A forradalom arca

A 20. század egyik legikonikusabb figuráinak egyike kétségkívül Ernesto Rafael Guevara de la Serna, ismertebb nevén Che Guevara. Több generáció nőtt fel az Alberto Korda által készített portréján, ami napjainkban is gyakran visszaköszön pólók, sapkák, bögrék, jelvények és más tucattermékek millióin. Az utóbbi évtizedekben kialakult mítosza többnyire a fiatalokat érintette meg igazán, akik Che Guevara személyében a szabadságharcost és az elnyomás ellen küzdő forradalmárt látják, holott a többségének nem sok fogalma van valódi tetteiről és életútját sem ismerik eléggé. A személye köré épült legenda mondhatni elfedi a valóságot, hiszen a közhiedelemmel ellentétben idővel a sztálinizmus egyik élharcosává vált, akinek lelkén számos ártatlan emberélet szárad. De milyen út is vezetett idáig és hogyan alakult ki a személye köré a máig megdönthetetlen kultusza? Születésének évfordulója kapcsán ezen kérdéseknek igyekszünk utánajárni és röviden felvázolni élettörténetét.
 

BŐRGYÓGYÁSZBÓL FORRADALMÁR
 

Ernesto Rafael Guevara de la Serna 1928. június 14-én született Argentínában, Rosario városában. Ernesto Guevara Lynch és Celia de la Serna legidősebb gyermekeként. A kis Ernesto már kétéves korától súlyos asztmával küzdött, ami egész életét végigkísérte. A betegsége miatt családja a kedvezőbb éghajlatú Alta Graciába költözött. A középiskola utolsó osztályát 1946-ban végezte el, majd 18. életévének betöltését követően megkapta a katonai behívót, azonban betegsége miatt sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak találták. Ernesto a középfokú tanulmányainak befejezését követően a mérnöki pálya iránt érdeklődött, azonban a családban jelentkező betegségek olyan hatást gyakoroltak rá, hogy végül az orvosi hivatás felé fordult. A Buenos Aires-i Egyetemen 1947-ben kezdte meg orvosi tanulmányait. Argentína ezekben az években Juan Domingo Perón uralma alatt állt, és habár a szülei és legfőképpen édesanyja antiperónista volt, Ernestót ekkoriban még nem érdekelte a politika és ilyen irányú tevékenységekben sem vett részt.

Életének fordulópontját egy dél-amerikai utazás jelentette. Az egyetemi tanulmányait egy évre szüneteltette, majd 1951-ben barátjával, Alberto Granado biokémikussal és politikai radikális társaságában egy öreg Norton 500-as motorkerékpáron indult útnak, hogy bejárják a kontinenst. Az út során saját szemükkel látták a bányászok, földművesek és őslakos közösségek nyomorúságos életkörülményeit. Az élmények mély nyomot hagytak benne. Megdöbbentette a hatalmas társadalmi egyenlőtlenség és az a mérhetetlen szegénység, ami Latin-Amerika országaiban tapasztalt. Az utazás során átélt élmények hatására kezdett körvonalazódni benne a gondolat, hogy ezen a társadalmi igazságtalanságon csakis fegyveres forradalom útján lehet változtatni.

Hazatérése után befejezte tanulmányait, majd 1953-ban bőrgyógyász szakorvosként Guatemalába utazott, ahol közelről figyelhette a baloldali reformokat és azok bukását. Itt ismerkedett meg Hilda Gadea Ontaliával, egy marxista közgazdásszal, aki jelentős hatást gyakorolt politikai nézeteire és akit rövidesen, 1955-ben feleségül vett. A házasságukból 1956. február 15-én született meg kislányuk, Hildita Beatriz Guevara. A felesége révén került be a helyi politikai körökbe, és ismerkedett meg a Fidel Castróhoz közel álló kubai emigráció tagjaival. A Guatemalában töltött idő során ragadt rá a „Che” becenév is, ami az argentinoknál annyit tesz: „Hé!”, vagy „Ember!”.

A guatemalai események után Mexikóba költözött, ahol 1955-ben személyesen is találkozott Fidel Castróval. Ez a találkozás történelmi jelentőségűnek bizonyult. Castro éppen a kubai diktátor, Fulgencio Batista megdöntésére szervezte mozgalmát, és Guevara hamarosan csatlakozott hozzá. A mexikói Jalisco államban részt vett egy katonai kiképzésen, ahol elsajátította a gerillaháború csínját-bínját. Az éles lőszerekkel folytatott gyakorlatok miatt a csoport gyorsan a mexikói hatóságok látószögébe került, így rövidesen letartóztatták őket és majd csak 1956 júniusában kerültek ismét szabadlábra.

A VÉRESKEZŰ GERILLA

Az igazi pályafutása azonban csak ezután vette kezdetét. 1956. december 2-án Che Guevara, 81 társával együtt a Granma nevű jacht fedélzetén Kuba keleti részén, Los Cayuelos környékén szállt partra. Az akció azonban katasztrofálisan sikerült, és a csoport jelentős része elesett vagy fogságba került. A túlélők azonban a Sierra Maestra hegyei közé menekültek, ahol gerillaharcot folytattak. Che eredetileg orvosként csatlakozott a mozgalomhoz, de hamar bebizonyította katonai képességeit is. Fegyelmezett, rendkívül bátor és könyörtelen parancsnoknak tartották. A gerillaharcok során fokozatosan Fidel Castro egyik legfontosabb parancsnokává lépett elő. Legnagyobb katonai sikerét 1958. december 31-én érte el, amikor egységeivel bevette Santa Clara városát. Ez a győztes hadművelet döntően hozzájárult Batista hatalmának összeomlásához, aki 1959. január 1-jén elmenekült az országból, így a forradalom győzelmet aratott. Guevara a győzelem utáni első hónapokban a La Cabaña erőd parancsnokaként tevékenykedett. Ebben a minőségében számos politikai fogva tartott sorsáról döntött. Ezek között voltak a Batista-hadsereg egyes parancsnokai, valamint többek között a titkosrendőrség háborús bűnökkel meggyanúsított tagjai is, akiknek elítélését és kivégzését is személyesen irányította. Elég csak Fidel Castro szavait idézni, aki szerint Che Guevara „különösen agresszív” viselkedést mutatott. A nyilvános pereket sokszor több tízezres stadionokban tartották meg, ahol az emberek a hüvelykujjuk föl, vagy lefelé mutatásával döntöttek életről vagy halálról. A nem ritkán ártatlanul kivégzettek számáról csak becslésekről beszélhetünk, ami a történészek szerint akár a 2000 főt is elérheti.

Fontos megjegyezni azt is, hogy Che nem tartotta valami elrettentőnek a halálbüntetést, ezért a Guanahacabibes-félszigeten szervezte meg az első javító munkatábort, amely később mintául szolgált az 1965-re kiépülő országos kényszermunkatábor-rendszer számára. Ezekbe az intézményekbe nem csupán politikai ellenfelek kerültek, hanem mindazok is, akiket a vezetés a „forradalmi erkölcs” megsértésével vádolt. A fogvatartottak között papok és homoszexuálisok is nagy számban előfordultak.

MINISZTERI POZÍCIÓBAN

Castro a forradalom győzelme után a Nemzeti Földreform Intézet, majd a Kubai Nemzeti Bank elnökévé nevezte ki Guevarát és mindössze 31 évesen az ország ipari miniszteri pozíciójában találta magát. Ebben a minőségében a gazdaság sztálinista típusú átalakítását tűzte ki célul. Bejárta a harmadik világbeli országokat és számos meghatározó vezetővel találkozott, köztük Gorbacsovval, Mao Ce-tunggal, felszólalt az ENSZ-ben, sőt Magyarországon is megfordult, ahol Kádár Jánossal folytatott megbeszéléseket. A Keleti-blokk országaival való gazdasági kapcsolatok fejlesztésében fontos szerepet játszott, hiszen ezáltal igyekezett biztosítani országa számára a nélkülözhetetlen nyersanyagokat.

Közben a hazai politikai viszonyok Guevara elképzeléseitől eltérően kezdtek alakulni, ugyanis Castróék az egyre elterjedtebb, úgynevezett gulyáskommunizmus politikája felé kezdtek közeledni, ami szöges ellentétben állt a Che által képviselt sokkal keményebb sztálinista irányvonallal. Mindezek ellenére Che kerülte a nyílt konfliktust Castróval és békésebb megoldást kerestek az ellentétek elsimítására. Ennek egyik legkiválóbb módja pedig a gerillaharc exportálása volt.

ISMÉT GERILLAHARCOSKÉNT

Che Guevara 1965-ben váratlanul lemondott a tisztségeiről és kivonult a közéletből. Rövidesen Prágába utazott, ahonnan Afrikába utazott és végül Kongóban kötött ki. A kubai önkéntesekkel együtt Laurent-Désiré Kabila lázadó csapatait segítve igyekezett exportálni a forradalmat, azonban nagyon gyorsan kudarcot vallott. A helyi harcosok szervezetlensége, a gyenge fegyelem és a politikai támogatás hiánya miatt a küldetés sikertelen volt. A csapatainak kivonása az országból szinte csodával határos módon ment végbe a Tanganyika-tavon keresztül. A csúfos kudarccal végződött afrikai kalandját követően 1966-ban visszatért hazájába, de nem sokáig maradt Kubában. Egy gerillaexpedíció élén Bolíviába utazott, ahol véleménye szerint a leginkább adott volt a lehetőség arra, hogy egy szélesebb körű forradalmat robbantson ki, ami átterjedhetne más dél-amerikai országokra is. A kubai önkéntesekből és bolíviai aktivistákból megalapította a Bolíviai Nemzeti Felszabadítási Hadsereget, majd hamarosan a hadműveletek is megkezdődtek. A helyi kommunisták nem támogatták, a helyi lakosság is bizalmatlanul viszonyult hozzá. A helyzet rövid idő alatt válságosra fordult, azonban ezúttal nem mentették ki, mint Kongóban. 1967 októberében több társával együtt bekerítették, majd bolíviai rangerek fogságába került. Elfogatásakor állítólag a következőket mondta: „Ne lőjenek! Che Guevara vagyok, értékesebb maguknak élve, mint holtan.” A gerillavezért másnap a bolíviai La Higuera faluban végezték ki, miután erre utasítást adott René Barrientos államfő. A kivégzést követően fénykép is készült a holttestéről, amely hamar bejárta a világot. A felvétel azonban nem pusztán halálának dokumentuma lett: sokan a reneszánsz kori Krisztus-ábrázolásokkal vontak párhuzamot. A nyitott szemű, szakállas forradalmár alakja több megfigyelő szerint a mártírhalált halt Megváltó ikonográfiáját idézte.

CHE MÍTOSZA TOVÁBB ÉL

Halála után Che Guevara alakja új életre kelt. Az Alberto Korda által készített portré a 20. század egyik legismertebb fényképévé vált. A forradalmárból kulturális ikon lett. A világ számos pontján a szabadság, az ellenállás és az igazságosság szimbólumaként tekintenek rá. Mások viszont arra emlékeztetnek, hogy nemcsak eszméi, hanem tettei alapján is meg kell ítélni, és nem lehet figyelmen kívül hagyni a politikai erőszakban játszott szerepét. Che Guevara ezért ma is egyszerre legenda és vita tárgya. Hős és forradalmár egyesek szemében, fanatikus ideológus másokéban. Egy dolog azonban vitathatatlan: kevés olyan ember élt a 20. században, akinek arca és neve ennyire összeforrt volna a forradalom eszméjével, és akinek emléke halála után közel hat évtizeddel is ilyen erősen hatna a világra.