A súrlódás és a bonyolult örömök hiánya

„Zsűrizésen, díjkiosztáson, pletykákon túlvagyunk immár, ám mégsem teljes a kép” – írja 1969-ben Utasi Csaba az Új Symposion 46. számában megjelent, a Regénypályázat 68 című, pontos, ugyanakkor rá jellemzően vitriolos és kegyetlen összegző írásának bevezetőjében, hogy aztán megossza velünk, olvasókkal a 68-as regénypályázatra beérkezett kéziratok olvasása közben készült jegyzetanyagát.

2002-ben jelent meg Fekete J. József: Imádságos kolostor címet, Könyv az olvasásról alcímet viselő kötete, amelyben a vajdasági magyar irodalom egyik legfelkészültebb és legszerteágazóbb műveltséggel bíró irodalomtörténésze osztotta meg olvasóival gondolatait könyvekről és irodalmi jelenségekről. A betokosodott kudarcról címmel olvasható Márkus Béla A betokosodott kudarc című, a szerző válogatott tanulmányait tartalmazó kötetéről szóló recenziója, amelyben ott szerepel az a megállapítás is, hogy a szerző ,,nem minden esetben hozta összhangba az értékelés ítéletét a megértés szándékával, amit egyébként másokon számonkér.” Fekete J. József megállapítása, ahogyan azt meg is szokhatták rendszeres olvasói, most sem bántó, ugyanakkor kemény és egyértelmű. Az 1975-ben íródott Márkus-tanulmány egyébként, amiről Fekete a megjegyzését tette, erősen foglalkozik az 1968-as regénypályázattal is, amelynek bő terméséből csak egyet-kettőt tart valóban értékelhetőnek.

Monostori Imre is írt erről a ,,kisebbségi magyar sorsot élő magyar szellem képviselői”-ről szóló Márkus-kötetről, amelyben Márkus a vajdaságiakkal kapcsolatban a következőket jegyzi meg: ,,A mai vajdasági szellemi-irodalmi élet fő vitapontjai az értelmiség (minden új korban újból értelmezendő) hivatásával kapcsolatosak. Nemzetiségi lét, nemzeti tudat, a nemzeti kisebbség érdekképviselete és így tovább. Egészen a Bányai János képviselte leegyszerűsítésig, amely szerint az irodalmi mű irodalmi értékében, tehát esztétikai szférában érhető tetten a mindenkori önismeret.” A másik végletnek tekinthető Vajda Gábor irányában is éles és pontos, amikor szemére veti, hogy kérlelhetetlenül ítélkező, nincs benne töprengő megengedés, morális attitűdje válik számára esztétikai mércévé, a tájjelleg pedig az általános emberi fölé kerül. Monostori úgy jellemzi Márkust, mint akinél megmutatkozik a ,,tágasság és az egészben gondolkodás és láttatás igénye, [...] ugyanakkor egy percig sem hiszi el, hogy az irodalom egyenlő a környezetétől (súlyosabb esetben a tartalmától is) megfosztott szöveggel, nem hisz a jövő-menő irodalomtudományi divatokban; annál inkább elkötelezett és nem kevésbé kíváncsi faggatója és kutatója a teljes életben gyökerező és így láttató irodalmi közlésmódoknak”.

Az irodalmi élet bonyolult és szövevényes. A hatvanas évek közepétől, (amikor Bányai is belép az irodalmi életbe)  1968-tól, a kettős kötődés kapcsán elfoglalt jugoszláviai magyar állásponttól – nem tehetjük meg, hogy nem emlékeztetünk a Pomogáts Béla szerkesztésében 2011-ben megjelent kötetre: Haza a magasban. A ,,kettős kötődés” vita 1968–1969 – a policentrikus irodalom- és kultúrafelfogásig eljutva, amiről néhány éve olvashattuk Ladányi István tollából származó tanulmányt éppen e generációhoz kötődően, a bonyolultságot, a szövevényességet és a részleges kizárást vagy meg- és beengedést követhetjük nyomon.

2018-ban Újvidéki orfeuszok – a vajdasági Új Symposion folyóirat (1965–1992) címmel szerveztek kiállítást: a ,,Tolnai Ottó által életre hívott” vajdasági folyóiratról olvashatunk a kiállítás kapcsán. Ugyanebben az évben jelenik meg az említett Ladányi-tanulmány, amely árnyaltabban, ekként ír: ,,Az Új Symposion folyóirat első száma 1965 januárjában jelent meg Újvidéken, egy huszonéves fiatalokból álló irodalmár csoportosulás lapjaként. A lapalapításhoz vezető Symposion-mozgalom indulása az 1950-es évek legvégére, az 1960-as évek legelejére tehető. A Symposion-mozgalom neve az Ifjúság című újvidéki ifjúsági hetilap 1961. december 21-én indult mellékletéhez kötődik. A korábbi közművelődési jellegű és ifjú tollforgatóknak lehetőséget adó irodalmi rovatot ekkor váltotta fel Symposion címmel egy kétoldalas melléklet, amelynek viszonylag nagy önállósággal rendelkező szerkesztői az akkor 21-22 éves Bányai János, Domonkos István, Fehér Kálmán, Koncz István és Tolnai Ottó voltak. A Symposion mellékletnek 1964 őszéig hetvennyolc száma jelent meg, és mintegy hatvan munkatárs írásait közölte. Ennek szerkesztői gyakorlatában és az első számtól kezdődően élénk, nem ritkán durva vitáiban erősödött meg nemzedékként az 1965-ben az Új Symposiont elindító írócsoport. A hangadó szerkesztők és munkatársak, elsősorban Bányai János és Tolnai Ottó, továbbá Bosnyák István, Utasi Csaba, Végel László radikális hangnemben támadják a vajdasági magyar irodalom köldöknézőnek nevezett provincializmusát, templomtorony- és dűlőút-perspektíváját, a korábbi nemzedékek már beágyazódott szerzőit, aktuális köteteit.”

Hosszú időn keresztül minden vita ellenére sem fordulhatott elő, hogy írótársakat ne hívtak volna meg azokra a rendezvényekre, amelyek irodalmi életünket alakították. Azt, hogy mikor változott meg minden, nehéz volna tetten érni, talán majd megteremtődik az ehhez szükséges távolság és a távolság nyújtotta perspektíva. Annyit talán nem tévedés megjegyezni, hogy ez a merőben új időszak is Bányai Jánoshoz kötődik: hiszen a vajdasági magyar közéleti vitakultúra, ami kisebbségi sorsban nem elválasztható az irodalmi és kulturális élettől, a kultúrpolitikától, a könyvkiadástól, a tanszéktől, nem akkor változott meg, amikor Bányai János távozott az árnyékvilágból, hanem akkor –visszafordíthatatlanul és végérvényesen –, amikor meggyengült és először legyintettek arra, amit mondott.

Nem tudom – pedig talán  csakis ezt kellene megérteni, miképpen lehetséges az, hogy vannak, akik életükben és haláluk után is igazodási pontot jelentenek, hivatkozási alapot, iránytűként működnek, mondataik bonmot formában hagyományozódnak át, míg mások fontossága – látszólag – megkopik, velük együtt eltűnik, a föld alá kerül.

Az áthagyományozódás igényként kell hogy felmerüljön, amihez nem kell könnyűnek lenni, de fogyaszthatónak igen. A fogyaszthatóság kapcsán felállított követelményrendszer pedig ahogyan az ételt, az étkezési szokásokat, úgy az életet is átalakítja. És ebben a – már nem is átalakulófélben lévő, hanem átalakult életben kell újra megérteni az együttindulók között a – nem a legjobbat, ha volt olyan egyáltalán, de a legkiemelkedőbbet.

Az áthagyományozódás bonyolult folyamatához és a Bányai János nevét viselő alapítvány feladatához is hozzátehetjük, hozzá kell tennünk még egy nézőpontot, nem azért, hogy bonyolultabb legyen mindaz, ami enélkül is meglehetősen bonyolult, hanem azért, hogy megvillantsunk valamit a mély rétegeiből: ,,Nem sokkal halála előtt – Elek Tibor kérdéseire válaszolva – Gion Nándor 2002-ben így tekintett vissza a velük történtekre: ’Az akkori jugoszláv politika nagyon jól látta a mi helyzetünket, és igyekezett kézben tartani, irányítani bennünket. Azt mondta, jól van, fiúk, csináljátok, írjatok, ti különb magyarok vagytok, mint a magyarországi magyarok.’ Minek következtében minden anyagi támogatást megkaptak, hogy világpolgároknak, ’kozmopolita zseniknek’ érezhessék magukat. Nem kellett esküdniük a szocialista realizmusra, nyugodtan foglalkozhattak a modern irányzatokkal. Egy frissen megjelent Gion-kötet (Véres patkányirtás idomított görényekkel) utószavában Gerold László nem látja bizonyítottnak azt a kérdést, hogy a jugoszláv hatalmi gépezet Magyarország ellen akarta volna hangolni a vajdasági magyar fiatalokat. A Symposion és az Új Symposion történetének beható feltárása nyomán minden bizonnyal árnyalt képet kapunk erről is.” Olvashattuk 2014-ben a Magyar Naplóban.