Tízéves lehettem, amikor a házunk padlásán, Bácskossuthfalván, amit akkor csak Morovicának hívtunk, találtam egy Agfa Box fényképezőgépet. Kis fekete doboz volt, két kis pöcökkel az oldalán, amelyek közül az egyik az exponáló, a másik pedig a kisebb, illetve a nagyobb rekesznyílást beállító gomb volt. És egy fordított „S” alakú fogantyú is kiállt belőle, amivel a filmet lehetett tovább tekerni. Középen elöl volt a lencséje, a hátulján a sarkában pedig egy kis kerek nyílás állt, amelyben piros üveg volt. Ez arra szolgált, hogy miután beletette az ember a filmet, addig kellett tekerni, míg a piros üveg mögött meg nem jelent az 1-es szám.
Ez volt az első fölvétel a nyolc közül. Az első után meg itt kellett figyelni, mikor jelenik meg a 2-es, a 3-as és így tovább. A gyakorlatból aztán azt is gyorsan megtanultam, hogy a fölvétel elkészülte után ajánlatos azonnal tovább tekerni a következőre, mert ha ezt elmulasztotta az ember, akkor egymásra exponálta a kettőt, és egyik se lett jó. 120-as rollfilm ment bele, amely 9cm széles volt, a filmet magát kívül piros, belül fekete papírtekercs óvta a fénytől. A felvétel nagysága 6×9cm volt. Persze, mindezt mai fejjel írom, egyre halványuló emlékezetem segítségével. Akkor mindezt nem tudtam, csak azt, hogy ez egy olyan fényképezőgép, amelybe film kell, és akkor lehet vele fényképezni. Megkértem a szüleimet, hogy vegyenek bele filmet, de a faluban ilyet nem lehetett kapni. Meg kellett várni, amíg valaki ismerős elutazik Topolyára és megnézni, hogy ott van-e a boltban. Néhány hét múlva megjött a film, piros volt a doboza, és az volt ráírva, hogy efka, így, kisbetűkkel. A zágrábi Fotokemika gyárnak volt ez a rövidítése. Én viszont a film megjöttéig se tétlenkedtem, hanem fényképeztem film nélkül is. Volt ugyanis a gép elején, a lencse mellett két kis üvegszem, az egyik fekvő, a másik álló kép készítéséhez. A gép oldalán pedig egy-egy kis bélyegnél is kisebb mattüveg volt az üvegszemek mögött. Az egyiken állónak, a másikon fekvőnek láttam a kivetített képet. Nos, ezek a kicsi kivetített képek voltak azok, amelyek engem rabul ejtettek. Mentem a szobában, az udvaron, az utcán, és nem előrenéztem, hanem ebbe a – ma már tudom – keresőbe. Alig vártam, hogy megérkezzen a film. Egyetlenegyet hoztak Topolyáról, de már nem emlékszem, hogy ki mutatta meg, hogyan kell befűzni a gépbe.
Két fényképész volt a faluban, az Albrecht és a Stangliczky, de én nem hozzájuk vittem az első filmemet előhívatni, mert úgy mondták, hogy ők úgysem engednek be a sötétkamrába. Én pedig arra is nagyon kíváncsi voltam, hogyan kell előhívni a filmet, hogyan kell képeket készíteni belőle, milyen boszorkányságok történnek a sötétben. Volt a faluban egy harmadik ember, aki nem volt ugyan fényképész, de értett a filmhíváshoz és a képkészítéshez, a Téglás Vili. Az én első filmemet ő hívta elő, és az első képeket is ő készítette el nekem. Úgy, hogy én is jelen voltam. A filmhívásból annyit láttam, hogy amikor úgy gondolta, hogy kész, nagyot szippantott a cigarettájába, és annak a fényénél nézte meg, néztük meg, hogy előjöttek-e a fölvételek. A képek készítésénél már piros sötétkamralámpa is világított, annak a fényénél szépen lehetett látni a folyamatot, hogyan jönnek elő a megvilágított fotópapírok. S ez az, ami újra rabul ejtett. S ez az a varázs, ami a mai, film nélküli fényképezésből hiányzik.
Stangliczky fényképész Csaba fiával megbarátkoztam. Sokat lógtam náluk, és a kertben, az udvaron egy harmonika-kihuzatos géppel fényképeztünk mindenféle virágokat, apró tárgyakat, természetesen film nélkül. Így játszottunk. Hogy ez az én Agfa Box zsákmányom előtt vagy után volt, már nem emlékszem, csak arra, hogy Stangliczky bácsi, amikor nem a műteremben vagy a sötétkamrában volt, akkor retusálta vagy színezte a képeket. A helyi amatőr színtársulat előadásait is ő fényképezte. A legfontosabb mindig a csoportkép volt, amelyen valamennyi szereplőt mindig szépen beállítottak, hogy mindenki látszódjon. Emlékszem, hogy egyszer Huszka Jenő Gül baba című operettjének népes szereplőgárdáját színezte éppen, amikor megkérdezte:
– Milyen színű volt Gül baba turbánja?
– Talán sárga – mondta Stangliczky néni.
– Biztosan sárga?
– Talán.
– Jó, akkor legyen sárga. Milyen színű volt Gábor diák nadrágja?
– Barna.
– Leila bugyogója?
– Azt hiszem, piros.
– Biztosan piros?
– Nem emlékszem.
– Jó, akkor piros lesz.
Így készültek az ötvenes években Bácskossuthfalván, amit mi csak Morovicának hívtunk, a színes fényképek.
S így lassan és biztosan érlelődött bennem az elhatározás, hogy én is fényképész leszek. Újabb hatalmas élményt jelentett számomra, amikor nagy ritkán belenézhettem a műtermi masinába. Abba a háromlábú állványon lévő csodába, amelyet műtermi gépnek neveznek. Nagy, harmonika-kihuzatos gép volt mind a két falusi fényképésznél, s volt hozzá egy nagy fekete kendő, amivel mindig le volt takarva. Amikor a mester beállította az alakokat a megfelelő háttér előtt, akkor beállt a gép mögé, és bebújt a kendő alá. Eleinte nem értettem, hogy mit kell rejtegetnie a kíváncsi szemek elől, de aztán rájöttem, hogy a mattüvegre kivetített képet világosban nem lehet látni, csak sötétben. S ekkor látni azt a fejtetőre állított világot, amely már sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint az én gépem félbélyegnyi keresőjében látható kép. Egy kis tükör közbeiktatásával állították talpra a tótágast álló képet. A nagy műtermi gépben pedig pontosan azt a képet látni, amit a lencse a képre rajzol, miután lecserélik a mattüveget filmre.
Aztán Albrecht bácsi meghalt, a fényképészműtermet bezárták, de hamarosan új fényképész érkezett a helyére, a fotó Krizsán. Őt már valamiféle konkurenciának foghattam föl akkor, mert őrá már nem voltam kíváncsi. Stangliczkyék elköltöztek más vidékre, Téglás Vilit meg jobban érdekelte a kocsma és az ital, mint a sötétkamra és az előhívó, így én is másfelé kerestem magamnak sötétkamrát. Meg is találtam a szomszédos Pacséron, ahol a szülőfalumból átköltözött katolikus kántortanító, Szöllősy Vágó János bácsi üzemeltette az iskolai sötétkamrát. Ide járogattam át kerékpáron filmeket előhívni, képeket készíteni, de ennek is vége lett hamarosan, mert tizennégy éves koromban elköltöztünk a faluból. Szüleim iparosok voltak, női szabó édesapám is, édesanyám is, és akkortájt a dicső kommunista pártnak az iparosok megfojtása volt az egyik célkitűzése. Beadták az ipart, és agyő, Morovica. Palicson nem emlékszem, hogy volt-e fényképész, de Szabadkán többen is voltak. Ezeknek már csak a kirakatait nézegettem, de egyikhez sem mentem be sose. Valahogy rájöttem, hogy ezek a képek valamiféle idealizált arcokat mutatnak, vagy szándékoznak mutatni, olyat, amilyet a kuncsaft szeretne magáról látni, s hogy aztán a két szándék, a modellé és a fényképészé találkozik-e, nagy kérdés. A legtöbb ilyen képet sutának, merevnek, mesterkéltnek láttam. Akkor még nem ismertem Mai Manó és a többi nagy fényképész csodálatos portréit. Én pedig a 6×9-es rollfilmes helyett beszereztem egy kétaknás tükörreflexes gépet, majd pedig egy kisfilmeset, aztán többet is, lencséket is, mindenfélét, időnként kirámolták az autómat, és vittek belőle mindent, akkor újrakezdtem, s így lassan áttértem a riportfotózásra. A szabadkai gimnáziumban már volt sötétkamra, a palicsi házunk fürdőszobájában is berendeztem egyet, újvidéki albérletemben szintén, a későbbi lakásom konyhájában, később pincéjében úgyszintén. A piliscsabai házam pincéjében is van, csak már előhívó és élet nincs benne. Raktár lett belőle. A digitális gépekkel fényképező embereknek ma már fogalmuk sincs, milyen csodálatos világ a sötétkamra világa.
S hogy mi lett az én első, Agfa Box gépemmel, nem tudom. Valahol, valamikor elkallódott az idők folyamán. Jó lenne kézbe venni, megsimogatni egyet.
