Detektívregényekről írni hálátlan feladat, hangsúlyozza Miklós Ágnes Kata Bűnös szövegek című esszékötetében, hiszen a kritikaírónak nagyon óvatosnak kell lennie, nehogy lelője a poént, elárulja a gyilkos kilétét. Vörös István Keresztelés özönvízzel című, befejezhetetlen krimi alcímmel ellátott regényéről írva ez a veszély nem fenyeget, mivel a gyilkos leleplezése lehetetlen, viszont – vagy éppen ezért – a kritikaíró feladata még inkább hálátlan.
A klasszikus detektívtörténetek hagyománya feltételez egy bűntényt, nyomozást, és az ügy sikeres megoldását. Ám ez a könyv semmiképpen sem hagyományos, inkább anti-detektívtörténet, vagy ahogyan az alcím is jelöli, befejezhetetlen krimi, amelyben még maga a bűntény megtörténte is kérdéses. Az író újra és újra elbizonytalanítja az olvasót, ebben a könyvben lényegében semmi sem az, aminek látszik, és mégis az. Jó példa lehet erre a következő szövegrész: „Természetesen egy szó sem igaz abból, amit most elmondtam. Vagy csak egy, de nem árulhatom el, melyik az”. Az olvasóval kötött szerződés maga a szerződésszegés. Folyamatosan szándékos fehér foltok, visszapödörödő hazugságok, félrevezető testcselek nehezítik az olvasást, a nyomozást, amennyiben egyáltalán beszélhetünk nyomozásról. A klasszikus Nagy Detektív hiányzik a történetből. Van helyette két narrátorunk: az egyik az elbeszélő (1. elbeszélő), aki egy másik ember története révén jut a magáénak a végére, a másik pedig az énként megszólaló elbeszélt személy (2. elbeszélő), egy pap, aki gyereket szeretne, és ezért otthagyta a papi szolgálatot. Ő folyton kiszól a történetből, veszekszik az elbeszélővel, olykor maga akarja mindenhatóként irányítani az eseményeket. Kettejük szólamai tipográfiailag is elkülönülnek. Van továbbá két egymást tükröző cselekményszálunk („Összevissza tükröz, mintha egy csillagász nagy látcsövébe kerültünk volna”), néhány lehetséges áldozatunk, több önjelölt gyilkosunk, és egy-két vélt vagy valós (ön)gyilkossági kísérletünk.
Daniela Hodrová, a neves cseh irodalomtudós és kiváló regényíró nyomán Benyovszky Krisztián a detektívregényeket a beavatási regények felől közelíti meg. Ez utóbbinak a beavatási szertartáshoz hasonlóan három főszereplője van: a beavató, az adeptus és a szűz. A szereplők viszonyrendszerének háromszögében az isteni lény áll. Benyovszky e formulát megpróbálta a krimikre is alkalmazni, szerinte a detektív a beavató, a szűz szerepét a tanúk látják el, az adeptus, avagy a beavatott pedig az olvasó. A gyilkost és az áldozatot pedig a háromszög közepére helyezi. A többszólamú és sok műfajú, irodalomelméleti arzenállal erősen felfegyverkezett Vörös István könyvében ezek a szerepek tovább variálódnak, a szereplők egyöntetűen nem feleltethetőek meg ezeknek a kategóriáknak. A saját maga után nyomozó fő elbeszélő Oidipuszt idézi, egyszerre viseli tehát magán a nyomozó és az elkövető jellemvonásait, amennyiben egyetértünk Benyovszkyval, aki szerint a tettes állandóan ködösít, és kétszínű játékával félrevezetni igyekszik a többieket. A tanú szerepe sem áll távol az elbeszélőtől, leginkább a hamis tanúé. Az olvasó az a személy, akinek leginkább érdekében áll a rejtélyek felderítése, így a beavatott szerepe helyett inkább a nyomozóé illik rá. A kettes számú elbeszélő az olvasóban igen kemény ellenfelet lát, aki vele szemben jelentős többlettudással rendelkezik: „Ezt a könyvet olvassák, olvasnak a sorok között is, ahová nekem nincs belátásom. Elképzelnek engem, ami számomra elképzelhetetlen. Gondolnak rólam valamit, de nem az én fejemmel. Tudnak rólam ezt-azt, amit én csak sejtek magukról.”
A tisztázatlan, bonyolult viszonyrendszerek árnyékában egy nagyon hétköznapi, ismerős történet áll, egy család története, ahol az apa és három lánya kölcsönösen gúzsba kötötték egymást, és semmiféleképpen sem tudnak kitörni saját börtönükből. Valójában meg sem próbálják. Jól kifejezik ezt a helyzetet Csehov sorai: „A boldogságot nem élvezzük, és nem is tudjuk élvezni. Csak kívánjuk.” Nem véletlenül kerültek ide a Három nővérből Versinyin mondatai, Vörös István regényében a családhoz beköltöző papnak többször is eszébe jut ez a Csehov-dráma. A két történet hangulata, alapélménye nagyon közel áll egymáshoz. Az elhibázott életüket vonszoló, annak terhétől megszabadulni képtelen jellegzetes csehovi hősök népesítik be a Keresztelés özönvízzel szövegtereit, és ahogyan Csehov három nővérének élete még nem fejeződött be, ez a krimi sem fejezhető be, csak elmenekülni lehet belőle.
