14. rész
25. Csendöröm csengettyű
A katolikus szentmise ünnepi istentisztelet, amelynek középpontjában az igeliturgia és az Eucharisztia állnak. Hagyomány szerint a kovásztalan kenyér Krisztus testét, a bor Krisztus vérét jelképezi. A mise legmeghatározóbb pillanata a jelképes átváltozás. A szertartáshoz a miséző pap előkészített ostyát és bort használ, valamint több liturgikus eszközt: aranyozott kelyhet, stólát, templomi csengettyűt. Ez utóbbi különleges szerepet töltött be a misében, megszólaltatása a gyakorlott ministránsok feladata volt. Régebben miseharangocskának is nevezték. Az ünnepi szertartások nélkülözhetetlen kelléke volt emberemlékezet óta.
A hármas csengettyű immár csaknem százharminc éve szolgál a templomunkban: megbecsült kegytárgy, csilingelő hangjára a hívők nemzedékei hajtottak fejet.
Egyszer én is lehettem a főministráns. Nagyon büszke voltam rá, kiválasztottnak éreztem magamat. Különösen a csengettyű nyűgözött le, izgatottan vártam, hogy megszólaltathassam. A mise alatt azonban nem figyeltem eléggé: rosszkor csengettem, és ezzel alaposan megzavartam a liturgiát. A pap dühös volt, a sekrestyében kaptam is tőle egy nagy flászkát. Ekkor kegyvesztetté váltam, és soha többé nem engedett ministrálni.
A kudarcomnak mégis volt egy váratlan következménye, mert ezek után több időm maradt nézelődni a templomban. Különösen a csodálatos képi világa izgatott. Folyton a mennyezeten és a falakon lévő festett képeken járattam a tekintetem, nemcsak a festett történeteket, hanem a műalkotásokat is figyeltem: mondhatni, immár tanulmányoztam őket. Talán valahogy így kezdődött el minden? Valahogy így váltam képíróvá…
26. Várda Gergé bácsi
A hatvanas évek közepén a Testvériség-egység és a Kossuth utca sarkán állt Várdáék düledező kincstári háza. Kisgyerekek voltunk még, a bátyámmal gyakran átlógtunk hozzájuk. Odaát azonban ritkán volt játék: a nálunk két-három évvel idősebb Esztikének és Ferinek szinte mindig dolgoznia kellett. Vizet hordtak az állatoknak, etettek, rőzsét hordtak, kihajtották a libákat és a tehenet a legelőre, felsöpörték az udvart, gondozták a kertet: sokféle „felnőttes” munkát végeztek szó nélkül.
Ott láthattuk, hogy ahol nagy a szükség, ott kicsinek és nagynak egyaránt dolgoznia kell, ha enni akar. Nálunk sem volt bőség, mégis el voltunk kényeztetve hozzájuk képest. Ha megéheztünk, kaptunk valamit enni; a szomszédban viszont azt mondták: „Majd este, ha eljön az ideje!”
Azt sem tudtuk megérteni, hogy miért nem engedik őket játszani a többiekkel az utcán. Egy hatalmas nyári zápor után az utca megtelt visítozó gyerekekkel. Ahányan voltunk, a vízzel telt árokban csubukoltunk, estünk-keltünk, sárpuskáztunk, nyakig a pocsolyában gázoltunk. Végre a Várda gyerekek is kiszöktek közénk, és boldogan viháncoltak velünk. Egészen addig, amíg a nagyapjuk meg nem jelent. Fejlesütve, görbéket káromkodva, kezében csípős szíjas ostorral csapkodta, terelte haza őket. Már felnőtt fejjel értettük meg, hogy szigorúságát a szegénység keserve szülte.
Néhány év múlva a Várda család el is hagyta a falut. Franciaországban kötöttek ki. Elegük lett a nincstelenségből, soha többé nem láttam őket.
A két öreg maradt otthon. Ők még Bukovinában születtek, gyermekként ott élték meg a szegénysorsot. Később az Al-Dunánál kezdtek ígéretes új életet. Amely végül itt sem teljesült. Bizonyára belefáradtak a vándorlásba.
