Nem először hangzik el e rovatban, hogy az utazások lehetősége fontos szerepet játszott abban, hogy 1975-ben igent mondjak Kalapis Zoltán főszerkesztő „Akarsz itt dolgozni?” kérdésére. Akkor már volt utazási tapasztalatom bőven, pontosan tudtam, hova szeretnék még elmenni, és mit szeretnék még látni.
A bakancslistát kevés kivétellel végig is csináltam, s ami nem jött össze szolgálati útként, megvalósítottam önerőből. Hiába is magyarázta volna bárki is az ellenkezőjét, nem értettem volna meg, hogy valaki nem ábrándozik arról, hogy egyszer az életben végigsétáljon a Champs-Élysées (Elíziumi mezők) sugárúton, hogy ott álljon az Eiffel-torony, a Colosseum, a Big Ben vagy például a Niagara-vízesés előtt, amit én még a Wembley Stadionnal, a wimbledoni centerpályával, a Madison Square Gardennel és például az 1896-os olimpiára épített athéni stadionnal fokoztam. Még kevésbé voltam megértéssel azok iránt, akik, ha már ott jártak Párizsban, New Yorkban, Londonban, Rómában stb., nem vették a fáradságot, hogy legalább pár másodpercre lássák a Louvre múzeumot, a Diadalívet, a Szabadság-szobrot, a Central Parkot, a Tower hidat vagy a Spanyol lépcsőket és a Vatikánt.
Az utazásból nem csak a külföldi az érdekes. Kivételesen élvezetes lehet a belföldi is, ami gyermek- és fiatal koromban az egész Jugoszláviát jelentette, nevelésem alapján pedig bizony odaszámítottam a Halászbástyát, Balatonfüredet és a Népstadiont is.
Már a 10. születésnapom előtt több adriai helységben jártam és fürödtem, és nyáridőben bámultam meg a planicai síugró-nagysáncot. Ott álltam a hídon, ahol az ugrás kezdődik, lenéztem a mélybe, és eszembe sem jutott, hogy gyáva lennék, amikor azt mondtam, hogy onnan semmi pénzért nem ugranék. Sok évvel később síruhában és a havat taposva ott álltam a polkazenekarok között, és néztem, hogyan közeledik a világcsúcs 200 méter felé.
Nagyon szép emlék maradt belföldről a bugojnói sakktorna. Mindössze néhány nappal a leszerelés után, 1978 februárjában elküldtek Bugojnóba, ahol Karpov, Szpasszkij, Timman, Tal, Ljubojević stb. játszottak a nagyon erős összetételű versenyen. Nem volt sok újságíró, így Dušan Bućan kolléga az újvidéki Dnevnikből könnyedén végezte a sajtófőnök szerepét, és kimondottan élvezetesek voltak az irodájában, csak kettőnk előtt, nagy dumával és gyorsan fogyó töménnyel megtartott Tal–Ljubojević gyorslépéses magáncsaták.
Számomra az egész még érdekesebb volt, mert Bugojnóban nem volt szállás, és naponta lebuszoztam a 46 kilométeres utat Jajcéból és vissza. Jajcéban írtam délelőttönként a napi tudósításokat, a szálloda éttermének nagy üvegfalán át pedig ebéd közben néztem ott szemben a híres vízesést. Az út sem volt fárasztó, hisz az éjjeli Mostar–Ljubljana vonalon nem klasszikus ülőhelyek voltak, hanem azóta sem látott, kb. 45 fokban megdőlő, inkább fekvőhelyek, amiért érthetően el-elbóbiskoltam, és általában a jegykezelő szólt: „Újságíró, leszállás, Jajcéban vagyunk!”
