Akit nem volna szabad elfelejteni

Vannak nevek, amelyeket megőriztek az irodalomtörténeti összefoglalók, a tankönyvek, az évfordulós megemlékezések és a közösségi emlékezet ünnepélyes pillanatai. És vannak olyanok is, akik ugyan egész életükkel a vajdasági magyar kultúrát, sajtót, oktatást és közösségi megmaradást szolgálták, mégis lassan kiszorultak a köztudatból. Nevüket ma már legfeljebb egy-egy utca, művelődési egyesület, helyi emléktábla vagy családi történet őrzi. Pedig nélkülük szegényebb lenne mindaz, amit vajdasági magyar szellemi örökségnek nevezünk.

Valahol közéjük tartozik Bencz Mihály bácsföldvári műfordító, költő és prózaíró, napilapunk egykori munkatársa is, aki 1913. szeptember 27-én látta meg a napvilágot, és 1970. május 14-én hunyt el szülőfalujában. Életéről, pályájáról és emlékezetéről Zentán élő lánya, Arsenović Bencz Gabriella, közismert nyugalmazott zenetanárnő mesélt napilapunk munkatársának.

– Édesapám vidám természetű volt, és kedvelte a társaságot – idézte fel a beszélgetés elején, majd hozzátette, hogy apukájának mindig volt ideje meghallgatni az embereket.

– Ő volt a falu Miska bácsija, akihez bizalommal fordultak, ha valamilyen problémájuk volt, abban bízva, hogy újságíróként majd megírja azt – jegyezte meg Gabriella, miközben megmutatott egy régi fényképet, amelyen édesapja az autóbusz-állomáson beszélget egy, a baját elpanaszoló roma férfival.

Gabriella elmesélte, hogy édesapja irodalom iránti érdeklődésére nagy hatással volt bátyja, Bencz Boldizsár.

– A Bencz családban kilenc fiúgyermek született, közülük ketten még kiskorukban meghaltak – mondta, és hozzátette, hogy édesapja és a legidősebb bátyja között tizenhárom év korkülönbség volt, hozzá azonban Bencz Boldizsár állt a legközelebb, aki 1910-ben született, míg Mihály 1913-ban.

– Ő olyan akart lenni, mint Boldizsár – jegyezte meg beszélgetőtársunk. Mint mondta, Bencz Boldizsárról dr. Bori Imre akadémikus, egyetemi tanár, Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a vajdasági magyar kulturális élet kiemelkedő személyisége is úgy emlékezett meg, hogy versei egyéni stílust képviseltek. Úgy tartották róla, valamiféle „byroni” hangot hozott be a vajdasági magyar irodalomba. Mindig ott volt a tűz közelében, amikor valahol új lapot alapítottak, jó kapcsolatot ápolt Szenteleky Kornéllal, és bohém életviteléről is ismert volt.

Bencz Mihály ugyan példaképének tekintette bátyját, költői ízlése mégis hagyományosabb maradt. Számára fontos volt a rím, a kötött forma és a vers zeneisége, míg Boldizsár szabadabb formákkal, merészebb gondolattársításokkal és modernebb versépítéssel dolgozott.

A második világháború kitörését követően Bencz Mihályt is behívták. Lánya elmondása szerint a Magyar Királyi 5. Honvéd Híradó Zászlóaljjal került az orosz frontra, ahonnan távírászként is küldte írásait a Reggeli Újságnak.

Akkoriban a magyar alakulatok – a jól felszerelt német egységekkel szemben – sokszor gyengén felszerelve, kimerülten, hiányos utánpótlással és egyre kilátástalanabb körülmények között harcoltak. A doni katasztrófát követően a magyar egységek is visszavonultak. Gabriella elmesélte, hogy édesapja alakulata 1944-ben Makó térségében járt, amikor légitámadás érte őket. Bencz Mihály ekkor megsebesült és repeszsérülést szenvedett a bal lábán, amelyet később Szombathelyen amputálni akartak, ő azonban ezt nem engedte. Sérülése soha nem gyógyult meg teljesen, ezért élete végéig bottal járt.

Ezt követően amerikai hadifogságba került, majd Németországban olyan családoknál dolgozott, akik a visszaemlékezései szerint emberségesen bántak vele. A fronton töltött időszakról kizárólag humorral beszélt. Lánya ezek közül azt a történetet idézte fel, amikor bajtársaival egy általuk elkapott patkányt vittek át a németek szállására, hogy a rágcsáló ne csak az ő élelmüket dézsmálja.

Bencz Mihály 1945 decemberében indult vissza szülőföldjére, ám ekkor sem térhetett azonnal haza Bácsföldvárra. Előbb Újvidékre kellett mennie, ahol a hadifoglyok hazai gyűjtőtábora működött. Ott 1946. március 11-éig tartózkodott – mesélte lánya és elmondta, hogy ezt követően sem volt nyugta, ugyanis az akkor aktuális jugoszláv hatalom orosz kémként tartotta őt számon.

– Éjszaka jöttek érte terepjáróval és Óbecsére vitték vallatásra. Különféle módszerekkel akarták rábírni, hogy vallja be azt, hogy kém és a „kezelések” után reggelig egy pincében volt egerek és patkányok társaságában. Egészen 1955-ig próbálták rábírni a vallomásra, de akkor az egyik kommunista újságíró kollégája, aki ismerte a „felsőbb köröket”, azt mondta az „elvtársaknak”, hogy édesapámat, amennyiben országellenes, akkor vessék börtönbe, vagy ha nem, akkor hagyják békén. Ettől kezdve békén hagyták és szabad lélekkel élhetett tovább – mesélte a lánya.

A Reggeli Újság megszűnése után Bencz Mihály az 1951-ben induló Új Falu című hetilaphoz került, ahol lektorként és korrektorként dolgozott. A lap elsősorban a falusi, mezőgazdasági olvasóközönséget célozta meg. Amikor ez is megszűnt, az Újvidéki Rádió átvette a szerkesztőséget, ő pedig ott folytatta munkáját. Fizetését különmunkákkal egészítette ki. Lektorálta a Pionírújságot, később a Jó Pajtást, valamint a Magyar Szó sportmellékletét is. Emellett műfordítással is foglalkozott.

– A Forum Könyvkiadóban még szépen megfizették a szerb nyelvről magyarra való fordítást. Ő pedig lefordított hat gyermekeknek – ifjúságnak szóló regényt, elbeszélés kötetet, és négy szakirodalomhoz tartozó könyvet. Ezenkívül mindig akadt egy-egy vers, novella amelyet leközöltek az újságok – mesélte.

Családja életében a szellemi munka és a mindennapi megélhetés egyszerre volt jelen. Felesége tanítónőként dolgozott, emellett a családnak egy ideig szőlője és gyümölcsöse is volt.

Gabriella elmesélte azt is, hogy mindig nagyot nevetett azon, amikor apukája kiült az udvarba, ahol csak üldögélt és gondolkodott. Közben persze mindig akadt volna valami tennivaló a ház körül, amit felesége többször is szóvá tett neki. Ő azonban továbbra is csak ült, mire édesanya ráripakodott, hogy csináljon már valamit.

– Édesapám erre csak annyit mondott: ő így dolgozik, gondolkodik, és akkor jönnek az ötletek – mesélte a nyugalmazott tanárnő.

Szerinte édesapja igazi alakját leginkább két kép idézi meg: a bottal járó, sérült emberé, valamint a társaságot kereső, klubokban és szerkesztőségi körökben otthonosan mozgó újságíróé, aki szerette a beszélgetést, a humort és a fröccsöt, különösen a hosszúlépést.

– Mindig betért az Újvidéki Rádió és a Forum klubjába is. Akik karikatúrákat készítettek róla, gyakran úgy ábrázolták, hogy a pultnak támaszkodik, egyik kezében a botjával, a másikban pedig a fröccsével – idézte fel.

Gabriella azt is elmondta, hogy édesapja súlyos betegsége idején is megőrizte sajátos humorát. Gégerák okán Belgrádba kellett járnia kezelésre, ahol harminc kobaltkezelést kapott, vagyis sugárterápián vett részt. A besugárzás helyét megjelölték rajta, amit ő keserű humorral „rossz sminkelésnek” nevezett. A kezelések persze nagyon megviselték, a szája és a torka belülről leégett, ennek ellenére tréfásan megjegyezte, hogy a nyelvét legszívesebben úgy lógatná ki, mint a kutyák, hogy hűtse.

Bencz Mihály születésének centenáriumára, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Soroló című sorozatának részeként jelent meg a Fehér Sirály a gyöngyszigetek felett című kötet. Arsenović Bencz Gabriella ennek kapcsán elmesélte, hogy a könyv alapját egy általa és gyermekei által, 2000-ben készült családtörténeti pályamunka (A család első bácsföldvári tagja, Bencz Ádám 1844-ben született, így 2000-re éppen 166 évnyi családtörténet gyűlt össze. A visszaemlékezés szerint a Benczek a 18. században, fegyverkovácsként érkeztek Ingolstadtból Bácsföldvárra.) adta. Az anyag eredeti címe Fehér-fekete morzsák, családom 166 évnyi terítékéről volt, és anyakönyvi adatokat, dokumentumokat, fényképeket, valamint irodalmi anyagokat tartalmazott. A pályamunka elnyerte a néhai Jugoszláv Magyar Művelődési Társaság különdíját, ami elvileg könyv alakban való megjelentetést jelentett volna. A kiadás azonban elakadt, mert közben megszűnt Jugoszlávia, majd maga a művelődési társaság is.

Gabriella később egy vajdasági magyar életrajzi könyvbemutató hatására újra elővette az anyagot. Arra gondolt, hogy ha mások életútját könyvben be lehet mutatni, akkor Bencz Mihályt is érdemes volna nem csupán íróként vagy költőként, hanem emberként is megmutatni. Felkereste Hajnal Jenőt, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet akkori igazgatóját, aki támogatta a kiadást.

A szerkesztési folyamat azonban nehézkesen alakult. Gabriella elmesélte, hogy a kiadvány szerkesztésével megbízott Mák Ferenc azt kérte, hogy a kéziratból vegyék ki a képeket, a verseket és az illusztrációkat, és egyszerűsített formában küldjék el neki az anyagot. Bencz Mihály lánya pedig később azt javasolta, hogy a kötetbe inkább az addig nyomtatásban nem közölt versek, az orosz frontról küldött tudósítások és helytörténeti szempontból értékes riportok kerüljenek be. Erre azonban már nem kapott választ.

A könyvet végül Bencz Mihály születésének századik évfordulójára, 2013. szeptember 27-re szerették volna megjelentetni. A kötet bemutatóját először Bácsföldváron tartották meg, éppen Bencz Mihály születésnapján, majd Zentán és Újvidéken is bemutatták. Gabriella elmondta, hogy nagyon fájlalta, hogy Mák Ferenc, bár szerkesztőként szerepelt a kötetben, egyik bemutatón sem vett részt és a kapcsolat megszakadásának okát a mai napig nem tudja.

A beszélgetés során Gabriella arról is beszélt, hogy édesapja életműve szerinte ma nincs igazán jelen a vajdasági magyar irodalmi köztudatban. Mint mondta, az idősebb olvasók még esetleg előveszik a régebbi szerzők könyveit, de a fiatalabb nemzedékeket ezek az életművek már kevéssé érdeklik. Ugyanakkor Bencz Mihály alakja a helyi közösségben, a családi hagyatékban, visszaemlékezésekben, újságcikkekben, minikönyvekben és személyes emléktárgyakban tovább él.

– Halálának 35. évfordulójáig az édesapám nevét viselő irodalmi szakkör minden évben emlékműsort tartott, Weissenbeck József tanár vezetésével. Utána én foglalkoztam alsós tanulókkal Bácsföldváron meg Zentán az Alkotóházban – mesélte és hozzátette, hogy Csasznyi István óbecsei szobrász elkészítette édesapjának és bátyjának, Boldizsárnak a mellszobrát, amelynek költségeit a bácsföldvári amatőr színjátszók fedezték, de mivel Bori Imre vajdasági irodalomtörténész szülőházában nem sikerült kialakítani az irodalmi múzeumot, a mellszobrokat, és még néhány kiállítási tárgyat a falu iskolájának az egyik tantermében helyezték el. Emellett Bácsföldváron utcanévtábla is őrzi a Bencz fivérek emlékét.

Gabriella a beszélgetés során szóvá tette azt is, hogy édesapja életútjának feldolgozásában számos pontatlanság található az irodalomtörténeti összefoglalókban.

Az egyik vitatott állítás szerinte Gerold Lászlóé, aki a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikonban úgy fogalmazott, hogy Bencz Mihály pályája „lassan bontakozott ki”. Gabriella szerint ez nem állja meg a helyét, hiszen édesapja már 15–16 éves korában híreket írt, 17 évesen pedig novellát küldött a Reggeli Újságnak, ahol felfigyeltek rá. Később, még 24 éves kora előtt, 1937-ben felvették a laphoz. Gabriella azt is cáfolja, hogy Bencz előbb hirdetésgyűjtő lett volna és elmondta, hogy édesapja kezdő újságíróként a rendőrségre, a tűzoltóságra és más helyszínekre járt hírekért, vagyis már ekkor tudósítói feladatokat látott el.

Ugyancsak helytelennek tartja Gerold azon állítását, hogy édesapja több mesterséggel is próbálkozott, és volt hordár, napszámos, szobafestő, órás és ékszerész is. Beszélgetőtársunk elmondta, hogy apja valóban tanult órásnak, és alkalmi munkái is voltak, de a „napszámos”, „hordár” vagy hasonló megjelölések mögött egy konkrét életesemény állt. Bencz Mihály ugyanis 1934-ben Splitbe utazott, hogy hajóra szálljon, mert el szeretett volna jutni az akkor éppen Algírban tartózkodó bátyjaihoz. A horvátországi kikötővárosban azonban becsapták, elvették a pénzét és jó öltönyét. Szégyenében nem kért pénzt otthonról, hanem alkalmi munkával, így hordárkodással teremtette elő a hazautazáshoz szükséges összeget.

A megszólaló több, édesapjával kapcsolatos bibliográfiai és életrajzi pontatlanságot is felsorolt. Elmondta, hogy Bencz Mielőtt meghalok című kötete nem 1937-ben, hanem 1936-ban jelent meg. Az egyik helyen még a kötet címét is hibásan, Mielőtt meghalunk formában említi az egyik irodalomtörténész. A Hárfazúgás megjelenési évével kapcsolatban is pontatlanságokat látott, ugyanis azt nem 1965-ben, hanem 1960-ban adták ki.

Annak az irodalomtörténésznek azon megállapításait is szóvá tette édesapja kapcsán, aki szerint Bencz Mihály „sehol sem teljesedett ki”. Beszélgetőtársunk ezt igazságtalannak tartja, mivel Bencznek jelentős mennyiségű prózai és verses műve – mintegy 185 novella, elbeszélés vagy hasonló írás, valamint körülbelül 285 vers – maradt fenn, valamint azt az állítást is megcáfolta, hogy az édesapja az élete végén egyre kevesebbet publikált volna és elmesélte, hogy 1969-ben, belgrádi gégerákkezelése idején is írt verseket és humoros kórházi történeteket, amelyeket a Magyar Szó is közölt.

– Az újságíróktól elvárják a tények pontos bemutatását, ezért ugyanez joggal lenne elvárható az irodalomtörténészektől is – jegyezte meg Gabriella a beszélgetés végén.