Nem először teszik föl a kérdést: hogyan kerül regényeimbe, a Fűzfasípba, majd még inkább a Csukódó zsilipekbe az a bizonyos Sztankovics doktor, aki nyilván nem más, mint Szenteleky Kornélunk, s miért nevezem őt „fliszpapírfülűnek”?
Hogy miért került bele, annak nagyon egyszerű a magyarázata: Közép-Bácska tízes, majd húszas évei értelmiségi tablójának is szántam e regényeket, amelyekben a központi hős Sauer Jakab, a földrajz és természetrajz gimnáziumi tanára és a festő Pichler, azaz Pechán József kidomborított alakja mellett kivehető az író, Molter Károly portréja éppúgy, mint Kármán Józsefé, a papé, aki a babonákról írt könyvet, a mozitulajdonos Bosnyák Ernőé, az ornitológus Schenk Jakabé, az éppen száz évvel ezelőtt levegőbe röppent Szárits Jánosé, vagy a katonadalok gyűjtőjéé, Balogh Gyuláé. A távolból fölsejlik Kiss József vízépítő mérnök alakja éppúgy, mint a Ferenc-csatorna zsilipjei építésének matematikai számításait végző Kempelen Farkasé, meg a vidéket megjárt festők is, a nagybányai társak Ziffer Sándortól Nagy Istvánon keresztül Egry Józsefig és Kádár Béláig, vagy a szobrász Medgyessy Ferencig.
Tekintettel arra, hogy mostanában – mondjam így – „divatban van” az elemzések során a tér és
idő szerepének hangsúlyozása, a félreértések elkerülése végett, Szenteleky alakja a Fűzfasípban még csak mint a pesti Művészház látogatója jelenik meg, s ismerkedik Pechán képeivel. Ez a
regény az első világháború kitörése napjával ér véget, Szenteleky viszont Szivácra majd csak 1920-ban érkezik. Tény viszont, hogy a barátság még Pesten kezd szövődni, a szerkesztő Kiss Józsefnek AHét folyóirat köré csoportosultak táborában, majd Rózsa Miklós, a Művészház alapító tagja és a kor vezető képzőművészeti esztétája veszi pártfogásba mindkettőjüket. Pechán tudvalevőleg állandó kiállító a Művészház tárlatain, Szenteleky pedig AHétnek ír ezekről a kiállításokról. Innen az ismeretség, s mi sem természetesebb, hogy miután Pechán már a világháború kitörése előtt hazatér, a húszban érkező Szentelekyvel azonnali találkozásuk szinte törvényszerű, annál inkább, mert már ismerték egymást, azonfelül az egyik író, a másik festő, de mindketten – ma így mondanánk – amatőr, azaz műkedvelő zenészek és színészek, sőt színdarabírók is.
A szellemi rokonságon kívül emberileg még valami köti őket. Mindketten betegek, Pechán komoly
szívbeteg, Szenteleky pedig tüdőbajára panaszkodik. Arról viszont, hogy a festő mennyire kedveli és becsüli írótársát, mi sem meggyőzőbb bizonyíték, mint hogy maga Pechán ajánlja Szentelekyt a
zombori székhelyű, Jövendő nevet viselő szabadkőműves-páholyba.
Ezek a tények, amelyek így önmagukban életrajzi adatok, esetleg riporttémák is lehetnének, de a
regényben ilyen formában nem lennének hasznosíthatók. Vallom, hogy az író észrevevő képességére van szükség ahhoz, hogy mindez élővé váljon. S hogyan válik élővé, ha meseszerűen mondjuk el, ha történeteket kanyarintunk, amelyek azt a hatást keltik, mintha az esemény pontosan úgy történt volna, ahogyan az meg van írva.
Na végre, miért fliszpapírfülű? Mert Pechán József – legalábbis fia, az ugyancsak festő Béla
emlékezete szerint – ragasztotta ezt a jelzőt az íróra. Méghozzá hirtelen támadt dühében. Mert
hirtelen ember volt Pechán József, a festő, nem vitás. És min vitatkozott a két jó barát? Irodalomban, képzőművészetben többé-kevésbé megegyezett még ízlésük is, de a zenén össze tudtak veszni. Szenteleky Chopin-imádó volt, Pechán viszont legszívesebben Bachot játszott. Nos, vajon Chopin romantikus zongoramuzsikája ér többet, vagy Bach kantátái, oratóriumai, passiói az igényesebbek? Erről késhegyre menő vita folyt a verbászi műteremben. S egyszer Pechán ki is fakadt, s azt vágta Szenteleky szemébe: „A te fliszpapír füledbe be sem ragadhat egy-egy prelúdiuma vagy fúgája. Átereszted, mint füled a fényt. Átereszted? Mintha félig leharapták volna a füledet!” Mire Szenteleky sértődötten: „Akkor sem adnék tíz Bach-fúgáért akár egy mazurkát sem.”
Nos, ilyen és ehhez hasonló mozzanatokból igyekeztem építeni kettőjük baráti kapcsolatát, figyelembe véve, hogy az írónak nyitva kell tartania hősei szemét és lelkét egyaránt, mert csak így lesz hites a történet. Aki írni akar, annak beleérzéssel, együttérzéssel, empátiával kell meglátnia a vele szemben ülőben saját regényét, hogy az elemek darabkáiból összeálló sort narrációként tudja felfogni.
Gondoljunk bele, rengeteg dolgot észlel az író, de ezt a rengeteg mindent nem lehet elbeszélni, mert ahhoz kevés a szó, kevés az idő. Mégis észre kell vetetni a történetet az idő menetében és a térben való elhelyezkedésében is. De csak elmondásra érdemes dolgokat írjunk le.
Sokan ismerjük Szentelekynek a könyvespolchoz támaszkodó egész alakos fényképét. A háttérből
ellenfény sugárzik. Nem tűnik áttetszőnek, átlátszónak, „fliszpapírszerűnek” a füle. Miközben tudjuk: mi mindent hallott jól, kristálytisztán, s mennyire érezte esszéiben még a hangszíneket is. Mintha csak állandóan a magasban tartotta volna hangvilláját!
Szenteleky kapcsán erről is szerettem volna írni, de zenei analfabéta lévén nem mertem a témához
nyúlni. Féltem minden fals hangtól!
Húsz-egynéhány év távlatából is csak azt mondhatom: nyilván ezért került így, fliszpapírfülűként
is Csukódó zsilipek című regényembe. Mert benne van a Jövő embere írójaként is, egy olyan
dokumentummal, ami addig teljesen ismeretlen volt. Szabadkőműves-páholyi székfoglalójáról van szó, amely azóta helyet kapott a Bori Imre és Toldi Éva szerkesztette, négykötetes, Szenteleky összegyűjtött írásait tartalmazó sorozatban is.
