Elhivatott munka kézműves hagyományaink megőrzéséért

A szabadkai Sebők Valériát sokan karácsonyi papírangyalkáiról ismerik, mások pedig a fonott csipke kapcsán találkozhattak már a nevével, amelynek hosszú idők óta megoldatlan rejtélyét fejtette meg. Ha összegezni kéne igencsak szerteágazó munkásságát, talán az értékmentés kifejezés írná le legpontosabban azt, amit csinál: megőrzi hagyományainkat, sőt, visszahozza őket a múlt ködös mezejéről, és elérhetővé teszi őket a jövő generációi számára. A Vajdaságon innen és túl is ismert hímzőasszony birtokában számos rangos kitüntetés van, elnyerte korábban a Gránátalma díjat, illetve a Népi Iparművész és a Népművészet Mestere címet is. Arra azonban egyáltalán nem számított, hogy idén szeptemberben a meseszép otthonának falán gondosan elhelyezett oklevelei mellé Szabadka Város Pro Urbe díja is felkerül majd.

Az elismerés apropóján folytatott beszélgetés során Sebők Valériával arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi a fáradhatatlan munkájának és a kézműves tevékenységek iránt érzett elhivatottságának mozgatórugója.
– A fehér hímzéssel, a lyukhímzéssel a szegénységből fakadóan kezdtem el foglalkozni, amikor 1977-ben megvettük a mostani házunkat, és itt nagy ablakok, ajtók voltak, városi stílusban. Nem voltak viszont függönyeink, egy nagyobb asztalunk is volt, amire kellett terítő, és én ezekre akartam hímezni. Mint mindenki, először a kalocsai hímzés felé fordultam, ezek nagyon tetszettek – kezdte visszaemlékezését beszélgetőtársunk. – Gyerekkoromban a dédanyámnak volt egy parádés, gyönyörű tisztaszobája, de olyan, hogy tizenvalahány csíkkal volt körbehúzva a meszelés, gyönyörű pokrócok, díványok, vetett ágy és ropogós függönyök voltak benne. Nekem ez gyerekkoromban olyan volt, mint a mennyország. Mi mindeközben egy tájházszerű épületben laktunk, amelynek szabadkéményes volt a közepe, azon ablak sem volt, télen meg a lakókonyhában volt minden. Nem nagy házikó volt. Amikor innen, a szegénységből és a kopottságból átmentünk a szülémhez, az ott úgy belém ivódott, hogy azután mindig bennem volt, hogy én is ilyet akarok.
 

A lyukhímzés technikáját a Radanovácon élő Varga Ilonától sajátította el a kezdetekben, de csillapíthatatlan tudásszomja Kalocsára szólította, ahol a nagy mintás, angyalkás polgári hímzés fortélyait leshette el. Miközben a frissen beszerzett Zinger-varrógépe folyamatosan dolgozott, előbb-utóbb drukkolóasszonyra is szüksége lett, így került a Doroszlón élő Panni nénihez, akinek a létezéséről az újságból szerzett tudomást.
– Írtam is neki levelet, fogadott, vittünk neki nagyon sok vásznat, ő pedig ledrukkolta azokat. Utána viszont valaki felvilágosított engem arról, hogy ez nem jó, hiszen ez nem paraszti, hanem polgári, és ha már rászánom az időmet, akkor igazi értéket kéne hímeznem. Így kezdtem el a paraszti lyukhímzést, vagy a vajdasági fehér hímzést készíteni – mondta Sebők Valéria. 
 

Nem sajnált se időt, se energiát arra, hogy számos vidéket bejárva egyre mélyebb betekintést nyerjen a népi művészetek világába. Számos tanfolyamon és táborban vett részt, képezte magát, a Budapestre szóló vonatjegyeinek száma pedig egyre csak gyarapodott. 
– A Néprajzi Múzeumban Katona Edit tartott előadást a textíliákról, ahol volt sokféle textil, mutatták a különböző tájegységekét. Az előadó egyszer csak felkapott egy csipkét, lehettem úgy harminc méterre tőle. Elmondta, hogy sajnos ez már kihalt technika, senki nem készíti már a fonott csipkét, de tudni lehet, hogy a készítésekor az ujjaik között fonták az asszonyok a fonalat, és úgy gondoltam, hogy mivel én se horgolni, se kötni nem tudtam, ez biztosan nekem való.
Sebők Valéria ezek után alapos kutatómunkába kezdett, a magyar szakirodalomban mégsem lelte nyomát annak, pontosan mi is lehetett annak idején a szlavóniai térségekre jellemző fonott csipke készítésének technikája. Gyakorta járt a Néprajzi Múzeumba, ahol kezdetben elutasították, mondván, hogy harminc év alatt csak egyetlen egy személy próbálkozott a módszer megfejtésével, de ő sem jött rá, pontosan hogy is készültek ezek a régről fennmaradt darabok. Mivel a múzeumban őrzött csipkék Garay Ákos Kórógy, Szentlászló és Haraszti környékén végzett 1910-es gyűjtéséből származtak, úgyhogy beszélgetőtársunk ezekre a településekre is ellátogatott, ahol ugyan többen próbálkoztak segítségére lenni az elfeledett technika felkutatásában, küldetése nem járt sikerrel. Ez azonban nem szegte kedvét Sebők Valériának, és úgy döntött, maga fogja kikísérletezni, hogyan is nézhetett ki az egykori technika.
– Úgy voltam vele, hogy ha Krisztus előtt két-háromezer évvel a sírokból előkerült fonott csipke-maradványokat meg tudták csinálni, akkor én is meg fogom tudni, hiszen azok az emberek sem voltak jobb körülmények között – mondta. – Sokszor mentem Pestre vonattal, nagyon sok látogatás után kaptam kesztyűt, megengedték, hogy megfogjam, kifordítottam, megnéztem, számoltam. Egy írott forrásban említettek annyit, hogy rámán fonták ezt a csipkét, eszköz nem volt a kezükben, és a felvetett szálakat cserélgették jobbra-balra. Én egy egyenes lábú széket feltettem az asztalra, arra felhajtogattam a szálakat, és azt toszogattam oda-vissza, hónapokon keresztül. Az ablak szúnyoghálójának keretén folytattam tovább. Aztán addig-addig húzigáltam, toszigáltam, rakosgattam, hogy egyszer rájöttem, hogyan is csinálhatták.
Nemcsak elkészíteni, leírni is meg kellett tanulnia a technikát: kezdetben levágott újságszélek tömkelegének rakosgatásával igyekezett dokumentálni a mintát. Amikor már szanaszét feküdtek a cetlik otthonában, lassacskán rájött, egy motívumot elég egyszer leírnia. Noha sokáig nem találkozott senkivel, aki hasonló tudásnak lenne birtokában, huszonnégy évnyi munka után a kiskunhalasi nemzetközi csipkekiállításon megismerkedett egy fiatalemberrel a zágrábi múzeumból, aki noha más technikával és motívumokkal, de hozzá hasonlóan megtanult csipkét fonni.
Mindeközben persze Sebők Valéria más kézműves tevékenységekkel is foglalkozott, amelyet a hímzés elsajátításához hasonlóan gyermekkori emlékei motiváltak.
– Nekem a gyerekkoromban mindenhol krepp-papírból készült angyalkák voltak. Ahol mi laktunk, ahhoz nem túl messze élt egy család, amely októbertől decemberig foglalkozott ezeknek a készítésével, jövedelemkiegészítés céljából. Gyakorta mentünk oda apukámmal, aki mindig vitt magával egy táskát, beadta a háziaknak, visszakapta és hazajöttünk. Anyu már otthon várt bennünket, apukám beadta neki a táskát, és amíg mi elmentünk becsukni a tyúkokat meg a hátsó udvart elrendezni, anyu addig feldíszítette a szerény, erdei tűlevelű karácsonyfánkat, amire felkerült a papírangyal. Piros alma, gurábli, némi szaloncukor meg szalma volt rajta az angyalkákon kívül, és nekem az csodálatos volt – emlékezett vissza Sebők Valéria. – Már kint laktunk a mostani házunkban, amikor eszembe jutottak az angyalok. Sikerült felkutatni annak a családnak az élő unoka tagját, aki nekem még megmutatta ezeket a papírangyal-készítéseket.
Sebők Valéria azóta november elsején mindig lelkesen fog hozzá az angyalkák készítéséhez, amelyeket később dr. Raffai Judit közbenjárásával múzeumban, illetve a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon is bemutathatott. A helyi kötődésű angyalkák jelentőségéről az is árulkodik, hogy azóta az apró dekorációk bekerültek a Vajdasági Magyar Értéktárba.
Sebők Valéria tevékenységeit valójában a végtelenségig sorolhatnánk. Amellett, hogy 2014 óta a Lányi Ernő Iparos Művelődési Egyesület Gránátalma hímzőszakkörének tagja, illetve egy ideje már vezetője is, rendszeresen vesz részt szakmai rendezvényeken: járt Békéscsabán, Pécsett, Kiskunhalason, utóbbi helyszínről legutóbb is rangos elismeréssel távozott. Munkáit beválogatták az október 26-án nyíló Országos Népművészeti Kiállítás anyagába.
Szeptember 17-én nyílt meg a Galai Kornélia viseletkészítővel közös kiállítása, amelyet noha csak egy hónapig tekinthetnek meg az érdeklődők a szegedi Délvidéki Házban, már egy másik magyarországi intézmény is jelentkezett a tárlat október 17. utáni befogadására. Ez a kiállítás egyébként a fonott csipkét helyezi fókuszba: noha ezt a technikát hagyományosan főkötők elkészítése során alkalmazták, Sebők Valéria gyakran ma is használt ruhadarabokat dekorál a fonott motívumokkal. Főkötőt is készít persze, és az eszéki Szlavónia Múzeum számára is eljuttatott néhány ilyen darabot. Beszélgetőtársunk rendszeresen szerepet vállal a vajdasági kulturális élet felpezsdítésében, legutóbb például a hajdújárási tájházat rendezte be édesanyjától és dédszüleitől megörökölt tárgyaival, bútoraival. A helytörténeti gyűjtemény júniusban nyitotta meg kapuit, éppen a Durindó és a Gyöngyösbokréta ideje alatt. Noha azóta is sokan érdeklődnek a tárlat iránt, a két rendezvény ideje alatt nem kevesebb, mint naponta hatvan–nyolcvan látogató érkezett szervezett lovaskocsival annak helyszínére.
– Négy témát szerettem volna berendezni, egyik a tisztaszoba, másik pedig a lakószoba. a ruhák karbantartásának eszközei meg a régi háztartási eszközök, többek között edények, kosarak – mondta. 
Sebők Valéria amellett, hogy a népművészet terén fáradhatatlanul munkálkodik, a mindennapi életben is helytáll. Noha jogtechnikusi végzettsége van, tanulmányai után otthon maradt, hogy gyerekeit nevelje, valamint kertjükkel, veteményesükkel és gyümölcsösükkel foglalkozzon. Azért döntött a háziasszonyi élet mellett, hogy a saját műhelyt vezető férjének válláról levegye a ház körüli teendők terhét, és segítse őt abban, hogy az általa alapított családi szerviz sikeres legyen. A hosszú éveken át tartó háttérbe vonulást azonban közel sem bánja, hiszen ez tette lehetővé azt, hogy elegendő időt szakítson a kézműveskedésre, amelyben házastársa is támogatja – tudtuk meg a Pro Urbe díj kitüntetettjétől.