2024. július 18., csütörtök

Daloló munkáscsalád

„Itt van május elseje,

Énekszó és tánc köszöntse,

Zeng és dalol az élet,

Szállj csak, zeneszó, ének,

Ébresszed a magyar népet!”

Szólhatott volna a dal úgy is, hogy Ébresszed a munkás népet!

Ébresszed, mert nem zeng, és nem dalol az élet. Legalábbis nem a munkavállalóknak. A munkaadóknak esetleg.

De mitől is zengne?

Vegyünk egy átlagos „daloló” családot. Apa, anya és két iskolás gyerek. Az apa keres 80 ezer dinárt, az anya ugyanennyit. Mondhatjuk, hogy átlagkeresetük van, sőt nagyon sokan azt is mondják, hogy szép a fizetésük és boldogok. De vajon valóban boldogok?

Nézzük sorjában! Vegyünk egy olyan példát, hogy a négytagú „daloló” család egy örökölt (nem munkájukkal szerzett!) lakásban él. Ez a tény már ad egy kis kedvet a dalolásra, mert nem kell fizetniük havonta 40 ezer dinárt albérletre, vagy csaknem ugyanennyit a lakásvásárlási hitel törlesztésére, csak a rezsiköltséget kell állniuk, mondjuk havonta 15 ezer dinárt. A boldogan daloló család télen melegben van, telefonálhat, nézheti a tévét, internetezhet, sőt, lehet, hogy még a nyári kánikulákban hűtheti is lakását egy klímával.

A következő kiadás, mondjuk az utazás a munkahelyre, az iskolába, a barátokhoz, rokonokhoz... Az újabb havi kiadás, mondjuk ez is 15 ezer dinár, még akkor is, ha a munkahelyre való beutazást a munkaadó állja.

A 160 ezerből maradt 130 ezer.

A „daloló” család két legidősebb tagja, miután a két bérből mindezt levonta, még talán dalol is. De nézzük a két gyerek körüli kiadásokat! Mindketten iskolások, már kamaszok, az egyik még általános iskolába jár, de már igyekszik bátyja életét élni, akinek egyre több ifjúkori igénye van. Összedugják fejüket, számolgatnak, számolgatnak és végül megállapodnak abban, hogy a két gyerek iskolai költségeit és szórakozási igényeit belepréselik egy húszezresbe. Nem sok, de hát ők sem kaptak sok zsebpénzt, igaz, nem volt annyi kütyüjük, mint manapság a fiataloknak, meg akkor még talán az iskola is ingyenes volt.

Anélkül, hogy még egy kávét is megivott volna a két „daloló“ családfő, eljutott egy olyan számig, amely még mindig nagyon sok családnak soknak tűnik. Még talán nekik is, de már nem annyira soknak, hogy túlzottan jókedvűek legyenek.

Most azon tanakodnak, számolgatnak, osztanak, szoroznak, hogy mennyi pénzből tudják megetetni a családot. Napi 1500 dinár elég lesz? – kérdezi az apa. Az anya erre felkacag:

– Te hol élsz? Még 2000 sem. Mikor voltál utoljára bevásárolni? Talán 2500 dinár, ennyiből lehet, hogy ki tudom állítani a napi reggelit, uzsonnát, ebédet és vacsorát négyünknek. Talán.

Az apa szoroz, összead, kivon, és közli a végösszeget:

– Még mindig maradt 40 ezer dinárunk!

Erre az anya:

– Igen, de ebből vond le a cigarettád árát! Ha kevesebbet füstölnél, itt megtakaríthatnánk egy kevéske pénzt.

– Jó, jó, kevesebbet füstölök, de akkor is kell napi egy dobozzal.

– Tehát egy tízezres.

– Legyen tízezres.

A daloló családnak, ahol a két családfő már nem dalol, így maradt még 30 ezer dinárja. De, még nem is vették számba a tisztálkodási szereket, azt, hogy mindkét gyerek kinőtte a ruháit, a cipőről nem is beszélve, meg aztán a fodrászhoz is már el kellene menni, meg ha eljönnek a haverok, illene megkínálni őket egy-két üveg sörrel...

Számolni tovább már nem tudnak, a dalolástól is végképp elment a kedvük. Ülnek az asztalnál csendben, búslakodva. Végül megszólal az apa:

– És mit csinálunk, ha elromlik az autó, vagy bedöglik a bojler, a frizsider, ne adj' isten valamelyikünk lebetegszik és gyógykezelésre szorul?

– Akkor összehúzzuk a nadrágszíjat, és ha már az sem megy, felveszünk egy kevéske hitelt – hangzik a válasz.

Két hónap múlva a családi számvetés így kezdődik: A bevétel 160 ezer dinár, a hitel havi törlesztése 3 ezer dinár...

A „daloló” család úgy éli le életének felét (felét!?), hogy a színház, a mozi helyett a tévét bámulja, a tengerparti nyaralás helyett kifekszik a közeli folyóparti strandra, de csak arra, ahol nem kell belépőjegyet fizetni, ritkán mennek ki családi ünnepre egy-egy vendéglőbe, cukrászdába, egyre ritkábban látogatnak el a barátokhoz, mert ők is egyre ritkábban jönnek hozzájuk, meg aztán egy-egy látogatás is pénzbe kerül, illik egy-egy tábla csokit vinni a gyerekeknek, egy kávét, vagy egy üveg bort. Meszelni is kellene már, meg lecserélni a szőnyeget. Az egyetem sokba kerül. Nagy esküvőt nem rendezhetünk. Nem, nem, se kutya, se macska, az is kiadás. Az a festmény sem kerül fel a falra, amelyet még valamikor réges-régen kinéztek maguknak.

Elmúlnak a hosszú évek, a gyerekek is munkába állnak, megházasodnak. Ők is kezdenek számolni. Náluk a számvetés már így kezdődik: Házbér plusz rezsiköltségek...

Megérkezik az első nyugdíj. A többiekéhez képest aránylag jó. A két „daloló” öreg asztalhoz ül, oszt, szoroz, összead, kivon. Végül az anya, aki közben kétszeres nagymama lett, halkan ennyit mond:

– Csak egészség legyen...

Kevesen tudják, hogy kerek 560 évvel ezelőtt Mátyás király május 1-én kötött házasságot első feleségével, Podjebrád Katalin cseh királyi hercegnővel. De mi most nem ezt ünnepeljük, hanem a munkát. És tesszük ezt rendületlenül 1890 óta. Érdekes, hogy minden egy gyártulajdonostól indult, Robert Owentól, aki 1817-ben bedobta a köztudatba a  „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” szlogent. 73 évnek kellett elmúlnia, mire a munkásoknak sikerült úgy-ahogy kiharcolniuk az oweni szlogent. Nem tudom, mikor születik meg az a szlogen, amely kimondja, hogy egyetlen egy embert sem szabad dolgoztatni anélkül, hogy a munkaadó ne biztosítana akkora bért a számára, amelyből tisztességes, emberhez méltó, boldog, daloló életet tud leélni. Erre, úgy látszik, még várnunk kell. Addig is állítsunk májusfát, együnk, igyunk, ne keseregjünk! És bizakodjunk, hogy lesznek még szép napok.

Nyitókép: Dávid Csilla felvétele