Sinkó Ervin (1898–1967) több művében is visszatér 1919-es kecskeméti városparancsnoki ténykedéséhez, s annak kapcsán Vén András csendőr brutális meggyilkolásának eseménytörténetéhez. A fiatal Sinkó a társadalmi igazságtalanságok megszüntetését – sok kortársához hasonlóan – a kommunista világmegváltásba vetett már-már vallásos hitnek a mindennapi politikai gyakorlatba átvitt erejével kívánta megvalósítani. Sinkó abban különbözött a baloldali messianizmustól kábult társaitól, hogy – legalábbis életének ebben a szakaszában – következetes logikával és nagyfokú morális érzékenységgel igen gyorsan eljutott a hatalom és az erőszak (minden hatalom és minden erőszak) radikális elutasításáig. A kommunista messianizmussal való szakításhoz vezető, lelkiismereti önmarcangolásokban és etikai dilemmákban bővelkedő úton végképp megerősíti Vén András vörösőr (a kommün alatt ezt az új elnevezést kapták a csendőrök) oktalan megölése. „Egész elementárisan éreztem, hogy az egész emberiség üdvözülése fabatkát sem ér, nem kell, ha egyetlen Vén András, egyetlen embernek a megölése is az ára.”
Az etikai konklúzió levonását eredményező megrázó eseményt Sinkó lényegében hasonló módon beszéli el az Optimisták önéletrajzi jellegű történelmi kulcsregényében, Az út című visszaemlékezésében (1920) s Szemben a bíróval címmel először franciául megjelent (1935) esszéjében. Eszerint a pestről különvonattal az alföldi városba érkező Lenin-fiúk (a kommunista diktatúra terrorlegényei) puszta kedvtelésből, hogy ne menjenek vissza a fővárosba „száraz kézzel”, minden különösebb ok nélkül, szinte már szórakozásból, megölték az egyik vörösőrt. Az emlékiratíró így folytatja: „Elővettem a megölt ember holmiját. Vén Andrásnak hívták, csendőrőrmester volt. A noteszében jegyzetek mosásról, kiadás és bevételről. A tárcájában benn egy fénykép. Ő és a felesége ülnek egymás mellett, szép, nyugodt, egyszerű házas pár, kicsit feszélyezetten a fényképezés tudatában. A Vén András ölében pedig egy kis gyerek, pufók, kedves, pár hónapos emberke.” Sinkó nyilván nem tudta, de ha tudta volna is, legföljebb kevésbé fontos életrajzi adaléknak, kuriózumnak bizonyult volna számára, hogy Vén András temerini volt, vagyis bácskai, akárcsak az író maga is. Vén őrmester halálának körülményeit, úgy, ahogyan tudta, a nyolcvanas években még élő öccse magnóba mondta e sorok írójának és ifj. Paska Oszkárnak. Tőle tudjuk azt is, hogy bátyja, mielőtt Kecskemétre került volna, a trianoni békekötés után Romániához került területen szolgát. A beszélgetés szövege 1985-ben megjelent az újvidéki Hídban.
Vén András haláláról azonban nemcsak ő és Sinkó Ervin számolt be. 1922-ben Martírjaink címmel Olysói Gabányi János ezredes több mint négyszáz oldalas munkát tett közzé az őszirózsás forradalom és a proletárdiktatúra során megölt vagy megkínzott áldozatokról, s ebben közli a budapesti m. kir. csendőrkerületi parancsnokság részletes jelentését a csendőr 1919. május 5-ei megöléséről. Hősünket nem őrmesternek, hanem „csendőrsegédfelügyelőnek” nevezi a jelentés, melyből álljon itt a következő, az akkori idők hisztérikus légkörét is jól illusztráló részlet:
„Vén András mint nős s aki családját a román megszállás miatt Aradon hagyta vissza, Kecskeméten állapodott meg és teljesített szolgálatot. A városból a laktanyába igyekezett s látva, hogy a terroristák őt körülveszik, a szőlők felé futásnak eredt, mit a terroristák észrevevén, reákiabáltak, hogy ’hazaáruló! fehér kém!’ és rálövöldöztek.
Vén András több sebet kapott és elesett. Erre több terrorista hozzáment s fegyvertusával annyira bántalmazták, hogy karja is eltörött. Majd pedig két terrorfiu kézenfogva vonszolta a legközelebbi temetőbe, ahol több terrorista és az összegyült kommunista csőcselék itéletet hoztak oly értelemben, hogy az ilyen fehér hazaárul mit érdemel? Egyhangulag kiáltották:
– Agyon kell lőni! – mire Vén Andrásba, aki már akkor a földön fetrengett, még három lövést tettek.
Az igy agyonkinzott testről a csizmát lehuzták és neki egy gödröt ásva, állati módon eltemették.”
Huszonhárom évvel később a budapesti kiadású Csendőrségi Lapok ismeretlen szerzője Hatvannégy bajtárs című cikkében szentelt pár sort a kecskeméti áldozat emlékének.
„Vén András 2. oszt.(ályú) őrmester, oláhbrettyei őrsparancsnok, menekült erdélyi csendőrökkel Kecskeméten tartózkodott 1919. május 5-én a csendőröket vörös karhatalom lefegyverezte és elfogta. Vén őrmester el akart menekülni, de meglőtték, majd sebesülten tovább üldözték, a temetőnél utolérték és legyilkolták.”
Bosnyák István Az út jegyzetapparátusában közli a szövegét annak az átvételi elismervénynek is, amit a Bács-Kiskun megyei Levéltárban őriznek:
„Vén András 1919 május 5-én agyonlőtt rendőrnél talált 2581 koronát egy órát egy zsebkést átvettem valamint az idevonatkozó jegyzőkönyvet – Kecskemét 1919. május 6. – Deák László nyomozó testület vezetője.”
Mind Az út, mind a Mártírjaink beszámol Vén András eltemetéséről is. Sinkó szerint a hozzá bizalommal forduló vörös őrség, vagyis a megölt őrmester bajtársai kérték, hogy adjon engedélyt „csendes eltemetésére”: „– Szegény ott fekszik kint temetetlenül a szántóföldön...” Mindez ellentmond az 1922-ben megjelentetett hivatalos csendőrkerületi jelentésnek, miszerint Vén Andrást „állati módon” kaparták volna el. S ezt látva „ a kecskeméti nőegylet, nem birván türni, hogy egy ember állati módon legyen elásva, kegyeletből Vén András hulláját kiásatta s nagy részvét mellett az áldozatul esetthez illó módon a kecskeméti római katholikus temetőbe eltemettette.”
Hogy először kik (a Lenin-fiúk-e vagy a csendőrök) és pontosan miként (csendes kegyelettel vagy a csizmáját lehúzva) hantolták el Vén Andrást, az valószínűleg örökre titok marad. Az viszont szinte biztosra vehető, hogy az újratemetésre csak a kommün bukása (tehát 1919 augusztusa) után kerülhetett sor.
Érdemes volna kideríteni, megvan-e még a sírja a kecskeméti temetőben.
