Kevés olyan életútinterjút olvastam, amelyben a kérdezett legalább egy-két olyan pedagógus nevét nem említi, akire szeretettel emlékszik vissza, akire őszinte tisztelettel nézett fel.
Tanító nénink a magyarkanizsai iskolában minket, kis elsősöket már szeptember 2-án elvitt beiratkozni a városi könyvtárba. Amikor már tudtunk olvasni, gyakran kérdezgetett bennünket olvasmányélményeinkről, vagy ő ajánlott könyveket. Később, egyetemista koromban együtt utaztam Újvidékre egy volt osztálytársammal, aki szakmunkásképzőt végzett, de az útra ő is vitt olvasnivalót magával, még arra is emlékszem, Déry Tibortól a Képzelt riportot... Földrajztanárnőnk ötödikben azt mondta, Vajdaság mezőgazdasági terület, tehát illik járatosnak lennünk e témában, jó lenne, ha hallgatnánk az Újvidéki Rádió Faluműsorát. Úgyhogy évekig ez volt a család vasárnap déli programja, édesanyám Herceg János Ereszalji észrevételeit élvezte a legjobban. A következő héten földrajzórán néhány perc erejéig visszatértünk a vasárnapi rádióműsor egyik-másik riportjára, de mindig úgy, hogy kapcsolódott a földrajzhoz. Biológia-tanárnőnk napi szinten kalendáriumot íratott velünk: aznap milyen volt az időjárás, mit figyeltünk meg jártunkban-keltünkben, a kertünkben a természet örökös változásai közül, úgyhogy lelkesen figyeltük az első hóvirág megjelenését, vagy azt, mikor kezdenek virágozni a gesztenyefák. Középiskolában egyik tanárnőnk arra szoktatott rá bennünket, hogy olvasmányainkból másoljuk be egy füzetbe azokat a gondolatokat, verseket, amelyek megragadtak bennünket. Még ma is mindig van olyan füzetem, amit olvasás közben ott tartok magam mellett. Ezek a pedagógusok nem csak „ledarálták” a tananyagot, hanem észrevétlenül megtanítottak bennünket figyelni a minket körülvevő világra, értékeket mutattak fel/ meg nekünk. Szüleink soha nem kérdőjelezték meg előttünk a tanár tekintélyét, amikor leszidott bennünket, vagy gyengébb osztályzatot kaptunk.
Később is találkoztam kiemelkedő pedagógusokkal: újságíróként a magyarkanizsai nyolcadikosokkal beszélgettem, és meggyőződhettem róla, mit jelent az elhivatott pedagógus személye. Két kislány is azt nyilatkozta, a szabadkai gimnázium természettudományi-matematikai szakára iratkozik be, mert ott a nagy hírű magyartanárnő fogja tanítani. De említhetném azokat a pedagógusokat is, akik a nyolcvanas-kilencvenes években is megtanították diákjaikkal Kölcsey Hymnusát, vagy a magyar történelem jeles eseményeit, akik emlékeznek azokra az évekre, pontosan tudják, mire gondolok. Vagy szóba hozhatnám azt az iskola-igazgatónőt – egyébként kiváló tanítónőt –, aki a kilencvenes években úgy tudott a rászoruló diákoknak ingyenes uzsonnát, adományból származó meleg holmit adni, hogy a gyerek lelkét nem sebezte meg, nem érezte, hogy az ő családja szegény, s társai sem tudtak róla.
Nem valamiféle nosztalgikus hangulat kerített hatalmába, hogy mindezt papírra vetem, vagy ha igen, annak nyomós oka van: október 5-e a pedagógusok világnapja. Ugyanis 1994-ben ezen a napon fogadta el az UNESCO azt a 150 paragrafusból álló határozatot, amelynek célja, ahogy a dokumentum bevezetőjében olvasható, hogy „átfogó keretet adjon a tanárok jogainak és kötelességeinek elismerésére.” Külön kitér a pedagógusok munkafeltételeire, a megfelelő bérezésre is. Érdemes elolvasni a dokumentumot, amely külön figyelmet szentel a tanárok képzésének, továbbképzésének és a szakmai fejlődésük támogatásának. Különösen fontos az, hogy kimondja: a pedagógusoknak joguk van a tisztességes munkakörnyezethez és a társadalmi megbecsüléshez. Hiszen a minőségi oktatáshoz elengedhetetlen a jól képzett és motivált tanári kar. Ez a dokumentum arra biztatja az államokat, hogy „hozzanak létre olyan oktatáspolitikai kereteket, amelyek hosszú távon biztosítják a tanári pálya vonzerejét és fenntarthatóságát.” Fontos és megszívlelendő mondatok.
A tanári hivatás mind nehezebb, ma bizony emberpróbáló feladat lekötni a tanulók figyelmét. Az emberi figyelmet vizsgáló friss kutatások eredményei gyors ütemű csökkenést mutatnak, és különösen érezhető ez a legfiatalabb generációknál. A gyerekek, tinédzserek napi több órát töltenek a különböző digitális eszközök kijelzői előtt – az Amerikai Egyesült Államokban a tizenévesek fele akár 8 órát is –, a tanár az érdeklődés felkeltése és főképp fenntartása terén nehezen veszi fel ezekkel a versenyt, különösen a hagyományos tanítási módszerek önmagukban egyre kevésbé állják meg a helyüket.
Az OECD idén szeptember 8-án nyilvánosságra hozta az összesen 91 ország részvételével lebonyolított 2025-ös PISA-vizsgálat eredményeit, a legtöbb ország aggasztó, lesújtó eredményekkel szembesült. A szövegértés romlása különösen tragikus világszerte, és a szakemberek bizony hibáztatják a digitalizációt is: a „bűnösök” közt megtaláljuk az elmélyült olvasást háttérbe szorító képernyőket és a szellemi erőfeszítést megspórolni képes mesterséges intelligenciát egyaránt. Az OECD nem véletlenül szentel külön elemzést annak, miért romlik hosszabb ideje a szövegértés. Ennek következményei ugyanis minden tananyag, minden ismeretanyag elsajátítására kihatással vannak. Aki nehezen érti a tankönyv magyarázatát vagy a feladat kérdését, annak fizikából, biológiából, matematikából vagy akár földrajzból, történelemből is nehezebb dolga lesz. Ha kudarcot vall, elveszíti a fonalat, akkor unatkozik órán, a pedagógus pedig vért izzad…
A tanári pálya egyre kevésbé vonzó. Ennek egyik bizonyítéka az, amiről évről évre hírt adunk, hogy mind kevesebben választják a fizika, vegytan, matematika tanszékeken a tanári szakot. S akkor az iskolákban jönnek a kényszermegoldások, holott egy tantárgy esetében sem jó, ha nem olyan személy tanítja, akit egyetemi tanulmányai alatt erre készítettek fel.
„Ha az újságírónő ismerné a gyerekem ... szakos tanárát, biztos nem írna dicshimnuszokat a pedagógusokról ” – mondhatja egyik-másik kedves olvasó/szülő. Egyáltalán nem vagyok híve annak – sőt! –, hogy az anyuka, apuka meg a diák együtt szidja a pedagógust. Ám az is tény, ha valaki nem alkalmas a pedagógusi pályára, annak nem biztos, hogy az osztályteremben a helye, de ennek nem biztos, hogy akkor kell kiderülnie, amikor valakinek már osztálynapló van a kezében. Az alkalmatlan pedagógus nemcsak a diákjainak okoz kárt, hanem a jó, elhivatott tanárok renoméjának is árt, akik szerencsére igen sokan vannak. Olyanok, akik nem szakmaként, hanem hivatásként tekintenek a pedagógusi pályára.
Minden állam kötelessége, hogy kiemelt figyelmet szenteljen az óvónőknek, tanítóknak, tanároknak, anyagi és erkölcsi megbecsülésüknek. Tudom, ez egyesek szemében közhely, mások a vágyálmok kategóriájába sorolják.
Valamikor a nyolcvanas évek végén készült egy felmérés az egykori Jugoszlávia szintjén, s már akkor kimutatható volt, hogy a pedagógusok hivatása a közmegbecsülés tekintetében jócskán lemaradt más szakmákhoz képest, igencsak a lista alján volt. Irigykedve emlegetjük azokat az országokat, ahol ez nem így van. Hiszen a pedagógusok kulcsszerepet játszanak a jövő alakításában. Ők azok, akik tudásukkal, türelmükkel, emberségükkel formálják az elkövetkező nemzedékeket, a jövő szakmunkásait, mérnökeit, orvosait, jogászait, tudósait, és ezzel meghatározzák a holnap társadalmának mindennapjait.
Éppen ezért nézzünk nagyobb tisztelettel a pedagógusokra, és erre ösztönözzük gyerekeinket, unokáinkat is, hisz az óvónők, tanítók, tanárok ma minden eddiginél összetettebb, folyamatos kihívást jelentő hivatást folytatnak.
Nyitókép: Ótos András felvétele
