Az előzmények: 1975 őszén Zentán felnőtt értelmiségiek, írók, tanárok és gimnáziumi tanulók összefogásával egy modern, műkedvelő színjátszó társulat megalakítását határoztuk el. Ebből a célból hetente egyszer összejöhettünk a színházteremmel is rendelkező Művelődési Ház igazgatói irodájában, de a formális megalakulást rejtélyes erők gáncsolták. A szerb újév napján, a délelőtti órákban otthonomban tört rám a szabadkai állambiztonságiak különítménye, házkutatás címén családi házam minden helyiségét feldúlta, és egy hatalmas kartondobozba gyűjtötte az elkobzandó anyagot: kéziratot, naplót, füzeteket, címtárakat, magyarországi újságot, folyóiratot…
Kihallgatásom estig zajlott a zentai rendőrségen. Vallatóim állandóan azt firtatták, hogy társaságunkból tett-e valaki államellenes kijelentést. Végül udvariasan megkértek, hogy tartsak velük Szabadkára, mert csak ott tudjuk befejezni a „beszélgetést”.
A luxusautó hátsó ülésébe süppedve sejtettem, hogy előttünk és mögöttünk belügyesek karavánja halad, ami arra vallott, hogy más színpadosokat is bevisznek. A rendőrségi irodában magamra hagytak, hogy részletesen írjam le, hogy életem során milyen irodalmi rendezvényeken vettem részt, milyen közönség előtt, kik léptek fel, és ki mit mondott.
Azt mondták, ott kell éjszakáznom, mert van még miről beszélni. Akkor íratták velem alá az őrizetes határozatot. A meleg iroda foteljéből kikelve a földszinti rideg folyosón egy kanyarodással elvezettek ahhoz a lépcsőházhoz, amelyet fölül rácsfal zárt le, s azon belülről nyitott ajtót egy egyenruhás személy. Amint kísérőm eltávozott, a rendőrféle alak elvette órámat, nyakláncomat, pénzemet és cipőfűzőmet, s egy szűk, homályos folyosón átvezetett egy szélesebbre, ahol a szemközti falak mentén keskeny pallóerkély futott, s a közöttük feszülő drótháló több szintet is beláthatóvá tett. A folyosóvég legfelső emeleti szegletében, a lépcsőház és az utcai fal határolta helyiségbe lépve mögöttem becsapódott a megvasalt, belül kilincstelen, súlyos ajtó.
Akkor fogtam fel, hogy ez alighanem börtön. Csak a szárnyak nélküli ablaknyíláson szűrődött be némi fény, bent olyan hideg lehet, mint kint: mínusz tíz körül, ennek ellenére a fedéltelen kübli tömény bűzt áraszt. Ágynemű nincs, csak foszladozó matrac a vaságy padlóig süppedő, kinyúlt acélhálóján; bundástul elterülök, és éberen vacogom át az éjszakát.
Még koromsötét van, amikor félelemben, zakatoló szívvel, összefagyva átvirrasztott néhány óra múltán a zárba döfött kulcs karistolása riaszt, nyikordulva kicsapódik az ajtó; kívül egy termetes, bajszos rendőr áll vaskoronggal a kezében, mögötte még néhány egyenruhás. Nem tudom, mit akar a félelmetes vasrúddal, de aggodalmam nyomban eloszlik, amint a bajszos megszólal, hangosan, kedélyesen és természetesen szerbül: „Jóember, mit csináltál, miért hoztak be?!” – azzal odalép az ablakrácshoz, és pengetve húzza végig rajta a rudat, vajon kikezdtem-e? Ez volt az őrségváltás.
Utána silány, híg, langyos cikóriakávét adott be valaki az ajtó kívülről nyitható ablakocskáján, később pedig félkilónyi kenyeret is beadtak. Aztán folyosók labirintusán át kihallgatásra vittek egy belügyi irodába. Négyen-öten váltogatták egymást. Egy behemót öregember a falon függő Tito-képre mutatott, és megvallotta, mennyire szereti áldott, jó elnökünket, miközben én, az elvetemült, lázadok, de majd ő móresre tanít, összetöri a csontjaimat, kinyír, felakaszt. Ezt már üvöltötte. Eléggé megszeppentem, hisz nem tudhattam, történt-e valami rendkívüli dolog – forradalom, polgárháború – a falakon kívül; úgy gondoltam, ha semmiért bekasztliztak, bármit megtehetnek velem.
Hosszú hallgatások, csendek szaggatták meg a kikérdezést, kifogytak az ötletekből, láttam, hogy fantáziaszegény vallatókkal van dolgom. Sokat írattak velem. Elégedetlenek voltak tíz oldallal, írtam hozzá még hármat. Ki, miért, hogyan akart magyar színtársulatot szervezni? Jóformára csak éjszakára engedtek vissza a cellába, ahol merevre hűlt bab vagy káposzta várt. A fagyoskodás meg az éhezés kikészített.
Harmadnap a némaság hosszú szünetét megtörve kérdi az egyik nyomozó: „Van-e valamilyen betiltott újságom?” Mondom; van: az Új Symposion. A politikai pandúrok fellélegeztek. Végre egy „nyom”, amelyen elindulhatnak. ,,Hol az az újság?” Otthon, bekötve…, de hisz járt a házkutatók kezében is! ,,Nem baj…”, s kérnek, magyarázzam el pontosan, a lakás mely részén található a lap. Látszik rajtuk a „nagy fogás” fölötti elégedettség. Végre van mire alapozni a bűnügyi eljárást. Színűket se láttam többé a kopóknak.
Másnap a bírósági épület egyik irodájában oldotta le csuklómról a bilincset az őr. Az íróasztal mögött ma még fiatalos, de holnap hervadásnak induló, nyurga, sovány, szőkés nő, keskeny ajkán diszkrét szájfény, szemhéja kékeslilára sminkelve. Ő a vizsgálóbíró. Előtte az inkriminált szövegeket tartalmazó folyóiratköteg. Még a lap nevét se tudja: hol szimpoziumot, hol szimpoziont diktál a gépírónak, egy hivatalnok lélektelenségével, és borzalmas magyarsággal eszkábál mondatokat. Elrendeli a bűnügyi eljárás lefolytatását, és egy hónappal meghosszabbítja a vizsgálati fogságot.
Ezt követően a börtönben áthelyeztek a második emeleti 45-ös cellába, amelynek már szimpla üvegű ablaka is volt. Ágyneműt továbbra se kaptam, de az egy pokróc mellé adtak még egyet, és a kübli is le volt födve.
A fűtés gyatra volt, inkább csak szimbolikus. A koszt egyhangú: délben és este káposzta, bab, makaróni és krumpli…, az ebédet valamilyen faggyús zsiradék árnyalja, a reggeli pedig tea vagy kávé.
A lefogásom utáni harmadik héten, február elsejétől kaptam a letétbe helyezett pénzemből előfizetett újságot, és használhattam a szegényes választékú börtönkönyvtárat.
