A szabadkai Városháza a magyar szecesszió egyik gyöngyszeme. Nem csupán egy épület, hanem az egész régió kiemelkedő kulturális és történelmi jelképe, a magyar szecessziós építészet egyik legfigyelemreméltóbb alkotása. Az épület mai napig tartó töretlen népszerűségét és jelentőségét látva, lapunk ezen sorozatában a Városháza megépítésének főbb momentumait, a hozzá kapcsolódó meghatározó személyeket, egyes elemeit, illetve a felújítási munkálatokat mutatjuk be részletesen. Célunk, hogy olvasóink közelebb kerüljenek ehhez az építészeti remekműhöz, és megismerjék azokat a részleteket is, amelyek felett a mindennapi rohanásban gyakran elsiklunk. A sorozatunk huszonnegyedik részében rávilágítunk arra, miként függött össze az épület megszületése a dualizmus kori gazdasági és városfejlesztési fellendüléssel.
A szabadkai Városháza megépülése a dualizmus korának erőteljes gazdasági, társadalmi és városrendezési modernizációjához kapcsolódik. Szabadka fejlődésében áttörést hozott a vasút 1869-es megérkezése. A folyómenti kapcsolat nélkül élő várost ez az új technológia kapcsolta hozzá a nemzetközi vérkeringéshez. Ez nemcsak a gazdaságot lendítette fel és a lakosság számát növelte, hanem megalapozta a polgárosodást és a kulturális élet virágzását is. A Városháza monumentális méreteivel és elrendezésével a város növekedését és erejét szimbolizálta, míg formavilágában és művészeti részleteiben a reprezentatív megjelenésre helyezték a hangsúlyt. Az épület illeszkedett a korabeli magyarországi városháza-építési hullámába, amelynek során a legkorszerűbb technikai vívmányokat, mint a központi fűtést, a villany- és gázvilágítást vagy a lifteket is alkalmazták, szervesen kapcsolódva a modern városrendezési tervekhez – olvasható a 2012-ben megjelent Városháza-Szabadka című tanulmánykötetben.
Ennek a modernizációs folyamatnak az úttörője, mint ahogy arról már korábban írtunk a Lechner Ödön által tervezett, 1890 és 1896 között felépült kecskeméti városháza volt. Ezt követően számos vidéki városban írtak ki hasonló pályázatokat. Ugyanakkor az új stílus útja nem volt zökkenőmentes. 1902-től kezdve a sajtóban és az Országházban is heves támadások érték a magyar szecessziót, aminek következtében a modern szellemű terveket a tervpályázatokon ekkortól kezdve gyakran visszautasították. A Lechner Ödön és köre elleni támadásokat évekig az Alpár Ignác vezette építészeti csoport irányította. Támogatóik között volt Wlassics Gyula kultuszminiszter is, aki az Országházban nyíltan kijelentette, hogy a szecesszió nem felel meg az ízlésének, így a tárcájához tartozó állami építkezéseken meg fogja akadályozni a terjedését. A minisztériumi tilalom ellenére az 1902 és 1907 között épült vidéki polgári épületek jelentős része mégis a magyar szecesszió szellemében valósult meg.
Szabadkán a pályázati kiírás eredetileg neobarokk stílust követelt meg, mivel a hivatalos álláspont szerint a közigazgatási középületekhez ez a historizáló irányzat illeszkedett. A barokk ráadásul szimbolikus jelentőséggel is bírt a város életében, Mária Terézia uralkodásának domináns stílusa volt, aki alatt Szabadka elnyerte a szabad királyi városi rangot. A pályázatot végül Komor Marcell és Jakab Dezső nyerték meg egy barokk stílusú tervvel. Győzelmük után azonban egy előre megfontolt taktikai lépéssel a marosvásárhelyi városházánál már sikeresen alkalmazott módszerüket követve módosították a terveket a magyar szecessziós stílus javára. Az építészek sikeresen meggyőzték Bíró Károly polgármestert és a város vezetését, hogy az új városháza Lechner Ödön szellemében, modern magyar stílusban épüljön fel. Érveiket az 1907. december 12-i tanácsülésen ismertették, ahol a nemzeti jelleg mellett az egyik legmeggyőzőbb érvük a jelentős költségcsökkentés volt.
Működését tekintve az újratervezést jóváhagyták, ám amikor a módosított terveket felküldték a minisztériumba, elutasító választ kaptak. Az építészek ennek továbbra is ragaszkodtak a magyaros díszítőelemek használatához. Törekvésüket Szabadka főépítésze, Váli Gyula is támogatta. Maga a polgármester pedig Marosvásárhely első emberéhez, Bernády Györgyhöz fordult segítségért, hogy érveivel ő is támogassa az ügyet. Bernády jó választásnak bizonyult, hiszen a marosvásárhelyi városháza építésekor, amelyet szintén a Jakab és Komor építészpáros tervezett, maga is hasonló szembenállást tapasztalt az állami hatóságok részéről.
Bíró Károly látogatásakor ott már az utolsó simításokat végezték az épületen. A tapasztalatcsere és a közös kiállás végül meghozta a gyümölcsét, Bíró Károlynak sikerült megszereznie Budapest jóváhagyását az építkezés elindításához.
Nyitókép: Egy minisztériumi tilalom sem állíthatta meg a szabadkai Városháza felépülését (Fotó: Molnár Edvárd)
