Erdélyben, Aranyosszék peremén, Torda és Nagyenyed között, az 1128 méter magas Székelykő lábánál fekszik Torockó, az európai műemlékvédelem egyik szép példája, s a falusi turizmus megteremtésének konkrét lehetősége. Torockó Fehér megye kis települése. A XI. századtól magyarok élnek itt. A XIV. században már vasbányászattal, kohászattal, vasfeldolgozó iparral foglalkoztak. A bányászat a XIX. század második felében visszaesett. Népi kultúráját már nagyon korán elkezdték kutatni: Orbán Balázs (1872) Jankó János (1893). Torockó magyar nyelvsziget, ez kultúrájának, így különleges népviseletének megőrzésében is fontos szerepet játszott.
A Kolozsvárott megrendezett VII. Hungarológiai Kongresszus kirándulásával kerültem ebbe a kis faluba. Tordán keresztül érkeztünk, útközben a tordai hasadékra is vethettünk egy futó pillantást. A nagyenyedi református kollégium udvarán a Jókai által megörökített fűzfákról, a könyvtárban, a létrehozó Bethlen, Apafi arcképei alatt, a gazdag oklevéltár és a hatalmas könyvállomány között az itt tanított vagy tanult erdélyi értelmiségiekről hallgattunk előadást.
A Torockó völgyébe érve különleges táj fogadott. Kis települések, kanyargós utak, kaszálók és szántóföldek váltják itt egymást. Torockószentgyörgy után az út kiváló a romániai utak átlagos minőségéhez képest, ugyanis a turistaparadicsomnak számító kis falu felé vezető utat frissen aszfaltozták. Az út menti fák közül jobb oldalt a kukoricások mellett kerti veteményesek és gladiólaültetvények köszöntek ránk vissza (akár Kupuszinán).
Itt találjuk Torockót a Székelykőnek nevezett hegy oltalmában. A hegy munkát adó jellege, a vaskitermelés miatt kiemelkedő szerepet játszott az itteniek életében. Mérete és különleges formái több torockói történetben hallhatóak. Velünk is megosztottak egyet a ravasz góbé eladott juhnyájáról. A hegy sziklás oldala – a falu főteréről nézve – néhány helyen tényleg úgy néz ki, mintha juhnyájak legelésznének rajta. Szénakaszálás után láttuk a falu fölött őrködő Székelykő gyűrött lankáit. A széna színeinek minden árnyalatában pompáztak. Boglyák itt-ott.
A Székelykőből bányászott vas jelentette a legnagyobb jövedelemforrását Torockó lakóinak. A XVIII. században privilégiumlevelet hamisítottak az itt élők, miszerint őseik a tatárjárás előtt kaptak az Árpád-házi királyoktól kiváltságokat. Történeti tény, hogy néhány szász család csak a XV–XVI. században költözött közéjük, szabadalmaik régiségére viszont nincsenek írásos bizonyítékok.
Láttam már fényképeket Torockóról, olvastam is, tanultam is néprajzáról, de a látvány mindenek felett áll. Fehérre meszelt házak, ahogy mondták: tiszták, mint az ég, zöld zsalus ablakok, az utcáról nyíló vasajtós pincelejáratok. A muskátlis ablakok alatt a kispadokon még beszélgetnek az emberek. A piactéren a jéghideg vizű forrásnál háziszőttes szőnyeget mos egy asszony. Valószínűleg váltják egymást a mosónők, mert mire visszaértünk sétánkból, már egy másik asszony mosott a forrás alatti medencében. Aznap este talán éppen ők beszéltek rólunk. A forráskút vize iható, hűsít, a látvány pedig maradásra bír, visszatérésre csábít.
A falu felső, kereskedő sorának házai kiemelkednek a többi közül. Földrajzilag is magasabb helyen épültek, és kivitelükben is díszesebbek. Ezen a soron található Böjte Csaba ferences szerzetes gyermekotthona is. 1870-ben tűzvész pusztította el a korábban itt álló, fából készült épületeket. A házakat az után építették újjá kőből. A vasbányászat és vaskereskedelem nyomait láthatjuk rajtuk. Pinceajtóik is vasból vannak kovácsolva, kis lőrés méretű ablakokon virágmintás kovácsoltvas rácsok között kukucskálhatunk be az egykori kereskedelem legfőbb helyszínére. Mivel a vaskereskedelem nem sokkal a múlt századfordulón szinte teljesen megszűnt, a település fejlődése is megállt.
Ottjártunkkor meglepően sok magyarországi rendszámtáblájú autót láttunk. Ennek talán az is az oka, hogy Budapest V. kerülete örökbe fogadta a települést. A budapesti Belváros anyagi támogatásának köszönhetően lett a faluból élő műemlék-település. 1995-től támogatja a magyar főváros Torockót, a torockóiakat. Ennek több módja is van. A település lakóinak némi anyagi támogatást is nyújtanak azért, hogy házaikat kívül-belül megtarthassák olyannak, amilyenek a település virágkorában voltak. S a gazdák ehhez még jócskán hozzátesznek, hogy szépítsék, csinosítsák otthonaikat, de a megváltoztatás szándéka nélkül.
A házak felújítása során építészek, műemlékvédő szakemberek adnak segítséget, útmutatást a helybelieknek. Egy-egy ház átalakításánál az igények és a múlt épített kincseinek óvása harmonikusan illeszkedik össze. Ennek a sikeres együttműködésnek eredménye Torockó száznál több házán látható.
1999-ben a település Europa Nostra Díjat kapott. A faluban sétálva 138 ház falán magunk is felfedezhettük a plakettet, ami a rangos elismerés értékét és az azt kiérdemelt értéket hirdeti.
Az Europa Nostra Díj adományozói a kulturális örökség fokozottabb elismeréséért és mélyebb tiszteletéért küzdenek. Ez az örökség közelebb visz minket egymáshoz, vallási és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A kulturális örökség hidat épít a múlt, a jelen és a jövő között. Összeköti a generációkat, szépséget, varázslatot és értelmet hoz a mindennapokba.
A díjnak hála ma már sokkal többen tudnak Torockóról. Ezért van szükség a panziók, vendégházak, kulcsos házak egész sorára, amelyek nyitott ajtókkal várják az idelátogató turistákat. Jelenleg már több mint 60 szálláshely működik a településen. Művelődési egyesülete az itt tanult Kriza János folklorista nevét viseli, néprajzi múzeumának létrejöttét pedig a táj néprajzi értékeit felfedező Jankó Jánosnak is köszönheti. Ide várják mindazokat a turistákat, érdeklődő kutatókat, akik az erdélyi kincsekre kíváncsiak. A Székelykő szélárnyékában meghúzódó magyar falucska a Világörökség része, magyar szellemi és tárgyi, épített örökségünk ékköve. Feltétlenül érdemes megtekinteni.
