Homonaji-Szalai Andrea könyvtáros, művelődésszervező és helytörténeti szakreferens munkáját júniusban Dr. Bodrogvári Ferenc-díjjal ismerték el. A Szabadkai Városi Könyvtár munkatársaként a város múltjának feltárásán dolgozik, míg a Palics Magyar Művelődési Egyesület ügyvezetőjeként közösségi programokat szervez, ugyanakkor azon dolgozik, hogy a palicsi művelődési ház élettel teljen meg, és egy igazi közösségi térként funkcionáljon. A díj apropóján pályájáról, a könyvek és a helytörténet iránti szeretetéről és a közösségépítés kihívásairól beszélgettünk vele.
Mikor alakult ki benned az olvasás iránti szeretet?
– Már gyermekkoromban közel kerültem a könyvek világához. Édesanyám és a nagymamám is nagy könyvrajongók voltak. Az első könyv, amelyet önállóan olvastam el az Óz, a csodák csodája volt, erre a mai napig emlékszem. Még mielőtt megtanultam volna olvasni, az esti mesék a mindennapjaim részét képezték. Biztos vagyok benne, hogy ez indított el azon az úton, amely végül a könyvekhez és a kultúrához vezetett.
Mi az, ami izgalomba hoz egy helytörténeti kutatás során? Miért fontos ismernünk a saját városunkat?
– Egyértelműen az identitásunk miatt. Ahhoz, hogy tudjuk, hogy kik vagyunk, ismernünk kell a múltunkat is. Természetesen lehetetlen minden apró részletet ismerni, de minden új információ hozzátesz ahhoz, hogy megértsük jobban a közösséget. Számomra ez olyan, mint egy kirakós játék, minden megtalált adat egy újabb darabka, amely lassan egy teljes képpé áll össze. Szinte minden épülethez kapcsolódik egy történet vagy egy anekdota, amely otthonosabbá teszi a környezetünket.
Mitől különleges számodra a könyvtár? Sokan úgy gondolják, hogy ez egy csendes hely. Valóban az?
– Valóban lehet itt csendet találni, de közel sem olyan csendes hely. A könyvtár mindenek előtt egy óriási kincstár. Rendkívül gazdag állománnyal rendelkezik. Az elmúlt 136 év során számtalan kutatás készült, miközben még rengeteg feltáratlan értéket rejt. Szinte minden érdeklődési területhez található kutatnivaló: a néprajzi gyűjtemény, a szépirodalmi gyűjtemény, a periodikatár is igazi kincs, emellett a kalendáriumokból is rengeteget lehet megtudni az akkori szokásokról. Számomra éppen ez a gazdag gyűjtemény teszi igazán különlegessé ezt a helyet, illetve a munkaközösség is. Ugyanakkor a könyvtár nemcsak őriz, hanem tudást is közvetít, és fontos közösségi térként is működik. Sokan azért keresnek fel bennünket, mert nyugodt körülmények között szeretnének kutatni, ugyanakkor vannak olyan rendezvényeink is, amelyen több száz gyermek tölti meg élettel az épületet. Ilyenkor minden van, csak csend nincs. Éppen ez a kettősség adja a könyvtár igazi hangulatát. Egyszerre biztosít teret az elmélyült munkának és az élő közösségi életnek.
„A könyvtár egy óriási kincstár.” (Fotó: Molnár Edvárd)
Mennyire nehéz kimozdítani az embereket az online térből, hogy személyesen részt vegyenek a rendezvényeken?
– Az egyik legnagyobb kihívás, hogy az online térben kell megszólítanunk az embereket, hogy személyesen eljöjjenek egy-egy programra. Úgy gondolom, ebben a koronavírus-járványnak is nagy szerepe volt. Az internet ma már szinte mindent elérhetővé tesz, régebben például a filmet a moziban nézték, ma viszont rövid időn belül otthonról is megnézhető. Ez egyfajta kényelmet teremtett, amelyhez hozzászoktunk. A könyvtári munkában is érzékelhető ez a változás. Vannak kutatók, akik elsősorban digitális formában szeretnék elérni az anyagokat, ezért működik digitális könyvtárunk is. Ugyanakkor sokan továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy kézbe vehessék az eredeti dokumentumokat. A rendezvényszervezést az is megnehezíti, hogy Szabadkán rendkívül gazdag a programkínálat. Különösen a karácsonyi időszakban szinte minden művelődési egyesület és intézmény szervez programokat. Ilyenkor arra is figyelni kell, hogy ne ugyanarra az időpontra essenek a rendezvények, hogy teret adjunk egymásnak. Ma már egyszerre kell alkalmazni a hagyományos és a modern kommunikációs eszközöket, hiszen a plakátok is fontosak, mert vannak, akik nem a közösségi médiából tájékozódnak.
A Palics Magyar Művelődési Egyesületet miben változott az indulás óta?
– A Szederinda Népdalkör volt az egyetlen szakosztály, ők voltak az alapítók is, míg jelenleg 22 szakosztály működik az egyesületen belül. A 2006-os bejegyzést követően fokozatosan újabb szakosztályok alakultak. 2022-ben az egyesület megkapta a művelődési központ épületét. Egy ekkora közösségi tér nem maradhat üresen, ezért meg kellett tölteni élettel. Természetesen elsősorban a saját szakosztályaink kaptak itt helyet, de külső programokat is igyekeztünk bevonzani. Ahogy az emberek elkezdték belakni az épületet, sorra érkeztek az új ötletek. Például a nagymamák elkísérték az unokáikat gyerektornára és felmerült az igény arra, hogy számukra is tartsunk gyógytornát. Ezekre az igényekre igyekeztünk reagálni, ugyanakkor arra is figyelünk, hogy a programok ne egymás rovására működjenek. Az időpontokat úgy próbáljuk összehangolni, hogy aki szeretne, több foglalkozáson is részt tudjon venni. Úgy érzem, az egyesület leginkább a nyitottságában változott az elmúlt évek során. Az újdonságokat nem elutasítani kell, hanem be kell építeni.
Azt vallod, hogy közösséget csak közösséggel lehet építeni. Mit jelent ez a gyakorlatban?
– Meggyőződésem, hogy egy művelődési egyesületet nem lehet egyetlen ember munkájára építeni. Mindenképpen szükség van egy csapatra. Egyrészt így a feladatokat sokkal hatékonyabban lehet elvégezni, másrészt pedig mindenki más szemszögből látja a dolgokat. Az elnökségben különböző területekről érkező emberekkel dolgozunk együtt, akik más tapasztalatokat, kapcsolatokat hoznak magukkal, ez pedig sokat segít abban, hogy új eseményeket tudjunk megvalósítani. A művelődési egyesületben mindenkinek megvan a saját feladata és a saját ügyeleti napja. Amikor átvettük a művelődési házat, még másként működött minden: valaki kinyitotta az épületet, a szakosztályok megtartották a foglalkozásaikat, majd valaki bezárt. Ma ezt már nem lehet. Egyrészt sokkal több ember fordul meg, másrészt fontos, hogy mindig legyen valaki, aki fogadja az érkezőket. Így mindig jut idő egy beszélgetésre, de sokszor ilyenkor nem is kulturális kérdések kerülnek szóba, hanem hétköznapi problémák, amelyekre a közösségen belül könnyebben talál megoldást az ember. Szeretném, ha a művelődési ház egy találkozóhellyé válna, ahol az emberek nemcsak programokra érkeznek, hanem egyszerűen jól érezik magukat.
A könyvtári munka a főállásod, az egyesület pedig ennek egyfajta kiegészítése. Ennyi feladat mellett marad időd a kikapcsolódásra?
– Érdekes módon a két terület legintenzívebb időszakai általában nem esnek egybe, de amikor ott vannak, akkor mindkettő teljes embert kíván. A könyvtárban például a Kosztolányi-napok szervezése ilyen időszak, a művelődési egyesületben ugyanez történik például a karácsonyi műsor szervezésekor. Ilyenkor folyamatosan egyeztetni kell a szakosztályvezetőkkel, a fellépőkkel, a szülőkkel és az iskolával. Ezek olyan feladatok, amiket valóban csak egy jól működő csapat tud ellátni. Ezért érzem azt, hogy csapatmunka nélkül egyik területen sem lehetne hosszú távon eredményesen dolgozni. Éppen azért, mert sikerült így felosztani a feladatokat, marad időm a pihenésre is. Persze előfordult, hogy egy-egy rendezvény miatt a hétvégén dolgoztam, és ez időt vett el a családomtól, de ők szerencsére mindig nagyon megértők és támogatók, amiért rendkívül hálás vagyok. A szervezőcsapatunk olykor bevonja a saját családját a közösségi életbe, így sokszor együtt vagyunk akkor is, amikor éppen dolgozunk. A szabadidőmet elsősorban a családommal és a barátaimmal töltöm. Nagyon szeretek sétálni, utazni és olvasni is.
Mit jelent számodra a Dr. Bodrogvári Ferenc-díj?
– Őszintén nagyon meglepődtem, mert a munkám nagy része háttérmunka. Egy rendezvényt sokszor hónapokig tartó kutatómunka és szervezés előzi meg, de ebből a közönség csak a végeredményt látja. Ezért különösen sokat jelentett számomra, hogy ezt a munkát értékelték. Szabadka szerencsés helyzetben van, hálás lakossága van, mert sokan foglalkoznak a város történetével, kutatják, írnak róla, fotózzák, így megőrzik az értékeit. Emellett a díjnak számomra személyes jelentősége is van. A nagymamám egy generációba tartozott dr. Bodrogvári Ferenccel, ismerték egymást és sokat mesélt róla. Mindig azt emelte ki, hogy rendkívül emberséges volt, aki a tudását arra használta, hogy másokat segítsen. Ezért különösen nagy megtiszteltetés számomra, hogy a róla elnevezett díjat vehettem át. A díj egyszerre jelent visszajelzést és ösztönzést. Egyrészt arra kötelez, hogy továbbra is lelkiismeretesen végezzem a munkámat, másrészt megerősíti azt az érzést, hogy amit csinálok, annak van értéke. Ezért a díj nemcsak elismerés, hanem motiváció is a folytatáshoz.
Nyitókép: Homonaji–Szalai Andrea a Dr. Bodrogvári Ferenc-díj átadóján a Városházán (Fotó: Molnár Edvárd)
