Galambóc vára – A Duna vidéke sok helyen szép, de egy helyen sem olyan impozáns és vadregényessége által annyira fenséges, mint éppen az Alduna – írta Kalecsinszky Sándor Az Aldunáról és környékéről című tanulmányában (1891) – különösen Báziástól Orsováig, amelyet nem lehet összehasonlítani más európai folyó szépségével, nem az Elba folyóval, sem pedig a világhírű Rajnával.
Az Al-Duna stratégiai jelentőségére utal, hogy a folyó partján már a rómaiak korában is várak hosszú sora állt, köztük Szendrő közelében Columbaria erődítményből lett Galambóc vára. Építését a XIII. században kezdték, 1391-ben Bajazed szultán rövid időre megszállta, de Perényi Péter hamarosan visszafoglalta. Ezt követően a vár a török és magyar háborúk gyakori helyszíne volt. A Magyar Királyság déli határvédelmének megszervezését Luxemburgi Zsigmond kezdte el, az általa megalapozott rendszert Hunyadi Mátyás király fejlesztette tovább. A krónikák szerint szerb Lázárevics István fejedelem és hűséges hadvezére, Brankovits György halálát követően „Zsigmond király seregét Szerbországba indította a kialkudott várakat átvenni”. A korábban megkötött szerződés értelmében Nándor-Fejérvár, Szendrő és Galambóc erődökért cserébe a seregével támogatta volna a szerbek törökellenes háborúját. 1427-ben azonban a magyar király csak a két előbbi erődöt vehette át, Gamalbócot – a király megérkezése előtt – annak „hűtlen szerb kapitánya” 12.000 aranyért eladta a törököknek. Zsigmond felismerte, hogy a kulcsfontosságú várat csak háborúval foglalhatja el, ezért előkészület gyanánt a Duna bal partján fölépítette Szent László várát.
Zsigmond király csapatai megostromolták Galambócot, 1428 áprilisában azonban vereséget szenvedtek. A török megerősítette Galambóc várát, s onnan állandóan fenyegette Magyarország al-dunai vidékét. Csak Kinizsi Pálnak, az alvidék országos főkapitányának sikerült még egyszer 1483-as szerbiai hadjárata alkalmával a töröktől visszaszerezni. A Zsigmond és Mátyás által kialakított kettős végvárrendszer – ami tulajdonképpen egy 50 kilométer szélességű sáv volt – egészen Nándorfehérvár 1521-ben történt elestéig szilárdan tartotta magát. Nándorfehérvár elvesztése után Magyarország számára Galambóc is végképp elveszett. Ma már csak romjaiban állnak a Duna fölé emelkedő sziklákon.
A Szamota István szerkesztette, Nagybecskereken megjelenő Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár sorozatban közölt Régi magyar utazók Európában 1532–1770 (1892) című kötetben Komáromy János al-dunai útirajzában 1697. október 8-i keltezéssel írta: „Isten hírével indultunk meg. Nándor-Fejérvárból furkatán le a Dunán. A folyó hegyek közé eső részén vagyon a galambvári sziget, kiben húztuk volt magunkat, midőn Heissler general, Nándorfejérvárát vitatta. […] Értük azután Galambvárat (a törökök Güverdzsinlik-nek hijják). Nagy kősziklán van ez a vár, kinek tövéből nagy bő források jőnek. A Duna épen a kőszikla tövét mossa. Ritka dolog, hogy itt csendesség volna, falatonként kapja fel a rettenetes szél a vizet, s mint a házat úgy viszi. Galambócz, szerbül Golubacz, járási székhely a pozsarevitczi kerületben. A galambóczi vár festői romjai kétségtelenül párjukat ritkítják. Nyolcz tornya van, ezeknek átlagos magassága 70 m. Római kasztellum helyén szerbek építették, 1391-ben török kézre került.”
A festői galambóci várrommal szemben a bal parton Lászlóvára van, amelyhez ugyancsak jeles történelmi esemény fűződik. 1428 áprilisában Luxemburgi Zsigmond magyar király 25.000 főből álló sereggel Galambóc ostromára indult. A király szárazföldi erőit egy vízi hadsereg is támogatta, amelyben egy gályát a fővezér Rozgonyi István neje, a hőslelkű Szentgyörgyi Cecília irányított, s a krónikák szerint nemcsak hogy hősiesen küzdött, de a vesztésre álló csatából Zsigmond királyt is kimentette. „A csata megkezdődvén, mindenek előtt a török hajóhad támadtatott meg, mely a Moraváról evezett le a Dunára. A hős magyar nőnek súlyos ugyan a kard, puha keblét is töri ugyan a pánczél, de nehezebb, de jobban töri a bánat szeretett férjéért, s vele harczol mindenütt; keményen lövöldözött a törökre, több gályáját elsüllyeszti, számos hősi tettet visz véghez, sőt mint a hagyomány tartja, ő menti meg a királyt is.” A történetet Arany János Rozgonyiné című epikus énekében így örökítette meg: „Galambócot a Dunáról / Ostromolni kezdik; / Folyamon is, szárazon is / Egyre törik, vesztik. / Elöl, elöl Rozgonyival / Kedves élet-párja, / Hív szerelme, szép Cicelle, / Szentgyörgyi leánya.” A veszélyben forgó királyt Cecília megmentette, s a maga sajkájában a magyar partra, Szent László várába szállította. A hátramaradottakat a bal parti erőd ágyúi s a hős lengyel kapitány, Zaviss csapata védelmezte úgy, hogy a magyar hadsereg kétszáz embere kivételével megmenekült, a lengyel segédcsapat azonban hős vezérével együtt Galambóc vára alatt lelte halálát.
Részletesebben tárgyalta a Klisszura bejáratát jelző két erődítmény történetét Gecser Béla A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig (1893) című könyvében. Szent László vára és Galambóc egymással szemben, egykor két erős vár volt, ma két festői romként ékesíti a Duna-szorulat bejáratát. „Hatalmas gúla alakú szikla tetején óriási torony mered az ég felé, melyet lépcsőzetesen, alább-alább szállva, egymást követnek bástyák, tornyok, falak, le egészen a víz színéig. A négyszögletű tornyok – ilyen kilencz van – egymással falak által vannak összekötve. Ilyen ma Galambócz, mely az Al-Duna várromjai között tán a legszebb, a legfestőibb.” Galambóc helyén már az ókorban római vár állott, s feltevése szerint neve is az ősi Columbariából származott. És máris sorát ejti a helyhez fűződő végeláthatatlan legendák és történetek egyikének: „Némely hagyomány szerint – írta – egy szerelmes Gernia nevezetű török nő építette volna a maga és kedvese számára, s ebből származott a Golubács név.” A középkor viharos évszázadai során volt magyar, szerb, török tulajdonban, szerencsétlenebb korszakában rablólovagok menedékhelyéül szolgált, „mígnem kora letelt, s most elhagyottan romladoz, porlik, csak a dunai utasnak szerez gyönyört”.
Galambóc és Szent László vára között, a Duna közepén látható a titokzatos Babakáj (másutt Babagaj) szikla, a rendkívüli természeti tünemény, amely mindenkor élénken foglalkoztatta a nép képzeletét. A vidék lakói legendás történetekkel ékesítették a szürke sziklát. Az egyik ilyen történetet Gecser Béla két változatban is följegyezte. Eszerint „egy szerb vojvodának gyönyörű fiatal felesége volt, kit végtelenül szeretett, és szörnyű módon féltette még az illatos, ártatlan szellőtől is. Féltékenysége rémképekkel rajzolta tele lelkét, s ezek hatása alatt a védtelen, ártatlan nőt a sziklához vasaltatta, hol az hamarosan elveszett”. A monda egy másik változata szerint ez a rettentő sors egy szép török nővel meg egy magyar daliával történt meg, „akik egymásba szeretvén”, az ifjú a lányt megszöktette, üldözőik azonban a komor szirtnél utolérték őket, és a szirthez láncolva borzasztó halállal lakoltak mindketten. „Éjnek idején, s ama rettentő zivatarok alkalmával, melyek a Duna nyugodt arcát annyira eltorzítják, a susogó vagy zúgó habok közül gyakran föl-fölhangzik a panaszos sóhaj, a kínos jajgatás, mint a nép hite vallja.”
Galambóc romjainak közelében van az a barlang is, amelyet a néphit a kolumbácsi legyek otthonának tart. Minden évben az időjárás kedvezőre fordultával – áprilisban és májusban, majd ismételten szeptemberben – erről a vidékről hatalmas légyrajok árasztották el az Alföldet, és méreggel teli csípéseikkel százával-ezrével pusztították a legelésző jószágot. Ellenük tenni úgyszólván semmit sem lehetett, ezért a nép a megjelenésüket istencsapásként élte meg. Gecser Béla tudni vélte: „A legenda szerint Szent György a megölt sárkány fejét ide dobta be, s ebből kelnek ki a mérges kis állatok, melyek a barmokban néha nagy pusztítást visznek végbe.” A légy nevét a régi Golumbácstól kapta, de a tudós tanár arra is figyelmeztetett, hogy nemcsak itt keletkezik, hanem az Al-Duna völgyében Galambóctól lefelé mindenütt jelen van, a szerbiai völgyekben és a mocsaras vidékeken minden évben megjelenik. Kalecsinszky Sándor sem feledkezett el a mérges barlangról: „A várromhoz közel fekszik egy barlang, amelyből a népmonda szerint a kolumbácsi legyek kiröpülnek. Tényleg a kolumbácsi legyek, amelyek az állatokban nagy pusztítást szoktak végbevinni, az Alduna mocsaras helyén tenyésznek, s innét veszik útjukat nagyobb rajokban” – írta Az Aldunáról és környékéről című tanulmányában. Boleszny Antal pedig arra emlékeztet, a Kolunbács barlangnak a rómaiak idejében Oestron volt a neve, és Vergiliusz énekében is előfordul (Georgicorum, libr. III.).
A Duna napfényben komoly-zöld színekben csillog, felhők alatt pedig sötétszürkére válik a vidék – írta Szabó Zoltán A Vaskapun túl (1936) című könyvében. – „Messzebb a fák erős zöldje és a füvek vidám világoszöldje színezi a hajlotthátú dombokat és sehol egy falu. Mintha az ember félt volna megtelepedni itt a természet nagy erőinek szomszédságában, az épített hadiutak mentén. Kapu volt ez a táj mindig, a határőrök és katonák székhelye, kapu, amelyik inkább kizár, mint átereszt.” A Duna déli vonala és a Kazán-szoros Zsigmond király és a Hunyadiak háborúit múltán csak három évszázadnyi hódoltság után, Buda visszafoglalásét követően vált újra jelentőssé, amikor a törökök ellen vívott háborúk erre a vidékre tevődtek át: Ráma, Lippa, Karánsebes, Mehádia, Orsova, Kladova vidéke s a Kazán voltak a csaták legnevezetesebb számontartott színterei.
Irodalom: Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája I–II.; Hadtörténelmi Közlemények, 1936. 1–57. p. és 169–202. p.; Rázsó Gyula: A Zsigmond kori Magyarország és a török veszély (1393–1437); Hadtörténelmi Közlemények, 1973. 3. szám, 403–444. p.; Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig; Történelmi Szemle, 1996. 38. évfolyam, 2–3. szám, 1. p.; Papp Sándor: Magyarország és az Oszmán Birodalom – A kezdetektől 1540-ig; In: Közép-Európa harca a török ellen a 16. század első felében. Szerkesztette Zombori István; Budapest – Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség (METEM) – Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2004. 219. p.; Boleszny Antal: Kézikönyv az Al-Dunán Szerb- Oláh- és Bolgárországban utazók számára, vagy a határvidék, Szerb- Oláh- és Bolgárország. Írta Boleszny Antal; Ó-Orsova – Nyomatott Handl József-nél, 1870. 176 [3] p.; Kalecsinszky Sándor: Az Aldunáról és környékéről; Budapest – A Pesti Lloyd-Társulat könyvnyomdája, 1891. 16 p.; Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054–1717. Szerkesztette Szamota István; Budapest – Franklin Társulat, 1891. 559 p.; Régi magyar utazók Európában 1532–1770 – Az előszót írta Vámbéri Ármin. Szerkesztette Szamota István; Nagy-Becskereken – Pleitz Fer. Pál Könyvnyomdája, 1892. 383 p. Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár. Kiadja Szabó Ferencz N.-Eleméri plébános; [Gecser Béla]: A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig. Írta Gecser Béla polg. isk. tanár; Pancsova – Nyomatott Wittigschlager K.-nál, 1893. 218 p.; Simonyi Jenő, dr.: Az Al-Duna; Budapest – Hornyánszky Viktor cs. és kir. udv. nyomdája, 1903. 19 p.; K. I. [Kopper Irma]: Aldunai utunk; In: A palánkai áll. polgári fiú és leány iskola értesítője [az] 1910–11. tanévről. Közli Zakkay Aladár igazgató; Palánka – Kristofek és Blázek könyvnyomdája, é. n. [1911]. 18–29. p.; Erődi Kálmán, dr.: Az Alduna és vidéke; Budapest – Magyar Földrajzi Intézet Rt., 1914. 65 p.; Kalapis Zoltán: Régi Bácskai és Bánáti utazók; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1987. 300 p.; Mák Ferenc: Régen a hajósok és a vándorok réme volt – Legendák, epikus történetek, babonák és hiedelmek a történelmi Al-Dunán I–XV.; Magyar Szó, 2013. január 26. – 2013. május 4.
