Ma sokan beszélnek a fenntartható fejlődésről, elsősorban az oktatás és a lakosság tudatossá tétele kapcsán, valamint a szelektív hulladékgyűjtés propagálása tekintetében. Ez azonban alapjában véve nem oktatási vagy tudatformálási kérdés, hanem a politikai hatalom és cégek közötti viszony problémája. A két szubjektum egymás kontrollja és ellensúlya lenne. A gazdaság oldaláról egyre újabb megoldások érkeznének, a törvényalkotó és végrehajtó hatalom részéről pedig kizárnák annak a lehetőségét, hogy erkölcstelen vagy az erkölcstelenséget súroló módon változtassák a szabványokat, és hogy olyan eszközöket gyártsanak, amelyeknek az előállítását egyszerűen megszüntethetik. Az elmúlt évtizedekben már volt néhány ilyen változtatás.
A hanglemezeket CD-k, azokat a DVD-k váltották le, hogy ezek ma semmit se érjenek a streamingelés korszakában. Ma már a számítógépekbe is ritkán szerelnek be ilyen meghajtókat. A VHS-kazettákat és az azokat meghajtó szerkezeteket kivezették a felhasználásból, noha az embereknek rengeteg VHS-kazettájuk van, holott gondolkodhattak volna valamilyen fejlesztésről is. Mondjuk ki, hogy ezek a termelési politikák erkölcstelenek voltak, hiszen egy pillanat alatt elvették az emberek lehetőségét, hogy használják azokat az eszközeiket, amelyekbe pénzt fektettek be. Másrészt a technikai hulladék mennyiségét is növelték.
Azt hiszem, hogy nagyjából az 1970-es évektől megszűnt a technikai eszközök javításának gyakorlata, mert egyszerűbbé vált a futószalagokon legyártani egy új, sőt talán jobb készüléket, mint megjavítani a régit. A modern kapitalizmusnak ez volt az a pusztító fordulata, amely azért lett lehetséges, mert ezt a logikát nem gondolta át a politikum, és a javíthatóság előnyeit nem vette figyelembe. A javíthatóság munkahelyeket jelentett volna, valamint a nyersanyagok és az energia megtakarítását is. Manapság a futószalagok úgy módosulnak, hogy az emberek helyett robotok gyártanak bizonyos eszközöket, így esély lenne rá, hogy egy moduláris termelés jöjjön létre, ami azt is magában foglalná, hogy a modulok cseréje által visszatérjen a javíthatóság kora.
Ez különösen fontos lenne a leggyorsabban változó számítástechnikában, ahol egyelőre nincs semmilyen nagy cégek által támogatott javíthatósági modell. Az ilyen hozzáállás a bolygónk felélése felé mutat. Minden szerkezet a „tervezett elavulás” fogságában vergődik, noha ezek moduláris gyártása és szervizelése racionálisabb lenne. Ez nem a tőkehatalom szempontjából lenne racionálisabb, hanem a társadalom, a környezeti terhelés, de a politikum miatt is, ha az nem lenne máris összefonódva a tőkehatalommal. Ma ott tartunk, hogy egyetlen javíthatatlan hiba miatt, pl. az akkumulátor cseréjének lehetetlensége miatt tökéletes kijelzőket, kiváló alumíniumvázakat és kényelmes billentyűzeteket dobunk a szemétbe csak azért, mert az akkumulátor megadta magát, vagy a bennük lévő processzor vagy munkamemória vált lassúvá, vagy a tárolóhely kicsivé. Ha élhető bolygát szeretnénk, akkor ezt a szemléletet meg kellene változtatnunk, és ebben a politikumnak döntő szerepe van, ill. kellene, hogy legyen.
A számítástechnikában ez úgy nézne ki, hogy a nem működő hardvert nem tekintenénk szemétnek. Első lépésben meg kellene bennük találni a hibát, és a hibás részt pótolni, egy olyan alkatrésszel, amelynek a fizikai dimenziói ugyanolyanok, és a modul szoftveresen is illeszkedő modul legyen. A használhatatlan rész visszakerülne a gyártóhoz, ahol újrahasznosítaná, vagy visszavezetné a természetbe mint a biológiai környezet számára hasznos anyagot. Egy jól megtervezett és megépített laptopváz vagy egy 27 inches monitor tíz évig vagy még tovább is használható elem lenne, amennyiben viszont valami oknál fogva megszűnne működni, visszakerülne a gyártó céghez, a felhasználó pedig egy azonos dimenziójú és csatlakozási rendszerű modult kapna. Mindez arra ösztönözné a gyártókat, hogy eleve tartós cikkek gyártására rendezkedjen be, hiszen minél tartósabb termékeket gyártanának, annál kevesebb dolguk lenne a visszaérkező meghibásodott alkatrészekkel. Másrészt meg a meghibásodó alkatrészek száma abban is segítene, hogy azokon az elemeken dolgozzon a fejlesztési részleg, amelyek a leggyakrabban hibásodnak meg.
Ebben az esetben a cégek fontos célja lenne az is, hogy a felhasználó számára biztosítsa azt a lehetőséget, hogy egy olyan gépet vásároljon – legyen az mosógép, számítógép vagy gépkocsi –, amelybe a megfelelő moduláris szemléletben gyártott alkatrészeket a szakemberek a megfelelő módon egymásba tudnák illeszteni. Mellesleg a gyártókat arra is kötelezni lehetne, hogy szabványosított csavarokat és egyéb fontos részeket használjanak. Így a felhasználó eldönthetné, hogy milyen komponenseket vásárol. Visszatérve a számítástechnikára: egyeseknek a gyors processzorra lenne szükségük, másnak pedig masszív többmagos processzorokra. Hasonló a helyzet a hangkártyákkal és a videokártyákkal is. Ha időközben valamilyen bővítésre van szükség, akkor nem kellene új gépet venni, hanem csak a régit bővíteni. A mesterséges intelligenciával pedig olyan programokat lehetne íratni, hogy rugalmassá tegye a modulok együttműködési lehetőségét.
A különböző eszközök belső és külső csatlakozóit minél előbb szabványosítani kellene úgy a hardvert, mint a szoftvert illetően. Idő- és energiapazarlás az, hogy 4-5 digitális platform létezik az internetes kapcsolatfelvételre, ami egyenértékű a telefonbeszélgetésekkel, sőt meghaladja a rövid üzenetek (SMS) küldésének a lehetőségeit. Ha a politikum ebben a kérdésben idejében reagál, akkor a különböző platformokat úgy lehetett volna fejleszteni, hogy ezek egymással is kommunikálni tudjanak, pl. Viber alkalmazásról WhattsApp alkalmazást is lehetne hívni. Ezeknek a lehetőségeknek a megvalósítása csak akarat és programozás kérdése.
Ami a tervezést és a felelősséget illeti, a mai rendszer alapvetően hibás, ugyanis abban egy gyártó felelőssége addig terjed, amíg az áruját eladja, az összes többi dolog a tulajdonosra és az államra hárul. Ez a hozzáállás már a tarthatatlanság jeleit mutatja. Ha a politikum elég erős lenne, akkor olyan szabályozást hozna létre, hogy a gyártók felelőssége az újrahasznosításig, ill. a természetbe való visszajuttatásig terjedne. Ez azt is jelentené, hogy tartósabb autókat, komputereket, tévéket és minden mást gyártanának. Ugyanakkor érdekeltek lennének a modulok fejlesztésében, hiszen egyszerűbb a modulok kezelése, mint az egész készülékeké. Összegezve: a jelen technológia és gyártás már a jövőre is gondolna, és a jövő eszközei úgy lennének megtervezve, hogy illeszkedjenek a múlt eszközeihez. Ez sokkal egészségesebb gazdaságot és társadalmat eredményezne. Így létrejönne egy zárt láncú ciklikus gazdaság, amelynek egyetlen terméke sem végezné a hulladéklerakatban. A nagyközönséget olyan módon lehetne érdekeltté tenni, mint ahogy az aranyművesek tört aranyként számolják el a hozzájuk bevitt, valami okból szükségtelen ékszereket. A már nem használt számítógép, gépkocsi és minden technikai cikk esetében megkapná az anyag árát az, aki visszajuttatja a gyártó cégnek. Aztán bármit fel lehetne újítani, vagy visszavezetni a termelésbe vagy a környezetbe. Lehetséges lenne tehát például egy autó festékének leoldása valamilyen oldószerrel, hogy ebből újból festéket készítsenek, de mondjuk egy szabványos, például 17 hüvelykes számítógép alsó fedőlemeze is egy újonnan gyártott számítógép alsó fedele lehetne, vagy beolvasztanák, és bármi másra használnák.
Amennyiben a cégek megszűnnének, azoknak a kötelezettségeit a vásárló cég venné át. Hasonlóan pl. a bankszektorhoz. A világban ugyanis megtörténik, hogy egy bank kivonul egy országból, de ez nem jelenti azt, hogy a betétesei pénze elveszik, vagy a kölcsönöket többé nem kellene fizetni.
Egy racionális és becsületes gazdaság és politikum alapjaiban újíthatná meg a globális kapitalizmust. Senki sem kényszerülne arra, hogy az eszközeit valami hiba miatt lecserélje, hiszen azt orvosolni lehetne. Ebben az esetben egy autó vagy egy számítógép vásárlása nemcsak egy eszköz kifizetését és használatát jelentené, hanem befektetés lenne, amely egész életre szól, sőt még azon is túl. Az eszközök értéke megnövekedne azáltal, hogy megőrizhetőek lennének, csökkenne a rohanás, a sorozatgyártás, a stressz. Az emberek karrierjét azt jelentené, hogy egyre inkább nőne a szakértelmük, és ahogy öregednének, egyre jobb szakemberekké válnának, ez pedig humánosabb munkaerőpiacot is eredményezne. A technológiák önmagában rideg volta, a megjavíthatóság és az emberi közreműködés által emberarcúbbá válna, és a közösségi felelősségben a cégek, a munkavállalók és a felhasználók is osztoznának.
