Írni olvashatóan

Táncol a sárga,
nyekereg a kék,
brummog a barna,
megered az ég.
Szilágyi Domokos: Táncol a sárga

Imádom a tollakat. Régen mindent tollal írtam. Van belőlük most is kis ezer. Régi gyógyszertári porceláncsészékben tartom őket. Ha valamit le kell írni, hát kedvemre válogathatok. A készlet zöme golyóstoll, de van köztük filc és zselés, sőt néhány patentceruza meg klasszikus grafit is. Táskámban mindig lapul pár, zsebeim valamelyikében szintén akad egy-kettő. Ha néha kölcsönadom valamelyiket, aggódva követem tekintetemmel az útját, s amikor a sokadik használó körbetekint, felemelt kézzel jelzem: enyém.
Ám ha a mástól kölcsönkapott íróeszköz nálam marad, sunyin lapítok, hallgatok, hátha nem keresik, hátha nem hiányzik senkinek. Ha mégis megtalálnak a kérdéssel, úgy teszek, mintha nem tudnám, miről van szó, majd a homlokomra csapva előveszem, s rákérdezek: ez az? Aztán fájó szívvel bár, de visszaadom.
Az évek során alapfilozófiámmá vált, hogy könyvet és tollat lopni nem bűn! Csak nagyon kellemetlen, ha rajtakapják az embert.
Mindebből arra a következtetésre juthatnánk, hogy grafomán vagyok, méghozzá abból a fajtából, aki szép, kalligrafikus kézírással van megáldva, ily módon a tollak az önkifejezés, önmegvalósítás segédeszközei volnának. Az igazság viszont az, hogy sohasem volt szép a kézírásom. Olyannyira nem, hogy elemiben állandósultak emiatt a beírások. Mi több, az évek folyamán megszaporodott gyors jegyzetelések csak tovább rontottak a helyzeten. Boldogult ifjúkoromban az egyik szemináriumi dolgozatom felolvasásakor például a tanár türelmét vesztve félbeszakította dadogásomat, és megkérdezte: Maga írta? A maga kézírása? Majd miután megmutattam, rám nézett, és csak annyit mondott: Szörnyű!
Évekkel később vettem egy írógépet, hogy ne legyen gond az olvashatatlan macskakaparásommal. Ha valamit mégis le kellett jegyeznem, írógép híján, hát csupa nyomtatott betűvel tettem, de aztán valahogy azokat a karakteres betűket is sikerült kibogozhatatlan, elrángatott vonalfolyammá változtatnom. Rettenetes, amikor az ember a cikázó gondolatait nem tudja formába önteni, méghozzá olvasható formába.
Mindig irigyeltem a szép kézírással megáldott barátaimat. Micsoda hihetetlen előnyben voltak velem szemben… 
Néha azon kaptam magam, hogy az általam leírtakat elkezdtem azonnal újraolvasni, többször egymás után. Már-már memorizáltam a saját szövegemet, s tettem mindezt abban a reményben, hogy ily módon talán a későbbiekben is sikerül dekódolni a papírra vetetteket, vagyis az általam írt ákombákom vonalkákból vissza tudom fejteni a mondanivalót.
Amikor rájöttem, hogy nem megy, akkor egyre rövidebb mondatokkal kezdtem kísérletezni. Így kedveltem meg az apró noteszeket, mert hely híján a fontos és lehetőleg rövid gondolatok nem lehettek szófolyammá, azért, hogy elférjenek a kockás vagy vonalas lapokon. Tudják: jó gondolat kis helyen elfér! Csupán egy a baj, ha papírra vetem őket, egyáltalán nem biztos, hogy órák vagy napok múltán el tudom olvasni a leírtakat. Akkor meg mit érek velük?!

Tintafoltból paca

A felső tagozatban már elő-előfordult, hogy a házi feladatok egy részét penkalával, azaz töltőtollal kellett írni. Gyakran megesett, hogy a tucatáruként vásárolt toll még egy iskolaévet sem szolgált ki. Anyám, aki mindenben kínosan precíz volt, rám-rám nézett, hogy lássa, megfelelően használom-e az új íróeszközt. Megvizsgálta, hogyan, milyen szögben ér a toll hegye a papírhoz, vagy azt például, hogy nem nyomom-e túlságosan a füzetlaphoz az érzékeny, ívesen lekanyarított, fém, legtöbbször aranyszínben csillogó, olyankor szétnyíló tollhegyet, ami emiatt pacát hagyott… Ilyen esetben rendszerint kitépette velem a lapot, és kezdhettem mindent elölről.
Kíváncsi kamaszként idővel és alkalomadtán mindent szétszedtem, legyen az örökíró, patentceruza, vekkeróra… Bármi, ami a kezem ügyébe került. Micsoda gyönyörűség volt a beszáradt töltőtollat is darabjaira szedni! – Mit csinálsz? Istenem, már ezt is szétszedted? – lépett be a szobába anyám. – Össze is rakod? Nem veszek másikat! Miért szedted szét? – nézett rám, és olyankor a döbbenettől még a máskor azonnal kijáró tasli is elmaradt. – Beszáradt! – mondtam ki a varázsszót.
Kis csészében vizet kértem, amibe a tollat és az adagolóként szolgáló, recés műanyag tollpárnát áztattam. Aztán egy nagyobb edénybe a hengeres tollszárat is bemártottam, és kíváncsian néztem, hogyan terjed az egyre sötétebb kék tintafolt a vízben… Végül az alkatrészeket egy kimustrált törülköződarabon szárítgattam az újbóli összerakásig.
A toll szinte megújult. A foltok, maszatok eltűntek róla, következhetett a próba!
Volt a szekrényben egy fiók, amiben levélpapírok és borítékok mellett ott lapult egy tintásüveg, benne a sötétkék írófolyadékkal, amiből újratölthettem íróeszközömet. Mondanom sem kell talán, hogy a műveletet anyám árgus szemmel felügyelte.
Sőt, ő adta oda a szögletes, fekete kupakos üveget, amelyen kék-fehér címke volt, Pelikan felirattal. Amiről egy fehér, nagy csőrű, kissé esetlen madár nézett rám. – Vigyázz, ki ne öntsd! – mondta aggódva. Gyakran előfordult, hogy két ujjal fogta a kis üveget, és amint ütközésig csavarva a pumpát, teleszívtam az apró tartályt tintával, már tette is el a maradékot a helyére.
Ekkor kezdődött a türelemjáték, mert hiába a teli tartály, mégsem írt azonnal. Egy ideig próbálgatni kellett, a tollat rázogatva vártam, hogy meginduljon és végigérjen a kék folyadék.
Újságpapír fölött ügyködtem, és egyszer csak, láss csodát, apró, majd pacává szélesedő kék foltok jelezték: átfolyt a tinta!

Színes tinták 

Ahogy a költő, úgy én is gyakran álmodtam színes tintákról! Mégis, sokáig úgy tudtam, hogy van a kék, amivel a szegény diákokat vegzálják, főként dolgozatíráskor, és van a piros, amivel a tanárok sebészi pontossággal jelölik a szöveghibákat, ily módon ostorozva a nebulókat, rámutatva azok írástudományának hiányosságaira.
Aztán egy szép nyári napon a topolyai könyvtár hűvös raktárában felfedeztem a zöld tintát! Néhány régi kötet belső borítóján, néha a sarkok valamelyikén, egy-egy pecsét alatt, szépen kanyarított, zöld számokat láttam.
Addig könyörögtem, míg anyám kerített valahonnan egy negyedüvegnyi, sötétzöld, igen sűrű tintát.
Alig vártam a szeptemberi iskolakezdést. Izgalommal telve indultam az Április 20.-ba, a nagytemplom mellé, az egykori katolikus iskola sarki osztálytermébe, hogy elkápráztassam osztálytársaimat. Az első dolgozatot nyári élményeinkről írtuk.
A tőlem elvárható legnagyobb gondossággal, szépen kerekítettem, kunkorítottam betűimet. A tinta, meg-megcsillant a vonalas füzetlapon. A toll alól határozott, vékony csíkokban folyt. Kicsit nehezebben száradt, mint a kék, de smaragdzöld színe, szerintem, káprázatos volt. Óra végéig nem csuktam össze a dolgozatfüzet lapjait, hogy az elmaszatolódásnak, pacának esélye se legyen!
Napok, talán hetek múltak, mire egy délelőttön a hetesek behozták a kijavított dolgozatokat, és a tanári asztal sarkára, stócba rakták a negyvenhárom, halványkék fedelű, nagy formátumú, ám igencsak vékonyka füzetet. Majd jött a tanárnő, aki szétválogatta és osztályzatok szerint csoportosította őket. Aztán kiosztotta. Név szerint, egyesével szólított bennünket. Kit dicsért, kit korholt, aszerint, hogyan teljesített.
Abban reménykedtem, hogy a jobbak között leszek, ha másért nem, hát a remény színében pompázó tinta miatt…
Néma csendben ültünk, amikor a tanárnő egy határozott mozdulattal magasba emelte a dolgozatfüzetemet. – Klamár Zoli, te meg miféle tintával írtál, fiam? – nézett rám szúrós szemmel. – Hát nem tudod, hogy kék színűt használunk?
Fülig vörösödtem, és olyan halkan válaszoltam, hogy azonnal a tábla elé hívott. Az osztálynak szembefordulva kellett hangosan elismételnem: – Dolgozatot csak kék tintával írunk!
Megsemmisülten álltam, az olajos padlót néztem, és egyre kisebbnek éreztem magam. Füleim lángvörösen izzottak, szemem sarkában könny ült. Megsajnálhatott, mert hozzám lépett, megsimította a fejem, és kezembe nyomta a dolgozatfüzetemet. Bátortalanul elindultam a padok között, bár azt sem hallottam, hogy a helyemre küldött volna.
Végül én is a javításhoz fogtam, a tanárnőtől kölcsönkapott tollal, amiből mélykék tintacsík kígyózott a lapon.
Pedig én olyan szívesen írtam volna évszaktól függően más-más színnel! Ősszel aranysárgával, tavasszal halványzölddel, nyáron talán mélyvörössel, ahogy a nap izzik… Nos, a tél fehérjét nem tudtam mivel helyettesíteni. Ám magam elé képzeltem egy bánatos barnát, libbenő lilát! Micsoda színkavalkád teljesedhetett volna ki! De nem hagyták, mert a sarkosan gondolkodó felnőttek szerint mindenben, tehát az írásban is rendnek kellett lennie. Így aztán a későbbiekben meg is feledkeztem a színes tintákról. Maradt az olvasható írással való, életre szóló viaskodás, csupa nyekergő kékkel író tollal!