– A hülyeség nem korfüggő – sóhajtott váratlanul a játszótéri pad szélén ülő Ida néni, aki pedáns tanárnő volt 40 és fél évig a helyi középiskolában, éneket és matematikát tanított.
– Ez hogy jött elő úgy hirtelen, szinte a semmiből? – nézett szemüvegét a homlokára tolva Emőke néni, aki egy kis tejboltban kezdett mint kiszolgáló, onnan aztán tyúklépésenként feltört, egész a központi osztályvezetőségig.
– Biztos látott vagy hallott valamit – hajolt előre a kis csapat harmadik tagja. Márkás tornacipő és melegítő volt rajta, a botja lazán odatámasztva a pad támlájához.
Ida ránézett a barátnőire. Hallgattak, a márkás edzőcipő köröket rajzolt a kavicsok közé. Regina is tanárnő volt sokáig, testnevelés volt a fő profilja, két iskolában is. A szakmunkásképző kemény volt, gondolta, és elmosolyodott. Aztán megtalálta a kulcsot a nagy laklikhoz, s mikor először földhöz teremtette egy jól sikerült csípődobással a nagyszájú Boltovics Mátét, majd óvatosan ráhelyezte a lábát, és úgy tett, mint a vadász a lelőtt vad fölött, az osztály nyerített a röhögéstől. Ettől kezdve örömmel ment be órára, semmi baj nem volt, se zajongás, se megfontolatlan beszólás vagy pláne a labda teljes erővel való eldobása, gáncsolás, meg amit az ilyen skacok kiókumlálnak. Regina a megyeszékhelyre járt minden második este önvédelmi órákra, és igen tehetségesnek bizonyult, pedig már benne járt a korban. – Ki kérdezte? – ezt mondta az edző, amikor ő hebegve az éveire hivatkozott. Neki meg úgy tetszett ez a kicsit pimasz kérdés, hogy rögtön ott maradt, s jár évek óta, ki nem hagyna egy foglalkozást se. Otthon meg videofilmeket néz, szakkönyveket forgat, hajnalban fut, légzőgyakorlatokat végez, a pincében kis erősítő sarkot hozott létre.
– A tegnap estéről jutott eszembe, te meggondolatlan nőszemély, amikor nevelni akartad azt a huligánt, aki pénzt akart tőled.
– Ugyan már – legyintett a megszólított, de hiszen ismersz.
Az már biztos, gondolta Iduka, hogy helyi koldusok és vagányok is kitérnek előle, tudják, hirtelen haragú, és hamar eljár a keze is. Ki gondolna ilyen kemény fellépést a törékenynek látszó hölgyről, aki esténként elegáns kosztümben jön meg a színházból. Így volt ez vasárnap este is, amikor Bika, a szomszéd kerület rettegett vagánya enyhén ittas állapotban rossz helyen szállt le a buszról, mert a sofőr határozottan úgy gondolta, jó lesz neki itt, ő meg nem vitatkozott. Amikor meglátta a szépen öltözött, botot használó áldozatjelöltet, két lépéssel mellette termett.
– Nénje, aggyík má ’ egy kis lóvét! – kiáltott rá, hátha már ettől megijed, és aztán le lehet nyúlni, amennyi nála van. Esetleg még a láncot is, nézett a csillogó ékszerre. Regina asszony meg se állt, egy félfordulattal az ezüstfogantyús botjával fejbe csapta a pimaszt, aki egy ványadt akácba próbált megkapaszkodni, kevés sikerrel.
A zajra – botot még mindig keményen tartva – visszafordult, és a padhoz vezette a kóválygó támadót, aztán halkan és lassan elmondta, amit akart.
Az addig óvatosan közelebb araszoló két hajléktalan aztán tűpontosan, egymást kisegítve elmondták az infót, este már az egész kerület erről beszélt.
Regina asszony pedig imígyen szólt:
– Jegyezd meg fiam, hogy néni, nénike, nénje, mamika, nagyi a keresztanyád térde kalácsa.
Bika, aki még mindig duplán látott, felnyögött: –Néni, maga most kioktat engem?
Akkora pofont kapott erre a kérdésre, mint gyerekkorában egyszer a nagyfatertól, de az ökölvívó volt, amatőr ugyan, de az se semmi.
A harcias amazon pedig felemelte a hangját, mert a tömeg mintegy varázsszóra megszaporodott:
– Most még megbocsájtok, mert látom, eszed semmi, meg nem is láttalak még errefelé, aztán maradjon ez így továbbra is. Mikor megtanulsz viselkedni, eljöhetsz, de ne sűrítsd a látogatást.
Az összegyűlt csoport hangos tapsviharban és éljenzésben tört ki, és a szédelgő Bikát elkísérték a közkútig, hozza rendbe magát. Regina meg peckesen, ruganyos léptekkel ment hazáig.
– Az este? Á, csak egy kicsit meg akartam nevelni azt a modortalant, tudod, hogy soha se késő.
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
