2024. június 14., péntek
KOSZOVÓ MA (1.)

Zogu és Zseri

Amikor ismerőseimmel közöltem, hogy Koszovóba utazok, többen is azt tanácsolták, hogy ne tegyem, ott nem biztonságos. „Zaklathatnak a határon”, „beléd köthetnek az utcán”, „megverhetnek”, „bezárhatnak”, hallgattam érveiket. Amikor pedig látták, hogy szándékomtól nem állok el, azt tanácsolták, hogy meg ne szólaljak szerbül. „Angolul beszélj, és mondd, hogy magyar vagy, az albánok kedvelik a magyarokat, tudod, magyar volt a királynéjuk”.

Ezt tudtam, és azt is megtapasztaltam már, hogy korábbi koszovói utaim során magyar mivoltom miatt az albánok sokkal jobban megnyíltak, mint szerb kollégáim előtt. Pedig akkor, a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben is „veszélyes” volt Koszovóba utazni.

A bizalmat pedig Zseri grófnőnek, azaz Apponyi Geraldine-nek köszönhetem, aki I. Zogu albán király feleségeként a rövid életű albán királyság első és egyetlen királynéja volt. De hogyan is került Zseri az albánok közé? Röviden csupán annyit, hogy az első, és egyetlen király célja a dinasztiaalapítás és hatalmának megerősítése volt, ezért hosszas feleségkeresésbe kezdett az újdonsült monarchiában. A nagy európai uralkodócsaládok nem sokat foglalkoztak a kis balkáni állammal, a keresést pedig nehezítették a király Európa-szerte botrányos nőügyei és az a tény, hogy az eredeti elképzelés szerint a leendő arának muszlim vallásúnak kellett volna lennie. Az, hogy ez utóbbitól az uralkodó végül is eltekintett, a jelölt személyes varázsának volt köszönhető. Zseri komtessz akkoriban az elszegényedő főnemesi család leánygyermekeként a Magyar Nemzeti Múzeumban idegenvezetőként dolgozott. Zogu egy fénykép alapján hívta meg a híresen szép Geraldine-t Tiranába, ahol hamar kölcsönös vonzalom alakult ki, és sor került a hivatalos leánykérésre. A 43 éves király és a 22 éves grófnő megtervezett házassága korán szerelmi házassággá változott, ahogy erről a királyné is beszámolt egy későbbi visszaemlékezésben. A király elhalmozta figyelmességgel a leendő királynét, még magyar nyelvkönyveket is hozatott, hogy elsajátítsa a nyelvet. Ugyanakkor ez fordítva is igaz. Geraldine komolyan vette a feladatát és albán nyelvleckéket vett, valamint elmélyedt az albán történelem és szokások megismerésében. Az ifjú királynő hamar kiugró népszerűségre tett szert új hazájában.

A határon simán átjutottunk

A határon simán átjutottunk

Az esküvőt háromnapos ünnepség során 1938. április 27-én tartották Tiranában pompás körülmények között. A részt vevő magyar arisztokrácia legutóbb IV. Károly koronázásán hordta az ezen alkalomra elővett ékszereket és öltözéket. Horthy Miklós pompás lipicai lovakat küldött ajándékba, Mussolini aranyozott bronzvázákkal, Hitler pedig egy Mercedes autóval köszöntötte az ifjú párt. A ceremóniára Magyarországról hozattak főszakácsokat és cigánybandát, az eskető imám szerepét Durics Hilmi Huszein, az utolsó budai főmufti látta el, Párizsból érkezett a menyasszonyi Chanel-kollekció. Az esküvő után a pár Durresben, az adriai tengerparton vakációzott. 1939. április 5-én megszületett gyermekük, Léka, két napra rá pedig a korábban barátinak tűnő szoros olasz kapcsolat fojtogatóvá vált, és megkezdődött Albánia olasz megszállása. A királyi családnak menekülnie kellett…

Azt, hogy a múlt század elején az albánok a szerbekkel is jóbaráti viszonyban voltak, szintén Ahmed Zogu kapcsán mondhatjuk el. Mielőtt királlyá avatták volna, politikusként jó kapcsolatot tartott fenn Szerbiával is. Pavle Schosberger újvidéki történész erről a következőket írja: „Nikola Pašićtyal való kapcsolatai gyakoriak és többnyire barátiak voltak. Amikor az első világháború kitörése után a szerb hadsereg bevonult Albániába, Zogu emberei nem álltak ellen. A szerb katonai hatóságok a barátság jeléül ajándékoztak neki egy ágyút.” A történésztől megtudhatjuk azt is, hogy Zogu, még mielőtt király lett volna, néhány éven át többször is járt Újvidéken, a Dušan cár utcában az Orbán-villában lakott. Orbán Ignác villájában.

A gračanicai községháza

A gračanicai községháza

Aligha hiszem, hogy a határon az albán rendőr tudja mindezt, és még kevésbé azt, hogy felismeri igazolványomról magyar mivoltom. Ugyanis, voltam én már Mehmet is.

A Bujanovac közelében levő Bela zemja–Končuj átkelőnél léptük át a határt. A minibuszban tízen voltunk, szerbek, bosnyákok, egy ruszin és két magyar. Az Újvidéki Rádióból Vörös Gábor ifjú kollégám is útnak merészkedett, annak ellenére, hogy őt is próbálták erről lebeszélni. Kissé ideges volt a határnál, mert magyar útlevelet hozott magával, ugyanis magyar állampolgár. Útközben hallotta, olvasta, hogy nem tanácsos útlevéllel utazni Koszovóba, csak személyi igazolvánnyal. Megnyugtattam, hogy erről én is hallottam, de ebből semmi baja nem származhat. Nem is származott. Negyed óra alatt átléptük a határt. Sem a szerb, sem az albán rendőr nem akadékoskodott, nem kellett kiszállnunk az autóbuszból, nem kellett kinyitni csomagjainkat, nem állítottak bennünket félre, nem várakoztattak órákon át, ami egyébként gyakran megtörténik a koszovóiakkal, de erről majd később szólok. Tehát az első találkozásom Koszovóval teljesen rendben volt, átjutottunk, mint bármelyik más európai határátkenőn, ahol még van határellenőrzés. Előttünk, mögöttünk és a szemben jövő sávon rajtunk kívül még voltak szerbiai rendszámtáblás autók, zömmel bujanovaci jelzéssel, de útközben találkoztunk niši, belgrádi rendszámtáblás járművekkel is. A miénk zombori volt, és nagy cirill betűkkel írta rajta, hogy Doo Šljivić.

Bevallom, amikor Újvidéken megláttam az autóbuszunkat, kissé zsörtölődtem magamban, hogy miért kell Koszovóba ilyen feliratú autóbusszal mennünk. Valaki provokációnak veheti. Amikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Kubát János főszerkesztőnk Ótos Andrást és engem elküldött Koszovóba a tüntetők közé, elővigyázatosságból ljubljanai rendszámtáblás autót bérelt a számunkra a Kompas utazási irodától. Amikor Poduljevón a több ezer albán tüntetőhöz mentünk, a ljubljanai rendszámtábla volt az első, amire a tüntetők felfigyeltek, így megengedték, hogy kiszálljunk az autónkból. Magyar mivoltunkkal pedig bizalmukba is férkőztünk. Igaz, később meg kellett magyaráznunk, hogy miért ljubljanai a rendszámtáblánk, ha Újvidékről érkeztünk, de ezt is elintéztük egy ránk kényszerített V betű felmutatásával. Victoria, győzelem! Akkor még nem győztek, sőt néhány év megtorlást kellett átélniük, egészen a bombázásokig.

Szálláshelyünk, az Ulpiana Szálloda

Szálláshelyünk, az Ulpiana Szálloda

Amikor annak idején Koszovó utait jártuk Bandival, meg később is, 2008-ban, amikor kikiáltották Koszovó függetlenségét, amelyen jómagam is jelen voltam, a falvak, a városok siralmas állapotban voltak. Megtapasztalhattuk azt, hogy valóban Koszovó volt a volt Jugoszlávia legszegényebb, legelmaradottabb része. Rossz, kátyús utakon utaztunk mindenhol, körülöttünk rengeteg szeméttel. Mondhatom, nem volt felemelő látvány.

Most viszont jók az utak, a környező falvak, városok rendezettek, új házakkal, tiszta, rendezett udvarokkal, és az út mentén sem láttam szemetet. Mintha egy más világba érkeztem volna, megnyílt előttem a természet szépsége.

Gábor is megnyugodott, jó hangulat volt az autóbuszban, és járgányunkat sem kövezték meg sehol, nem állítottak meg a rendőrök. Igaz, nem is láttam rendőrt. Négynapos koszovói utunk során egyetlen egyszer sem ellenőriztek minket, kétszer láttam az út mentén parkoló rendőrautót, és kétszer KFOR- járgányokat, amelyek szintén parkolva voltak.

Kissé fáradtan a hosszú úttól, de jó hangulatban, megnyugodva futottunk be Gračanicába.

Csapatunkat, amelyet Aleksandar Popov, az újvidéki Regionalizmusért Központ civil szervezet igazgatója vezetett, Zef Shala, a Teréz Anya Koszovói Humanitárius Segélyegyesület igazgatója és munkatársa fogadott az Ethno Hous, azaz Etno Ház vendéglátó központ parkolóján, szálláshelyünk, az Ulpiana Szálloda előtt. A Regionalizmusért Központ a Teréz anya egyesülettel közösen szervezte koszovói látogatásunkat. Popov és Zef már régi barátok, mintegy húsz éve már, hogy együttműködnek, különböző projektumokat valósítanak meg közösen. Megölelték egymást, mint két jó barát, akik régen látták egymást. Pedig nem is olyan régen volt, decemberben találkoztak Zentán és Preševón utoljára, az Európai Unió által támogatott projektum első felvonásán. Mi most a második felvonásban szerepeltünk.

Miután elfoglaltuk helyünket a rendezett, tiszta, kényelmes szállodai szobánkban, vacsora előtt még maradt annyi időm, hogy egy kis sétát tegyek a környéken. Felhőtlen késő délután volt, innen be lehetett látni az egész környéket. A szálloda a település szélén fekszik. Körülötte új házak állnak, rendezett, gyönyörűen lenyírt pázsittal, gyümölcsfákkal. Bármelyik házat, udvart magam is laknám. A távolban, a túlsó dombtetőn minaret magasodik az ég felé, lent a városka központjában a gračanicai kolostor csúcsa látszik. Az utcanevek szerbül és albánul vannak kiírva, úgyszintén a boltok, műhelyek nevei is, de láttam csak szerb feliratúakat is. Egy kisgyerek nyomja a bringát, két fiatal lány az iskolából jöhet, mert iskolatáska van náluk. Szerbül beszélgetnek. Gračanica önkormányzat Pristina szomszédságában van. A 2011-es népszámlálás szerint 10675 lakosa volt (a jelenlegi becsült szám 13000), ebből 7209 a szerb, 2474 az albán, 745 a roma, 104 az askál és 247 az egyéb nemzetiségű.

Egy rendezett, nyugodt, szép városkára látok rá innen, a dombtetőről.

(Folytatjuk)

Nyitókép: Tüntetés Podujevóban 1990-ben (Ótos András felvétele)