Őrizetesként egyedül laktam a cellát. Egy napon az egyik oldalfalon az udvar irányába haladó kopogássorozat keltette fel figyelmemet. Az ablak közelében állapodott meg az ütögetés. Én öklöm oldalával csaptam oda a „hajrá, magyarok!” ritmusát, később két kézzel a „vakpalit” is. A szomszéd illető tudta, miért csal az ablak közelébe; onnan már hallottuk is egymás szavát. ,,Miért vagy itt?” – kérdé. Bizalmatlanul visszakérdezek: „És te?” ,,Postarablás” – válaszolja. (Aha, sajtóhírekből emlékszem az ügyre.) ,,Politikai…” – mondom. ,,Ajjaj, nem szeretnék a bőrödben lenni!” – csúszik ki száján az őszinte vélemény, miután őt már 14 évre elítélték. „Akiket most vittek el a celládból, a tájékoztatóirodások, 15 éveket kaptak. Te mennyit vársz?” Kalkulálok: „hatot, nyolcat?”.
Tari István leveléből idézek: „Töfével több ízben beszéltem. Sajnos, nem akart emlékezni exvédőügyvédje nevére, mondván: elfelejtette életének azt a szakaszát. (…) Mondanom se kell: ún. barátaink »rajtaütésszerűen« összeszarták magukat.”
Szóval a derék őssympósok annyira se méltattak, hogy kacifántos úton kijuttatott kérésemre segítettek volna megfelelő védőügyvédet találni. De miért is mozdultak volna meg érdekemben, hisz addigra két jó verset se írtam le, novellát egyet se, és akadt még bőven önigazolás, amitől a lelkiismeret szunyókálhatott.
Ugyanakkor nekem se tollam, se papírom, semmilyen lehetőségem nem volt az önvédelemhez. A pártbizottsági közlemény megjelenése után kihallgatást kértem a börtönigazgatótól, a csantavéri származású, palicsi Domány Istvántól, és írószerért folyamodtam, hogy válaszolhassak a rágalmakra. „Majd válaszol, ha kimegy a börtönből. Elmehet.”
Igaz ugyan, hogy halaszthatatlannak hitt, befejezetlen dolgaimból, a hétköznapok csip-csup harcaiból s egy közelgő, sokat ígérő randevúból emelt ki váratlanul az államvédelem vasmarka, de amint behegedtek a szokványos életből kitépettség sebei, kezdtem jól (is) érezni magam és otthonosan berendezkedni új, kényszerű szigetemen.
Az addigi esetleges kapcsolatrendszer meglehetősen beszűkült, ám a levelezéssel ápolható barátságok értéke fölfokozódott. Az őrizetes levélforgalma nem volt korlátozva, és én éltem is a lehetőséggel. Kezdetben nagyon sok ismerősnek írtam, de csak kevesen mertek válaszolni. Például egy régi barátnak számító költő idegesen rontott be a belvárosi büfében szolgáló anyámhoz, s leordította, hogy levelem által tönkreteszem a jövőjét.
Biztosra vettem, hogy cenzoraim nem tudnak a sorok között olvasni, képtelenek ráérezni a rejtett szándékra, üzenetre, és hogy a velem rendszeresen kapcsolatot tartó Varga Zoltán szövegeiben sem találnak kivetnivalót. A kukkoló nem más lehetett, mint a börtön igazgatója. A nagyfőnök egy meghallgatáson mégis arra kért, hogy ne nagyon irkáljak leveleket, mert ő azokat többnyire érthetetlen zagyvaságoknak tartja. Sugallatát nem vettem figyelembe.
Cellámból titokban is útnak indítottam írásos üzeneteket. A „címzett” mindig Varga Zoltán volt, aki aztán szükség szerint más barátainkhoz is továbbította. A kicsempészendő terjedelmes szöveget – ha már egyszer lebukok, legyen jó hosszú… – bolhányi betűkkel, de olvasható szépírással hoztam össze, miközben állandóan figyeltem a cirkli neszére. Végül a levélpapírt rendkívül kicsire összehajtogattam, és sok dunsztgumival pirinyóra préseltem, s így a tapadó felületű labdácska a begyakorolt zsebmetsző mozdulattal bekecsemből villámgyorsan kikapható volt, s nyomban bedobható az őr által már ellenőrzött szennyescsomagba, amikor a folyosón át heti egy beszélőre vezettek anyámhoz, akinek puszi közben megsúgtam: „Van levél!”
Varga Zoltán első lefogásom előtt alig néhány hónappal korábban költözött szülővárosomba, Zentára. Ő addig már nyolc könyvvel a háta mögött a délvidéki prózaírók legjobbjai közé küzdötte föl magát, annak ellenére, hogy kora gyermekségében járásképtelen rokkanttá vált. ’75 őszétől ő is velünk ügyködött a Zentai Kísérleti Színpad létrehozásán…
Tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után Vukovics Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta vádbeszédét, amit a betiltott szövegekre épített. Petar Berić bíró csupán azzal indokolta a két-két évi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat hozott Jugoszláviába, én pedig az egyik elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort „fasza gyerek”-nek neveztem.
A bírósági szomorújátékot megelőzően pszichiátriai megfigyelésre szállítgattak őreink, hogy vajon ép ésszel váltunk-e politikai bűnözővé.
A két évet napnyi pontossággal leültük.
Az 1978-as szabadulást követő hetekben a politikai rendőrségtől visszaköveteltük a házkutatáskor elkobzott tárgyainkat. Egy kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek kapcsolatot igyekszenek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el akarunk határolódni; ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra. (Csalódnia kellett bennünk.)
Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt utánunk: legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán, Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei.
