Olyan érzésem volt, láttam már valahol ezt a férfit. Vagy talán csak hasonlított valakire. De az is lehet, az arcára rajzolódó ellenszenv volt ismerős számomra, az a megmagyarázhatatlan rosszindulat, ami ott ült a kemény tekintetében. Volt benne valami, ami egyszerre vonzott és taszított, egyszerűen muszáj volt néznem. Vannak ilyen arcok. Arcok, amelyek már első ránézésre sem szimpatikusak az embernek, félelmet, erős tartózkodást vagy egyszerűen csak viszolygást ébresztenek a szemlélőben. Ez is egy ilyen arc volt. Ellenszenves, amellett ápolatlan; helyenként enyhén vedlő foltok fedték. Pontosabban voltak részei, amelyek valami okból szárazabbak voltak, mint a többi. A szemöldök bozontos szőrzetében, mint a hópelyhek a szempillán, száraz bőrdarabok akadtak fenn. És aztán ott voltak a fogai, azok a sárga fogak, amelyek kivillantak, ha mosolyra húzta a száját, amiben különben nem volt köszönet. Az a fajta mosoly volt ugyanis, amikor csak a száj nevet, a szem kifejezéstelen marad, s abban a kifejezéstelenségben van valami ijesztő, valami, amitől az, akire ez a szem néz, egyszerűen nem tud mást tenni, mint hogy összehúzza magát, lehetőleg egészen kicsire.
Nem tudnám tehát megmondani, miért éppen ez az ellenszenves ábrázatú férfi ragadta meg a figyelmem, hiszen az előttem ülő nagycsalád a legalább hat felnőttel és három egészen kicsi gyerekkel lényegesen hangosabb és feltűnőbb jelenség volt annak az idejétmúlt és ódivatú villamosnak a szűkös belső terében, ahol mindannyian arra vártunk, hogy végre elinduljunk a különleges ünnepi villamosozásra, amiről már nem sokkal indulás után kiderült, hogy nem lesz sem különleges, sem ünnepi. Pedig nehéz lett volna nem észrevenni őket, mert a család legidősebb gyereke, aki nem lehetett több háromnál, megállás nélkül üvöltött. Nem mintha szomorú lett volna, vagy csalódott, de még csak nem is dühből – szórakozott. Egyszerűen csak azért ordítozott, mert ahhoz volt kedve. Je joue au tigre!!!, kiáltotta. Azt játszotta, tigris. Azt játszotta, félelmetes, és minden üvöltést széles és elégedett vigyor követett, majd pásztázó tekintet, egyik felnőttről a másikra. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam eldönteni, a hat felnőtt, azaz két anya, három apa és egy nagymama közül vajon kihez is tartozhat ez az egy rakoncátlan gyerek.
Időközben néha hangosan felzúgott a villamos. Valószínűleg a fűtéshez lehetett köze ennek az éktelen zajnak, egyrészt mert sosem tartott soká, de rendszeres időközönként újraindult, másrészt mert később, amikor végre meglódult a jármű, amikor már a síneken gurultunk, egyáltalán nem csapott nagy zajt, inkább süvített, mintsem zúgott. De amíg álltunk az indulásra várva, többször is felbőgött ez a motor vagy generátor, és ilyenkor az előttünk ülő család gyerekei, az üvöltő legidősebbel az élen, borzasztóan izgatottak lettek, s izgalmukban még nagyobb hangerővel kiabáltak. A középső, olyan kétévesforma gyerek, homlokán egy hatalmas sebtapasszal, ami alatt bizonyára valami sérülés rejtőzhetett, minden egyes ilyen izgalmas pillanatban egy az egyben lefejelte a villamos ablakának üvegét. Az üveg rázkódott és csörgött, és én arra gondoltam, bizonyára ezeknek az ódon villamosoknak az üvege sem vékony, de azért mégsem annyira vastag, mint az újabb típusú járatoké, ahol nem kell attól félni, hogy a következő ilyen fejesnél vér fog folyni. Ezért aztán az izgalomtól bolhák módjára pattogó porontyok szülei helyett is aggódtam rendesen, mikor következik majd be ez az üveg szempontjából valószínűleg végzetes pillanat.
Egy sokadik ilyen jelenet után az ellenszenves fickó keresztbe lendítette bal lábát a jobbon, karjait keresztülfonta a mellkasán, majd odafordult a balján ülő rendívül idős jegykezelőhöz, aki nyilván nyugdíjas pihenését szakította félbe azon kivételes alkalom miatt, hogy az ünnepi menetrend okán néhány napra visszabújhasson az egyedi számozással ellátott egyenruhájába, és újra lyukaszthassa a külön erre az alkalomra kiosztott jegyeket. Szóba elegyedtek: a jegyszedő és a kifejezéstelen tekintetű, de mosolygós szájú idegen. Utóbbi nagy érdeklődéssel hallgatta, mely vonalakon, mettől és meddig közlekedett az a jármű, amelyen éppen ültünk, mikor gyártották, mikor kapott elektromos motort és a többi és a többi. Időnként megvakarta vedlő szemöldöke tájékát, aminek következtében egyre csak gyűltek a szeme fölött az apró, fehér bőrdarabok. Enyhén tátott szájából kilátszottak az ápolatlan fogak. Vékony volt, már-már sovány. Kezei szárazak, széles és ovális körmökben végződő ujjai természetellenesen hosszúak. Minél tovább néztem, annál kellemetlenebb alaknak tűnt.
Rettentően nagy volt a hangzavar. A hároméves ordított, a kétéves, mert ismét felzúgott a még egy helyben veszteglő villamos, újból lefejelte az ablakot, a szülők egy része felhördült, aztán nevettek. Az ellenszenves alak többször is arra fordította a fejét, az üvöltöző hároméves felé pislogott, akiről számomra hamar kiderült, Félix névre hallgat, s ezt csak abból gyanítottam, hogy minden harmadik üvöltés után egy velem átellenben ülő férfi, telefonjáról le sem véve a szemét, csak annyit szólt, „Félix”. Nem felszólított, nem fenyegetett, csak kijelentett, mintha kérdésre válaszolna: Félix. Talán az ellenszenves fickónak is feltűnhetett, hogy a hat felnőttből látszólag senkit nem zavart, hogy Félix kitartóan próbálta felhívni magára a figyelmet – bár ha a megérzésem nem csalt, őt aztán egyáltalán nem a gyerek jóléte érdekelte, inkább az zavarta, hogy nem hallotta tisztán az öreg jegykezelő vontatott és bő lére eresztett anekdotáját. Végül nem bírta tovább, s egy lesújtó pillantás kíséretében megrótta őket. Egy pillanatra mélységes csend lett a szűk térben, de éppen csak addig, míg a viaskodó tekintetek egymásba kapaszkodtak. A szülők udvariaskodva elnézést kértek, aztán amikor a férfi ismét a jegykezelő felé fordult, a felnőttek összemosolyogtak, forgatták kissé a szemüket, majd figyelmüket a tenyerükben világító képernyőre összpontosították.
Furcsamód csak ekkor vettem észre, a kellemetlen alak is gyerekkel van. Egy tízévesforma nyúlánk, kórosan sovány fiú ült a vele szemközti ülésen. Hosszúkás arcát elálló fülek keretezték, orra hosszú és görbe volt, ajka telt, szája állandóan tátva, mint aki valami konstans értetlenségben vagy állandósult csodálkozásban létezik. Komikus megjelenését némiképp ellensúlyozták tágra nyílt világoskék gombszemei – az egyetlen szépnek mondható dolog rajta ez a kék szempár volt, amelyet bizonyosan nem az apjától örökölt, mert neki piszkoszöld, barnába forduló, mocsárszínű szemei voltak. Nyugtalanított a fiú. Az apa ellenszenve nem zavart annyira, mint az a máléság, az a balgaság, az a teszetosza jellem, ami ebből a szép szemű, de máskülönben csúnyácska fiúból áradt. Látszott rajta, hogy felnéz az apjára, mi több, rajong érte, az apján meg az, hogy beleéli magát a kitüntetett szerepébe. A tartásából következtettem erre, abból, ahogy egyenes háttal, keresztbe font karokkal ült pökhendin, mint akinek jár a figyelem, na meg a csend, hogy hallja a szerencsétlen jóembert, aki éppen neki magyaráz. Egyszóval, látszott rajta, többre tartja magát, mint bárkit a villamoson ülők közül, beleértve az öreg jegykezelőt is. Pedig, vettem észre ekkor kissé meglepetten, bal lábán lyukas volt a cipő.
A következő pillanatban végre meglódult a villamos. Az öreg kalauz elnézést kért, szemellenzős sapkáját a fejére illesztette, szedte táskáját, benne az aprótartóba rendezett aprópénzekkel meg a lyukasztóval, amelyen előtte gondosan beállította a dátumot, december tizenkettő, nem mintha lett volna jelentősége, de úgy teljes az élmény, ha ő pontosan úgy végzi el a munkáját most is, mint ötven évvel ezelőtt, s elindult a vezetőfülke irányába. Az ellenszenves férfi meg, mintha valami rendkívül fontos rituálé elengedhetetlen szereplője lenne, hirtelen felállt, és szó nélkül követte a jegykezelőt a villamos elejébe. A fiú felnézett a fölé magasodó apjára, aztán, mint valami lassított film, jobbra fordította a fejét, és bambán bámulta apja távolodó alakját, majd hosszú percekig le sem vette róla a szemét. Talán addig nézte volna az apja hátát, míg az vissza nem tér, még az üvöltöző és az ablakot folyton lefejelő gyerekek sem zökkentették volna ki, ha a villamos hátsó felében álldogálók, a későn érkezők közül, azok közül, akiknek késésük okán már nem jutott ülőhely, nem kap az alkalmon egy hatévesforma, sötét bőrű kisfiú, s nem huppan le vidáman a bamba kiskamasz apjának a helyére.
Van az a mértékű arcátlanság, ami olyan szintű döbbenetet tud kiváltani, hogy nem csak az arc, a tekintet is belemerevedik a megrökönyödésbe – süt belőle, hogy itt most olyan oltári nagy szemtelenség, akkora bődületes nagy pofátlanság történt, hogy azt sem szó, sem mozdulat nem lenne képes megfelelőképpen minősíteni, csak az a merev, kissé révedő tekintet, az enyhén eltátott száj, az arc, amiből még a vér is kifut. Pontosan így nézett a bárgyú kiskamasz is, amikor, észlelve a szemközti ülésre lehuppanó kiskölyköt, felfogta, hogy valaki, nem is akárki, egy kis senki, egy taknyos le mert ülni, ráadásul kérdés nélkül, az ő apja helyére. Az most persze mellékes, hogy az a hely nem volt az ő apja helye, hogy egyáltalában egyik hely sem volt senki helye. Mellékes, mert a fiú számára, s ez a megrökönyödéséből egyértelműen látszott, az a hely igenis az apja helye volt, méghozzá akkor is, ha a kis taknyos érkezésének pillanatáig történetesen üresen állt.
A kiskamasz egész testében megmerevedett. Az addig meglehetősen hanyag és lusta tartásából hirtelenséggel felegyenesedő gyerekből csak úgy áradt a feszültség. Egy ideig még hitetlenkedve bámulta a vele szemben ülő kisfiút, majd az ellenkező irányba fordult, s nyugtalan tekintete a villamos elejét pásztázta. Apja hátát figyelte, mikor fordul vissza, mikor néz oda, mikor veszi észre ezt az arcátlanságot. Aztán megint csak visszanézett a kisfiúra, majd ezt az ingó fejmozdulatot, ezt az oda-vissza tekingetést még néhányszor megismételte, s ahányszor csak megpillantotta a fiúcskát, mintha csak fokozódott volna a szemében a hitetlenkedés. Nem egészen értettem a megrökönyödését, sőt kicsit mulattatott is. Arra gondoltam, ez a fiú valószínűleg bálványozza az apját. Vagy fél tőle. De az is lehet, egyszerre mindkettő. Arra már nem jutott időm, hogy elképzeljem, vajon milyen apa az olyan, akinek a helyére nem lehet csak úgy, következmények nélkül leülni, mert a fiú arcán felvillanó lázas türelmetlenségből arra következtettem, alighanem most láthatta meg apja közeledő alakját.
A kisfiú, aki ez idő alatt mindvégig zavartalan nyugalommal bámult kifelé az ablakon, nem vette észre azonnal a fölé magasodó alakot. Az ellenszenves férfi egészen közel állt hozzá, a maga nagyjából száznyolcvan centijével, mint valami óriás nézett le rá, majd úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, közölte a kis taknyossal, hogy hess – így, hess, de szavak nélkül, tehát szóra sem méltatva, kézzel jelezve, mindkét kezével hessegetve, mintha csak egy idegesítő légy lenne –, el innen, ez az ő helye. A kisfiú felpillantott, aztán lesütött szemmel felállt, és elsomfordált a villamos hátsó felébe. Az undok férfi leült, keresztüllendítette bal lábát a jobbon, karjait ismét keresztülfonta a mellén, büszkén húzta ki magát, majd a fiára sandított, eleresztett egy félmosolyt, azután jó ideig üres tekintettel bámult maga elé. A bamba fiú kis világában helyreállt a rend. Ellazult, egyenes háta felengedett, vállai előreereszkedtek, jobb lábát átlendítette a balon, állát bal kezére támasztotta, és csillogó szemmel nézett az apjára, aki újfent ott ült, ahová való volt, a helyén.
A jegykezelő a villamos végébe ért. Egyesével vette el a jegyeket, és lyukasztott. December tizenhárom. Úgy tűnik, az öreg rosszul állította be a dátumot, gondoltam, de az is simán lehet, hogy én voltam rosszkor rossz helyen. Nehéz idelenn a tájékozódás. Amikor az öreg kalauz visszaült a külön számára fenntartott magasított székre, próbáltam elkapni az ellenszenves férfi tekintetét. Szerettem volna kissé meglágyítani a szemeiben azt a keménységet, de keresztülnézett rajtam, mintha ott sem lennék. Mindeközben Félix taktikát váltott, mert az üvöltözés látszólag kudarcba fulladt. Egy váratlan, de rendkívül nedves tüsszentésnek hála, melynek tartalma mind az ablaküvegen landolt, Félixnek ragyogó ötlete támadt. Ettől fogva már nem tigrist játszott, nem üvöltözött, hanem nyelvét kiöltve heves köpködésbe kezdett. Mindenfelé ragacsos nyál repült, de Félix csakhamar rájött, ha célzottan az ablakra irányítja a nyálesőt, azt azután jól szét lehet maszatolni a kis kezével, sőt le is nyalogathatja, mielőtt újra visszaköpné. Mindhiába, a várva várt reakció elmaradt. Mielőtt leszálltam volna a következő megállón, úgy intéztem, hogy véletlenül Félix feltételezett apjának ütközzek, mert így még időben észrevehette, hogy a fia, ha nem kap utána, ki fog esni a villamos éppen akkor nyíló ajtaján. A kemény tekintet kemény maradt, de legalább Félix apja aznap este végre a fia szemébe nézett. Sóhajtottam egy hosszút, és felnéztem az égre. Borús, felhős volt az éjszaka, havat ígért a szél. Megnéztem, mikor érkezik a következő járat, volt még tizenhárom percem. Ez az éjjel is hosszú lesz, nyugtáztam, és összébb húztam magamon a kabátom. Ez van. Amióta nincsenek szárnyaink, lényegesen nehezebb jóra bírni az embereket.
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
