Egy kor-szerű vélekedés szerint a Gutenberg-galaxis a végét járja. Ennek egyik leginkább kézzelfogható tünete a Könyv válsága. Kevés olyan, az értelmiségiek körében jobb, bal vagy a haloványan formálódó harmadik oldalak melletti elkötelezettségtől függetlenül jelen lévő, közmegegyezést maga mögött tudó érzület létezik, mint ez a fentebb kiemelt megállapítás. Ez, ahogy az a sommás ítéleteknél lenni szokott, sem nélkülöz némi empirikus alapot. Amit úgy lehetne leegyszerűsítve összefoglalni, hogy a Könyv/könyv társadalmi szerepe és megbecsültsége (: presztízse) csökkenőben van. A folyamatot magam is érzékelem. A válságot konstatáló általános megállapítással annak fenti formájában mégsem tudok azonosulni. Nem azért, mert nem osztozom a kultúrában immár egy bő évszázada gyökeret vert, s Freud ominózus munkája (: könyve) révén tudatosított rossz közérzettel kapcsolatos általános érzületen. Sokkal inkább azért, mert az ide vonatkozó jelenségek összhatását és az azokat előidéző okokat más, a jelenkor elterjedt ítéletével sok tekintetben nem azonos alapon álló perspektívából látom értelmezhetőnek. És más eszközökkel kezelhetőnek, kezelendőnek. Így az 59. Kanizsai Írótábor tanácskozó részének fókuszába emelt problémakört, a könyv sorsát is a fentieknek megfelelően kicsit másként gondolom körüljárandónak.
Első nekifutásra hasznosnak tartanám a könyv lényegének és megjelenési módjának a szétválasztását. Előbbi az én – fenomenológia szempontból bizonyára nem eléggé alapos, de a jelen eszmefuttatás céljának talán mégiscsak megfelelő – értelmezésemben: megnyilatkozások közlési egységbe szerkesztett sorozata. Az utóbbi pedig néhány évszázada immár szinte kizárólag papíralapú adathordozó által kézzel foghatóvá tett médium, amely – bár sokszor önmagában is művészi értéket képvisel – művészeti (túlnyomó részt irodalmi) és tudományos, esetleg közéleti megnyilatkozásokat hivatott közvetíteni a befogadók (itt elsősorban egy másik, kihalóban lévőnek vélt állatfajtára, az Olvasóra szokás gondolni) felé.
A nagybetűs Könyv és a kisbetűs könyvek sorsán elmélkedve is ezen papíralapú közvetítő jövőjét illetően szokás elmélázni. Engem azonban sokkal inkább az foglalkoztat, hogy miként lehet (és miként nem lesz) egy-egy szerkesztett megnyilatkozássorozatból kézzelfogható könyv. Mik azok a szempontok, melyek azok a döntéshozatali eljárások, amelyek nyomán az egyik szerzője/szerkesztője által könyvként tételezett virtuális megnyilatkozásmassza érdemessé válik a megjelenésre, illetve – további szelekciós eljárások következtében – elnyeri a Könyv státust, mások azonban megrekednek a könyvelőttiség (: a kiadatlanság) létmódjában?1
Feltevésem szerint az érzület, amely azt sugallja számunkra, hogy a Könyv válságban van, arra az elégedetlenségre vezethető vissza, amely a könyvvé válás homályban maradó mechanizmusai kapcsán ver tanyát vélekedésünk mélyebb, kifejtett – s főleg ellenőrizhető2 – formát csak igen ritkán nyerő rétegeiben: valami nem működik jól (: kellő hatásfokkal és/vagy eléggé méltányosan) a könyvvé válás folyamatában. Márpedig ki ne érezte volna, hogy a „könyvpiac” tele van a Könyv, de még a kisbetűs könyv státusára is méltatlan kiadványokkal, miközben a szerkesztett megnyilatkozások könyv létre általa több mint érdemesnek gondolt sora nem képes keresztülvergődni a könyvé válás procedurális folyamatán?
A félreértések elkerülése és a megalapozatlan elvárások kivédése okán igyekszem előrebocsátani, hogy a továbbiakban nem kívánok foglalkozni a könyvvé válás procedúrájának egyes megvalósult/elmaradt konkrét eseteivel. Figyelmemet, mint általában is, igyekszem a „rendszer” egészének megértésére/értelmezésére koncentrálni: nem a mi, hanem a miért az, ami már jó ideje érdekel. Ilyetén olyan helyzetben vagyok, mint a pedagógus, aki komoly szakmai sikerei ellenére a saját gyermekeinek a nevelését illetően nem igazán tud eredményt felmutatni.
A probléma gyökere a kultúra és a tudomány egymáshoz való viszonyulásában keresendő: a könyvvé válás mechanizmusainak diszkurzív tanulmányozása miért nem tudta önnön létjogosultságát elismertetni a vele legszorosabb kapcsolatban lévő irodalomtudománnyal sem? Még a kérdéskör felé leginkább nyitott konstruktivista iskola is kompetenciáján kívülinek tekinti a megnyilatkozások belső megformálásába (az ő terminológiáját használva: a kommunikát-bázisokba) be nem avatkozó közvetítői eljárásokat. Tevékenységének túlnyomó részét pedig az ún. irodalmi létrehozás (: szövegalkotás), illetve maradék erőit az irodalmi értékelés (: kritika- és kánonalkotás) folyamataira tartalékolta. De legalább, a maga módján, számolt a műalkotás (esetünkben a Könyv) világértelmező potenciáljával, s azt nem zárta el a társadalom egyéb részészrendszereinek egymással kölcsönhatásban lévő folyamataitól. (A vidékünkön domináns ún. önelvű irodalomszemléletről ez már kevésbé mondható.)
Hangsúlyozni szeretném, hogy az előző bekezdés nélkülöz minden normatív felhangot. Célja és szerepe csak az, hogy rávilágítson a Könyv váláságát konstatáló érzület kialakulásának egyik forrásvidékére: a könyvvé válás mechanizmusainak hosszú időn át tartó terra incognita jellegére. A helyzet azonban most sem nevezhető sokkal jobbnak. A könyvvé válás kérdésköreit máig a múlt relikviái közzé szokás száműzni. A kultúratudományok ebben a kérdéskörben egyelőre csak a historizáló kutatásokat vélik saját kompetenciájukba tartozónak. Pedig a válságot itt és most (igaz már jó ideje tartóként) érzékeljük…
A magam részéről a folyamat visszafordíthatatlanságának látszatát abban vélem megragadhatónak, hogy a szerepekhez (az egyszerűség kedvéért: a könyvalkotáshoz és a könyvkiadáshoz) társítható eszközegyüttesek között csak alkalmi együtt járást tételezünk. Ismerünk jeles költőket, írókat, akik mellesleg (önbevallásuk szerint a körülmények okán) kényszerből jobb/rosszabb politikussá váltak. Tudunk politikusokról, akik mellesleg egy-egy művészeti területen is kipróbálták magukat. De nem tekintjük elvárásnak, hogy egy-egy kultúrpolitikus egyszerre értsen aktuális tárgyunknál, a Könyvnél maradva annak lényegi (az alkotási-szerkesztési kódok) és előfordulási (kiadási-szelektálási kódok) létmódja kapcsán felmerülő vonzatok mindegyikéhez. Annyiban talán jogos is az ilyenkor felmerülő „egy-egy adott ember nem érthet mindenhez” kitétel, hogy tényleg ritka az az eset, amikor a fenti képességek egy konkrét személyben egyidejűleg és egymás rovására nem menve teret nyerhetnek. Az azonban talán nem illuzórikus elvárás, ha azt tételezem, hogy a könyvvé válás mechanizmusa, tágabban a kultúrpolitika döntéshozatali eljárásainak (: a közpolitikai körnek) a stációi úgy is alakíthatóak, hogy Könyv-lét lényegi és formai megvalósulásának elemei egyaránt helyet kapjanak benne.
Ehhez azonban két – köreinkben és vidékünkön egyaránt kevéssé bevett – előfeltételnek meg kellene lennie:
a) a kultúrpolitika részéről a hajlandóságnak, hogy megindokolja döntéseit ahhoz, hogy azokat az alkotók (: Írók) és a befogadók (: Olvasók) helyes (: megalapozott) döntésként tudják a maguk diszkurzív eszközeivel feldolgozni.
b) a könyvalkotók (művészek és tudomány) részéről a felismerésnek, hogy fel kell tudniuk mutatni tevékenységük társadalmi hasznosíthatóságát ahhoz, hogy azt a kultúr- és/vagy tudománypolitika jogos igényként tudja elismerni.
Az a) esetben ez még korántsem jelenti azt, hogy helyesli, és főleg nem, hogy minden tekintetben – kritikátlanul – támogatja. Mint ahogy azt sem, hogy minden esetben ab ovo elutasítja és kritizálja. Ahogy a b) eset sem jelentheti azt, hogy minden társadalmilag megindokolt/alapozott alkotói tevékenységet a politikának a saját logikáját figyelmen kívül hagyva meg kéne valósítania.
Az azonban szinte bizonyos, hogy a jelenleg is fennálló rossz közérzet állapota a kultúrában (s ilyetén a tudomány a kultúra része, még ha azon belül jól elhatárolható, ún. kikülönült rész is) e két társadalmi alrendszer összehangolatlanságából, egymás számára való átláthatatlanságából, kölcsönös idegenségükből is származik. Ez azonban a döntéshozatali eljárások kidolgozottabbá és nyilvánossá válásával némileg orvosolható. A világnézeti alapú értelmezési különbségeket így ugyan meg még nem szüntetnénk, de a Kulturkampf talán domesztikálható lenne, s az ún. demokratikus közösségekben megszokott és kölcsönösen elfogadott versengéssé szelídülhetne.
Eddig azt próbáltam meg felvázolni, hogy miként függ össze a kultúra terén érzékelhető rossz közérzet, aminek egyik újabb stációja a Könyv válságaként elhíresült közérzület az azt körülvevő politikum válságával. (Ez utóbbi külön levezetést érdemel, s nem igazán illik bele az Írótábor tematikájába, így most eltekintek további fejtegetésétől.) A kultúra és a Könyv válságának kollektív tapasztalata azonban szorosan összefügg egy, az utóbbi években manifesztté vált válsággal: a globális gazdasági (konkrétabban: pénzügyi) válsággal. Ami a kultúra művelői számára is egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen: értékválságról van szó. A Könyv, de még a kisbetűs könyvek többségének megalkotási és előállítási költsége sincs arányban azok könyvpiaci árával.
Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy a könyvpiac sohasem volt kiterjedtebb és jövedelmezőbb, mint manapság. Ez azonban a gazdaság alapvető strukturális törvényeinek a számlája írható: vélhetőleg itt is érvényesül az ún. Pareto-megoszlás, más néven a 80 : 20 arány. Azaz a piac nagyságának a 80 százaléka a piaci szereplők 20 százalékának a kezében összpontosul. Mindeközben a könyvpiacon megforduló címszavak 20 százaléka képezi az eladott példányok 80 százalékát. Amíg a könyvek nagyobbik része elértéktelenedik/leértékelődik/értékesíthetetlenné válik, addig a kisebbik részük indokolatlanul – az irodalmi létrehozás szempontjainak bármilyen elvű értékelésegyüttese mentén megvalósuló értékítélet-alkotással szembenállóan – nagy teret nyer. És ez a térnyerés nem könyv státusukkal, hanem a termékké alakulás procedúrájába való sikeres bekerülésükkel függ össze. Ahogy a metszetben benn lévő „komoly” alkotók sem alkotástechnikai kvalitásaik (: hozzáértésük) révén, hanem szerzői nevük védjegyé válása okán érik el könyvpiaci (üzletivé alakított) sikereiket: branddé lettek. És ez a tapasztalás még a kismesterek esetében is érthetővé teszi a rossz közérzetet és a Könyv válságának hirdetését.3
Köztes-Európában ez a Könyv-világ és a könyvpiac között feszülő ellentét még jobban kiélezett, mint a boldogabb múltú Nyugaton. Minek okai abban keresendőek, hogy a létezett szocializmusok rossz emlékű félmúltja szinte mindenütt kitüntetett (szorosan ellenőrzött) területként kezelte a könyvkiadást. A könyvpiac is a szocialista piacokat alapvetően jellemző hiánygazdaságra épült. A kereslet végig meghaladta a kínálatot, miközben a nagybetűs Könyveket meg egyenesen csak „pult alól” (külföldről, bezúzásból megmentett készletből) lehetett beszerezni. A Könyv emberi potenciális kihívást jelentettek a pártállamok számára, ezért őket vagy meg kellett nyerniük (beépíteni a gépezetbe), vagy el kellett hallgattatniuk. A könyvek alkotói ezért, a kultúra fedett ügynökeiként működve, a kiadási oldal közelében létesített állásokat betöltve épültek be a rendszerbe, s fő tevékenységüket, a megnyilatkozások közlési egységbe szerkesztett sorozatainak alkotásátmintegy kiegészítő jelleggel végezték. Pedig az állam számára ez a tevékenység volt a döntő. Ha ebben a tekintetben túl messzire merészkedtek (: lásd a három T-t), akkor könnyen kikerültek a kultúra fedett ügynökeinek kivételezett státusából, s lettek a rendszer páriáivá.
A rendszerváltások fő közös pontja a szólásszabadság kiszélesedése még az olyan autoriter államokban is, mint a miloševići maradék Jugoszlávia. A könyv (a nyilvánosságra kerülő megnyilatkozás) már nem jelent kihívást a politikum számára, így rohamléptekben le is értékelődött. Ugyanakkor ma az apológia, egy-egy tábor vagy irányzat melletti hangos, félhangos vagy akár csendes kiállás új lehetőséget teremt a Könyv emberei számára: képes megadni az alkotás azon biztonságát, amely az ideológiai frontján való elkötelezett házalók megrendelések teljesítése mentén státusokat (állást, ösztöndíjat, megbízást) biztosítva keretül szolgál a „szabad alkotáshoz”. Azaz amíg a szocializmusban a kultúra fedett ügynökeinek arra kellett vigyázniuk, hogy mi szerepel kis- és nagybetűs könyveikben, addig a ma házalóinál az ez elsődleges, hogy ki mit és kit képvisel melléktevékenysége során. Ennek révén tudja megteremteni a Könyv embere léte látszatfüggetlenségét. (Ki kíváncsi arra, hogy a könyvpiac alsó két decilisében mit tesznek közzé alacsony példányszámban, szűk baráti körnek [: Olvasó?] – ha eljut a mű a könyvvé válásig?)
Egyébként a Könyv válságával kéz a kézben járó másik téves percepció az olvasás visszaszorulása. Ez mennyiségileg ugyanúgy nem áll, mint a könyvvel kapcsolatos válságtézis. Ma – az analfabetizmus visszaszorulása és a Föld lakosságának növekedése okán minden eddiginél nagyobb számban áll 'rendelkezésre' olvasói potenciál. A kérdés mára már csak az, hogy ki mit tud/hajlandó olvasni. Kihez mi jut el, és abból mit részesít olvasásra érdemesnek?
Ilyetén tényleg válságban van a Könyv világa.
De ez a válság nem a Könyv, legfeljebb ha a könyvkiadás (: a [kultúr]politika) válsága.
Van egy, manapság sokkal nagyobb figyelmet kapó vonatkozása is a témának. Mielőtt erre rátérnék, szeretném kiemelni, hogy a válság fogalma szűkebb, társadalomtudományi értelemben egy változásnak kitett, még eldöntetlen kimenetelű időszakot jelöl. Ennek fényében a következőképpen lehetne az írótábor jelenlegi vezértémáját átfogalmazni: Mi lesz a papíralapú könyv sorsa? Könyvnek nevezhetőek-e még a csak digitalizált formában létező, de a világhálón közzétett, nyilvántartásba vett és forgalmazottmegnyilatkozások közlési egységbe szerkesztett sorozata, az ún. e-könyv, nemzetközi megnevezéssel, az e-book? Képes lesz-e ez, esetleg valami öszvér formája átvenni a vezető szerepet a mai, fentebb részletezett kihívásokkal küszködő Könyv-világban és/vagy a könyvpiacon?
Az e-könyv technológia lehetőségeivel több okból sem foglalkoznék a továbbiakban: nem értek hozzá, s nem is azt tartom a problémakör sarkalatos pontjának, hogy az információ/megnyilatkozás/kommunikát-bázis/mű milyen hordozón tárolódik. Ez sem lényegtelen probléma, de egy sor előbbre való is megoldásért kiált. Az szinte bizonyos, hogy más vonzatai vannak egy papír- és más egy szilíciumalapú médiumnak.
Az utóbbi – jelen ismeretein szerint – más gazdasági státusba s ezért lényegesen más közpolitikai/kulturális szerepbe helyezheti a könyvet, ha az a relatíve drága és nehezen sokszorosítható javak közül (jellemzően magánjószág) átkerülhet a széles körben ingyen vagy alacsony térítési díj mellett elérhető közjószágok sorába. És ez a most komoly kihívásokkal küszködő alsó két decilisben szereplő (ne feledjük, ez a szerzők 80 százalékát jelenti) kiadványok szerzői és szerkesztői számára az előállítás terén mindenképpen könnyebbséget is jelenthet. Ugyanakkor, ahogy az a személyes bejegyzések (: blog) netes megjelenésénél és elterjedésénél is tapasztalhattuk, komoly erőfeszítést és áldozatot (avagy professzionális hátteret és biztos anyagi bázist) igényel egy-egy ilyen új technológia közéleti szerepének megalapozása: a hatékony jelenlét biztosítása. Én magamat semmi esetre sem tartom technoszkeptikusnak, s főként nem e-könyv ellenesnek. De egyelőre csodát sem várnék ettől a technikai lehetőségtől.
Amit biztosra veszek, a Könyv világa és a könyvpiac kapcsán fentebb megfogalmazott problémákra önmagában az innováció nem jelent megoldást. A viszonyok tisztázása és rendezése nem fog magától megtörténni. Én mindenesetre igyekszem majd azon lenni, hogy saját nézőpontomból hozzá tudjak járulni a könyv és a kultúra viszonyainak közpolitikai letisztulásához. A kérdés már csak az, hogy lesz-e erre igény (olvasó). Adatik-e a számomra tér/felület a vajdasági magyar közírásban. Mert az ember van annyira önző és öntelt, hogy akkor is megírja könyveit, közlési egységbe szerkeszti megnyilatkozásait, ha nem igazán lát esélyt arra, hogy azok könyv formában (papíron vagy digitális formában) megjelenjenek. A kérdés már csak az, hogy eljutnak-e egyszer az olvasókig…
Én itt és most csak arra szerettem volna ráirányítani a figyelmet, hogy a Könyv emberei éltek volt akár a szocialista kor hivatásos, akár a társadalmi átalakulás (a tranzíció) korának küldetéses időszakában, a Könyv válságának tünetein mélázva előbb-utóbb rá kellett jöjjenek, hogy a könyv mint eredendő médium csak lenyomatát adja a válságnak. Láttatni engedi azt, mint homok a lábak nyomát. Annak lényegét, ha a lehetséges megoldások, kitörési pontok is érdekelnek bennünket, máshol kell keresnünk.
(A tanulmány a most zajló Kanizsai Írótábor tanácskozására készült.)
1A transzcendencia értelmezési keretének kegyében is részesülők számára nagyrészt értelmezhetetlen ez a különbségtétel, hiszen az őáltaluk birtokolt paradigmában elég elkészülnie a műnek, lezáródnia a könyvnek, onnantól „Isten tud róla”. A hozzám hasonlóan földhözragadt, ezt a vonatkozást az alkalmazható hipotézisek sorába felvenni nem tudó gondolkodónak azonban a kicsinyességek ezen talmi univerzumával is foglalkoznia kell, ha érteni – vagy legalábbis értelmezni – szeretné az őt körülvevő világ köz- és kultúrpolitikai mechanizmusainak szövevényes működése mögött megbúvó érdekalapú, intézményi és strukturális összetevőket.
2Számomra valami leküzdhetetlen konzervatív attitűd által vezérelve, továbbra is ez diszkurzív alapon megvalósulni képes elvárás a tudományosság fő kritériuma, amelynek a popperi cáfolhatóságkritérium csak egy alesete.
3Jómagam két okból is teljesen átérzem helyzetüket: mint egykori kismesteri ambíciókkal kacérkodó írójelölt, s mint a megértő szociológia alaptézisein nevelkedett társadalomtudós. Ez utóbbi minőségemben azonban korántsem az együttérzés, kilátástalan helyzetükben való osztozás a feladatom, hanem hogy – más perspektívából szemlélvén a Könyv világának és az azzal ellentétes tendenciákkal jellemezhető könyvpiac viszonyait – megvilágítsam a számukra kevésbé evidens összefüggéseket.
