2024. július 20., szombat

Tervező, aki hosszú távon nem tervezhet

A kúlai Blaskó Imre építészmérnöknél jártunk

Kúla egyik legöregebb házában székel a Blaskó építészeti cég. Nem lehet úgy elhaladni mellette a várost átszelő utcán, hogy ne vegyük észre. Nem a ház öregségét, hanem a tűzfalára pingált hatalmas betűket: Gradjevinsko preduzeće Blaško doo Kula.

– Ma kissé más a nevünk – mondja Blaskó Imre tulajdonos, aki tágas irodájában fogad.

A család: Árpád, Imre, Andrea, Erzsébet és Tünde menye

A család: Árpád, Imre, Andrea, Erzsébet és Tünde menye

Asztalán különböző papírok, számlák, szerződések, tervrajzok. Mögötte, a falon három ember fényképe lóg. Felőlük érdeklődök.

– Az első a nagyapám, Blaskó János. Nyolcvanhárom évvel ezelőtt, 1937-ben alapította meg géplakatosi cégét. De volt két cséplőgépe is. A háborúban elhunyt. A következő édesapám, Blaskó Imre. Ő folytatta apja szakmáját. Én már nem. Nagyon haragudott, amikor a gépészeti egyetem helyett Újvidéken az építészetire iratkoztam. Magasépítészetből diplomáztam. A harmadik képen a nagybátyám van, Blaskó Ernő. Vele megszűnt a géplakatosi műhely, de emléküket őrzöm, és egy hatalmas fúrógépet, amelyet még öregapám vett, valószínűleg nem újonnan, úgyhogy biztosan százéves. És még mindig működik! Itt, ahol ülünk, nagyanyám, Terézia varrodája volt. Kiváló varrónő volt, a szakközépiskolába is őt hívták vizsgáztatni.

Blaskó Imre az egyetem után különböző tervezőirodákban, építőipari cégekben dolgozott, először Topolyán, majd Kúlán. Meglehetősen jó keresete volt, de amikor a nyolcvanas évek végén elkezdte családi házának építését, úgy döntött, hogy felmond és külföldön próbálkozik még több pénzt keresni.

– Amikor egy napon le kellett betonoznom egy szobát, szóltam a haverjaimnak, hogy segítsenek. Gondoltam, veszek egy láda sört, húst, főzök egy jó pörköltet, és megoldjuk a betonozást. Hát, annyi pénzem sem volt, hogy mindezt megvegyem. Ekkor döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Svájcba utaztam, ahol egy építőipari cégben kezdtem dolgozni. Gyorsan sikerült feljebb lépnem a ranglétrán, majd Németországba költöztem, ahol még jobb munkát találtam. Végül már úgy voltam vele, hogy haza sem jövök, már nem volt mire, gondoltam. Kihívtam a páromat, aki rövid idő után azt mondta, hogy ő nem akar Németországban maradni, haza akar menni. Hát haza jöttünk, majd megalapítottam cégem. Persze, a kinn keresett pénzből a házat is befejeztük.

Beszélgetünk az egyetemi évekről, a volt tanárokról, közülük majdnem mindet jómagam is ismertem, ugyanis első utam a gimnáziumból engem is a magasépítészetre vezetett. A katonaévek is előkerültek. Zágrábban szolgált a műszaki alakulatban. Ott is épített. Egy 10 ezer négyzetméteres sportközpontot a kaszárnyában. Kettőjükre 400 ember volt bízva.

– Kilencvenben alapítottam meg a cégem, nyolc emberrel. Nem voltak könnyű évek, de az építőiparban lehetett haladni. Nemsokára 10-en lettünk, majd 20-an, 2010-ben már mintegy 100 alkalmazottam volt. Iskolákat, gyárcsarnokokat építettünk. Mindezt Topolyán és Kúlán, illetve a környéken. Egy pillanatban arra is gondoltam, hogy Újvidéken lakások építésébe is belekezdek, de mégsem tettem, ugyanis nem voltak olyan politikai kapcsolataim, hogy ebbe belevághassak. Majd jött a 2012-es válság, amibe majdnem belerokkantunk. Már 2008-ban elkezdődött a hanyatlás, egyre kevesebb és egyre kisebb munkákat kaptunk, egyszerűen nem tudtam a százfős céget működtetni. Pedig próbálkoztam mással is. Volt szerszámüzletem, akkor alapítottam az építőipari lerakatot is. A szerszámüzletet felszámoltam, a lerakat ma is megvan. És mindössze alig 30 ember a cégben. Tudja, hogy a külföldön töltött két év alatt mire jöttem rá, miért megy mindenki oda? Azért, mert ott az emberek tudnak hosszú távra tervezni. És ez nyugalmat ad. Itt ez a nyugalom hiányzik. Sohasem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. Ez felőrli az embert. Odakinn is sokat kell dolgozni, itt azonban az egész napi munka után sincs békéje az embernek.

Beszélgetésünk közben időnként megcsördül a telefon. Felveszi, rövid utasításokat ad. Barátja, Valka Károly is hívja. Örömmel veszi a hírt, hogy most már negatív a tesztje, hamarosan tudnak majd ismét egy kávé mellett elbeszélgetni.

– Már egy ideje templomok felújításával foglalkozunk. Jelenleg a kúlai katolikus templom kerítését csináljuk, de az épület szigetelését is mi végeztük. Nagy munka volt. Amikor alávágtuk a falat, a plébános azt mondta, hogy rádöntjük a templomot. Megnyugtattam, kétszázéves garanciát vállalok, mondtam neki, kétszáz év múlva, ha kell, magam állok be a templomba, és ha rossz munkát végeztem, dőljön rám az egész. Ez a templom nem műemlék, de az óbecsei igen. A pravoszláv is, a katolikus is. Mindkettő homlokzatát mi restauráltuk. Természetesen az eredeti tervrajzok alapján. Nagyon jó az együttműködésem a Tartományi Műemlékvédő Intézettel. Ebben a munkában szinte nincs konkurenciánk, és van munka bőven, fizetnek is érte tisztességesen. Mi végeztük a szenttamási katolikus templom felújítását, az ókérit is, Paragen a Szent Száva pravoszláv egyház épületét. Nagy munkák ezek, sok odafigyeléssel járnak, aprólékos tervezéssel. Szerencsémre még vannak olyan mesterek, akik mindezt meg is tudják csinálni. Kevesen, de vannak. Valamennyien idősek, tapasztaltak. A fiatalok mind külföldre mentek. Az idős mesterek megtanították őket a szakmára, de nem maradtak itthon. Megértem őket. Mi, idősek pedig már nem megyünk sehova, itthon maradunk, és amíg győzzük, dolgozunk. Jómagam is már nyugdíjas vagyok, de gyűröm az ipart.

Sok mindenről beszélgetünk, arról is, hogy mit csinál, ha nem épít, nem tervez.

– Akkor főzök. Persze nem a konyhában, mert azt sokkal jobban tudja a feleségem, Erzsébet, hanem kint, a szabadban. Bográcsosokat, roston sülteket. Nem is annyira a főzés fontos számomra, hanem a hangulat, ami ilyenkor körülvesz, a haverok, a család, a nyugalom. Persze, örülök, ha megdicsérik a főztömet. Örülök, ha együtt lehetünk. A lányom, Andrea, aki Budapesten dolgozik, biológiából doktorált, és egy magáncégnél dolgozik, amely az Európai Unión kívülről érkező gyógyszerek szertifikációját végzi. Most jelent meg egy munkája a D-vitamin hasznosságáról a koronavírussal szemben. A fiam, Árpád, Szabadkán él. Ő grafikai dizájnnal foglalkozik, tanít is. A szabadkai Kortárs Művészeti Galéria igazgatója. Nős. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor mindannyian együtt vagyunk.

Blaskó Imre elégedett ember. Kíváncsi vagyok, nyugdíjasként van-e hobbija. Sajnos nincsen, válaszolja.

– Szeretek horgászni, de nem tudok, irigylem azokat az embereket, akik gyűjtenek valamit. Sajnos, hobbira nem jutott időm, és ma sem jut. Amikor vége a napnak, haza megyek, és már csak pihenni szeretnék, akkor már nem vagyok semmire sem való. Átgondolom a napot, kitervezem a holnapot – a holnaputánt már kevésbé tudom –, és lefekszem.

Mielőtt elköszönnék Imrétől, megnézzük az udvart, a fatelepet, a lerakatot. Megmutatja öregapja műhelyét is, ami most raktár, de büszkén pózol a százéves fúrógép mellett. A fatelepen két ház van, egy újonnan épült, és egy régebbi. Az, a régebbi, pontosabban annak homlokzata volt az első munkája, de nem fejezte be, hiányzanak az oszlopok. De büszke a hatalmas vaskapura is. És arra a házra, amelyben székel.

– Kúla egyik legrégebbi háza. Amikor a pincében leástunk, nem az alapot, hanem a falat fedtük fel. Pingált volt. Amióta megépült, az utcát jócskán felemelték, és a ház is kívülről összezsugorodott.

Ahogy mi is az elmúlt hatvan év alatt, mondanám, de inkább hallgatok. A hideg keleti szélben lehet, hogy nem is hallaná a hangomat.