A háború kitörését követő elköltözésünk óta, ha felnézek a csillagokra, akarva-akaratlan rögtön a déli égboltot kezdem fürkészni. Hiába nem látom, mert nem is láthatom, tudom, hogy ott áll valahol messze a déli égbolt alatt a ház, melynek kapuján azon az utolsó augusztusi napon kigördült velem a kis bogárhátú, majd nemsokára, még a novemberi ködök előtt, a család többi tagjával és roppant bútorainkkal a teherautó, amit a sorsába beletörődni képtelen, a hátsó udvarba zárt, ám onnét valahogy mégiscsak kiszabaduló nagyon szeretett pulikutyánk még hosszan követett.
Arrafelé van, fönn, úgy hétezer-ötszáz fényévnyire a Carina-köd is. Száz fényévnyi méretű, négyszer akkora, mint az Orion-köd, s annál sokkal fényesebb is.
Ma is születnek új csillagok benne, a csillaghalmazokat körülölelő fénylő ködöt pedig hideg por sötét sávjai szabdalják részekre.
A köd fénykibocsátásában főként a forró hidrogén játszik szerepet, melyet a fiatal, nagy tömegű csillagok erős ultraibolya sugárzása gerjeszt. Ez adja a köd jellegzetes vörös és bíbor színét, melyben legalább egy tucat olyan csillag van, melynek tömege ötven-százszorosa a Napénak.
Egyik leghatalmasabb csillaga máig intenzív kitöréseket produkál, az egyik akkora volt, hogy majdnem felért egy szupernóva-robbanással, de túlélte, s néhány évig az éjszakai égbolt második legfényesebb csillagaként ragyogott. Van egy kísérője is.
Ezek a csillagok nagyon gyorsan égetik nukleáris fűtőanyagukat, s mindössze néhány millió év alatt fel is emésztik magukat.
Mi pedig röpke földi életünkben alig-alig örülhetünk az égi ködök fenséges fényeinek, mert szemeinkre minduntalan borzalmas háborúk ködös homálya borul.
