmi politikát, és az „alkotási politika” szellemében új országot kell építeni. Elkötelezettségében, a nemzeti érdekek érvényesítése terén Kemény Zsigmond Kazinczy Ferenc és Széchenyi István szellemi örökösének tekintette magát.

A Bácskában a Bánságban és Szlavóniában a XIX. század második felében, a forradalom és a szabadságharc teremtette feszültségek közepette két nemzetállam építése folyt párhuzamosan: a magyar politika intézményei révén igyekezett olyan szilárd pozíciókat szerezni, amelyek egyfelől biztosítják a saját gazdasági és kulturális érdekei érvényesülését, másfelől kizárták a nemzetiségi lázadásnak azt a lehetőségét, amellyel 1848 őszén oly váratlanul szembetalálta magát. Ugyanakkor a délvidéki szerbség – a maga egyházi és kulturális intézményein belül, nem egyszer konspiratív formában – szintén nemzetállami elképzeléseket ápolt és rejtegetett, abban bízva, hogy a történelem egy szerencsés pillanatában Újvidék, Zombor, Pancsova és más városok polgáriasult szerb értelmisége az önálló és független szerb állam szolgálatába szegődhet.

Az 1867-es kiegyezést követő évtizedek a magyar–szerb együttélés békésebb korszakát jelentették. Ennek bőséges bizonyságát találjuk a korabeli irodalomban is. Zorkóczy Lajos országos hírű botanikus, az újvidéki polgári fiúiskola igazgatója az Újvidék hetilap 1885. augusztus 23-ai és augusztus 30-ai számában jelentette meg Tárcza a Fruska-Górából című két részes útirajzát, melyben a pravoszláv kalugyerzárdák titokzatos világának elbűvölő látványáról szólt. Írásában elmondta: a Fruska-Góra (másutt Frusca-Gora) „hegytövei” és „völgynyílásai” rejtekében található a pravoszláv kolostoroknak az a sokasága – gyöngyfűzére –, amely a szerb nép Athoszát, szent hegyét képezi, s amely egységes vallási jellegében a szerb nép életének évszázados emlékeit őrzi. „Nyugaton Dálya, a patriarcha roppant uralmához, keleten Karlóca, a szerb Sionhoz simulva sorakoznak e nagy tekintélyű, s roppant kincsekben bővelkedő kolostorok a Fruska-Góra mindkét oldalán egymáshoz, szépséget és bájat kölcsönözve az áldott termékenységű szerémi vidéknek, mely századokon át Deliciae Romanorum neve alatt volt ismert.” Zorkóczy Lajos elmondta: a szerémségi kolostorok többségét a XIV. és a XV. században a szerb despoták – „a szerb birodalom rombadőlte után a magyar királyoktól kijelölt fejedelmek” – alapították, a Karlóca közelében lévő Nagy Remeta azonban talán nem is szerb, hanem „byzanti eredetű, alapítását a hagyomány illyr metropolitának tulajdonítja ez ezredév elején”.

Irodalom: Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története I–V.; Budapest – Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894; Thim József: Délmagyarország önvédelmi harca 1848–1849 – Bács-bodroghmegyei és szerém-vidéki események I.; Zombor – Bittermann nyomdája, 1887; Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája I–II. Szerkesztette Dudás Gyula; Zombor – Bittermann Nándor és fia könyv- és kőnyomdája, 1896; Bács-Bodrog vármegye I–II.; Magyarország Vármegyéi és Városai. Szerkesztette Dr. Borovszky Samu; Budapest – Országos Monográfia Társaság, é. n. [1909]; Varsányi Péter István: Adalékok az 1848-as délvidéki harcokhoz; Századok, 1977. 111. évfolyam, 4. szám, 735–748. p.; Hermann Róbert: Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc története; Budapest – Osiris Kiadó kft. 2022. 871 p.; Hermann Róbert: Interetnikus konfliktusok Magyarországon 1848–49-ben; Délvidéki Szemle, 2017. IV. évfolyam, 2. szám, 30–53. p.; Vajda Gábor: Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc délvidéki eseményeiről; Honismeret, 2001. 29. évfolyam, 1. szám, 59–61. p.; Z [Zorkóczy Lajos]: Tárcza a Fruska-Górából I–II.; Újvidék, 1885. augusztus 23. 3. p. és 1885. augusztus 30. 2–3. p.

(Folytatjuk)