Az angol nyelven megjelenő For Dummies könyvsorozat mintegy 1600 kötetet és összesen több mint 200 millió példányt számlál. Ilyen módon ez eddig a legjelentősebb felvilágosító sorozat a könyvnyomtatás történetében. A cím nem szó szerinti magyar fordításban annyit tesz, mint „a tájékozatlanoknak”. A kiadó önreflektálási kísérletében kiemeli, hogy egyik titka az, hogy szerzői bármilyen témáról képesek szakkifejezések használata nélkül írni úgy, hogy az olvasó kellő ismereteket szerezzen az adott témában csupán egy könyv elolvasása után. Az eddigi hagyomány szerint az adott témáról való vitában résztvevők ismereteiket egy alapos tanulási folyamat során, különböző forrásokból, nézetek ütköztetése során szerezték. Ez alól természetesen kivételek a „kötelező olvasmányok röviden”, vagy „sok legfontosabb magyar regény” jellegű kötetek, hiszen ezek népszerűsége egyrészt elenyésző, másrészt pedig céljuk az emlékeztetés, az ismeretek frissítése volt. A témák széles skálán mozognak és felölelik az olyan tudományterületeket, mint a filozófia, szociológia, pszichológia vagy éppen az irodalomtudomány, melyre cikkem összpontosít. Ezen a ponton egy pillanatra fel kell idéznünk a mindennapi olvasó lehetséges érdeklődését, aki nem bizonyos, hogy általában figyelmet szentel a tudományos diskurzusnak. A tudományterületek mellett a For Dummies sorozatban lényegesen nagyobb mértékben reprezentálódnak a világ megismeréséhez kötődő általános ismeretek. A sorozat egy-egy kötetéből megismerhetjük a kereszténységet vagy iszlámot, megtanulhatunk honlapot készíteni, vagy vegetáriánusoknak főzni. A kiadó szerkesztői az információs korra jellemző, általában a világháló kontextusában tapasztalt sebességgel reagálnak egy-egy új, a széles olvasóközönség érdeklődésére szerintük méltán számító jelenségre. Kézzelfoghatónak tűnik az a konkrét eset bemutatása, amikor a világszerte élőben közvetített brit királyi esküvő előtt pár nappal a sorozatban megjelent egy kötetet, mely Vilmos herceg és Kate Middleton körül kialakult jelenséget igyekszik elmagyarázni, kitérve a brit királyi család történetére és a tradíció szerepére is.
Az irodalomról való beszéd is több kötetben reprezentálódik a For Dummies sorozatban. A szerzők leegyszerűsített módon egy-egy kötetben interpretálják az irodalmi műfajokat, korszakokat, bemutatják a beszélő lehetséges megjelenési formáit az alkotásokban, de kitérnek néhány, általuk az irodalmi kánonba tartozó konkrét szerző műveinek elemzésére is, mint például a Shakespeare vagy Jane Austin.
Anélkül, hogy e tekintetben a legcsekélyebb mértékben is jogot formálnék az egyértelműség látszatát keltő megoldási javaslatra, cikkemben a For Dummies sorozat popularitásának okát a tudás, az ismeretszerzés megváltozott funkciójában keresem. Korunk jelenleg is domináló irányzata, a posztmodern szerint a modernség tradíciója megszűnt vagy átalakulóban van. Az előző század történeti eseményei, a tömegkommunikáció fejlődése, illetve az ideológiai rendszerek az élet valamennyi területére gyakorolt hatása megtépázta az addigi kulturális intézményrendszerek, ezen belül a könyvek, egyetemek, illetve a tudomány szerepének tekintélyét is. A tömegmédia által közvetített ellentmondó üzenetek és egymással szemben álló értékek gyakran a befogadó tudatában kognitív disszonanciához vezetnek. Véget ért tehát a nagy narratívák, tehát a kizárólagos és totális világokat rekonstruáló szépirodalmi és tudományos művek kora.
Hasonló változásoknak lehetünk tanúi, ha a vizsgálat középpontjába az ismeretszerzés folyamatát, és a tudás szerepét helyezzük. Cikkemben ezért már említett könyvsorozat kapcsán a nyomtatott szöveg dimenziójában, tehát a világháló tág kérdéskörét nem érintve, a tudás megváltozott szerepének és a szerzők, illetve olvasók által az új kontextusban felmerülő kérdésekre adható egyik lehetséges választ vizsgálom.
Ahhoz, hogy a jelenséget jobban megérthessük, vissza kell tekintenünk, és szélesebb történeti kontextusba helyeznünk a kérdést. A maga korában a könyvnyomtatás nemcsak, hogy lehetővé tette az ismeretek, információk széles körben való elterjesztését, hanem megváltoztatta a recepció addig megszokott formáit is. Paradigmaváltás játszódott le: a tudomány az ok-okozati kapcsolatok kutatását kezdte el, és az analízis vált az uralkodó módszerré, a dolgok már nem csak úgy léteztek, hanem az őket vizsgálók igyekeztek összefüggéseket találni köztük. Ez az új, elemzésen és összefüggések keresésén alapuló rendszer a nyugati világban egészen a modernség végéig tartotta magát, és gyökeres változást az sem hozott, hogy közben eszme- és kultúrtörténeti korszakok váltották egymást, hol egyeduralkodó módon, mint például a felvilágosodás vagy a romantika, hol pedig párhuzamosan létezve egymás mellett, erre a legjobb példa a múlt század elején meghatározó szerepet betöltő izmusok.
A könyvnyomtatás tömegtermelést tett lehetővé, így az ember a természeti és társadalmi környezetét is lassan saját akarata szerint formálta, s ezek a változások visszahatottak a gondolkodására. Radikális módon megváltozott a tudás gyűjtésének, megismerésének és terjesztésének folyamata. A tudás frissítésének, ellenőrzésének, újraírásának a Leed szerint a nyomtatott könyv a kézírásos könyvekkel szemben egy „sztenderd termék” volt, melyből több ezer azonos másolat készült. Érdekes módon a kiadók szokása volt a javításokat és hozzászólásokat begyűjteni az olvasóktól. Ez a visszajelzési rendszer megállította a lejegyzett tudás leépülését, és tudományos forradalomhoz vezetett. Azzal, hogy azonos másolatok jutottak el a különböző tudományágak képviselőihez, hatalmas mennyiségű javítás is érkezett vissza. Amíg előtte a változatlan tudás öröklődött a következő generációkra, addig a nyomtatás megjelenésével az olvasók folyamatosan „nyomoztak”, ezzel előbbre vitték a tudományokat, hozzájárulva így fejlődésükhöz.
Ropolyi László azt írja, hogy a könyv a modernizálódó világ értékrendjével összhangban lévő eszköz volt, míg ma az elvont tudásformák helyett az emberek nagy tömegei a konkrét, csak saját magukra vonatkozó, egyéni formákat részesítik előnyben. A tudásról való beszéd során fontos kiemelnünk, hogy az információs kor természetének köszönhetően mind tágabb horizonton kívánunk ismereteket szerezni. Mielőtt azonban úgy gondolnánk, hogy újra a reneszánsz embert ünnepelhetjük, aki számára a művészetek ugyanolyan fontosak voltak, mint a humán vagy természettudományok, ki kell ábrándulnunk. A tudás mélyebb rétegei, illetve az ismeretek közti szelektálás, az eddigi tapasztalatainkon alapuló kritikai gondolkodás háttérbe szorul. Ennek egyik oka lehet, az intézményesített kultúra egyelőre képtelen felzárkózni az ismeretszerzés felgyorsult tempójához és egyre szélesedő horizontjához. Ehhez pedig egy védekezési reflex kapcsolódik.
Cikkemben anélkül igyekszem leírni ezt a jelenséget – védekezési reflexet –, hogy ítéletet mondanék felette. Úgy tűnik, hogy a korábbi szégyenérzet, mely az ismeretek hiányából fakadt, most eltűnőben van. A jelenség ennél természetesen sokkal összetettebb. Hosszasan lehetne vitázni tudás változó szerepeiről különböző kulturális síkokban. Természetesen az intézményesített tudás a könyvtárak, egyetemek, kutatóhelyek falain belül többnyire ellenáll a mindennapi befogadó és a világháló kihívásainak. Az általános műveltség fogalma azonban már jelentősen átalakult. A tömegmédia hősei az új műsortípusoknak köszönhetően éppen a tudás büszkén vallott hiányával képesek magukat megkedveltetni a nézőkkel. Ilyen műsorok például a docurealityk. A szereplők ezzel egyszerre biztosítják az helyüket a műsorban, hiszen a magas nézettség magas reklámbevételeket is hoz. A jelenségnek van egy másik, talán még fontosabb olvasata is, mely szerint az etalonként bemutatott attitűd, miszerint elég csupán felszínes ismeretekkel rendelkezni, és csekély esztétikai vagy tudományos értékkel bíró műveket olvasni. Ez a látszólag helyesnek bemutatott attitűd a befogadóban szocializációja során a tudáshiányából fakadó szégyenérzetet kioltja, és ezzel együtt megszünteti benne a kötelességtudatot vagy vágyat, melynek tárgya a tudás mélyebb rétegeinek megismerése.
Végezetül Spengler A Nyugat alkonya című művéből idéznék: „A kritikai tudás azon a hiten alapszik, hogy a ma megértése fölényben van a tegnap megértésével szemben. Megint csak az élet az, amely erre a hitre kényszerít. Megoldhatja-e a kritika a nagy kérdéseket, vagy csak megoldhatatlanságukat rögzítheti? A tudás kezdetén még az előbbiben hiszünk. De minél többet tudunk, annál biztosabbak leszünk az utóbbiban. Amíg még reménykedünk, a titkot problémának nevezzük.”
