Kutya meleg a világ mostanában. Nehezen bírja nemcsak a testünk, de lelkünk is a megpróbáltatásokat, azért igyekszünk olyan helyzetbe hozni magunkat, ahol elviselhető a sivatagi forrósághoz hasonló időjárás. A Nap csak nevet a szemünkbe, beleröhög a pofánkba, profanizál az én cimborám az áldott Tópart utcai borrezidenciájának hűvösében. A pincehideg bornak is, borisszának is áldás, így mi is megáldattunk valamely bátkai rizling által, s minthogy a borban történet is lakozik a nóta mellett, most a szóvetésen a hangsúly. Vesszük a bennünket igazán érintő híreket is, az igazságügyi államtitkár, Slobodan Homen bejelentését, miszerint a Zaječar közeli Zmijanac helységben napjainkban (vagy kicsit később) megkezdik annak a föltételezett tömegsírnak a föltárását, amelyben több tíz olyan személy maradványai nyugosznak, akiket 1944-ben államellenségként kivégeztek.
A nyomtatott szöveg idézőjelbe teszi az államellenség szót, s ez helyesírásunk és értelmezésünk szerint épp az ellenkezőjét jelenti. Tehát azok az 1944-ben közös sírba lőtt áldozatok nem voltak sem a nép, sem az állam ellenségei. Mi elbeszélgetünk az idézőjel-használatról, meg a ki kinek mikor és hol milyen ellensége is lehet föltételezésekről és az ebből adódó konklúziókból, amelyek életeket oltottak ki. És megemlékezünk azokról a „hős hazafiakról”, akik oly rendületlenül védték a hazát, a forradalmat, s akkora antifasiszták voltak, hogy cselekedeteik egy része fölülmúlta még a fasisztákét is.
– A mi zentai közös sírunkat a Jóisten takarta ki 1961. május 21-én, a hídláb fölött, amikor a gyors apadás miatt leszakadt a part.
– Emlékszem – bólint Istók Jóska.
Honnan tudjuk a pontos dátumot? 1961. május 20-án ért véget általános iskolai oktatásunk, akkor még megvolt a kisérettségi terminusa, de már a vizsgát évek óta megszüntették, mi meg, merthogy rettentő meleg május volt abban az esztendőben, az utolsó órák után elnyargaltunk virtuális hidunkhoz, amelynek csak lábai voltak valósak, mert a szerb hadsereg visszavonulóban fölrobbantotta azt az alkotást, amelyet hadisarcként kapott az újonnan megalakuló SHS-állam, tehát a másét tette tönkre. Szüleink mesélték, hogy ott siratták a robbantás után a zentaiak a vízbe hullott, szárnyaszegett vastraverz sólymot a parton, a lelkünk egy részét tépték ki gyökerestül, mi meg tehetetlenek voltunk! Hiába suttogták jól értesültek, hogy nemsokára jönnek a magyarok, abban a percben csak sírtunk, és tudtuk, bárki jön, a híd elenyészett! És a bejövő magyarok is bennünket fölszabadítottak ugyan, de a híd roncsait sokáig gyomlálgatták a vízből, aztán meg országhatár lett a Tisza, nem is gondolt senki arra, hogy átívelje! S eme eltűnt híd fölött, amelyet látképekről azért mindannyian ismertünk, a szakadó partról ugráltunk vidáman a vízbe, magas volt még az ár, de csodálatosan meleg. Aztán másnapra megtörtént a csoda! A víz éjjel leszaladt, mire mi a magas parthoz értünk, az meg közben leszakadt, s a földrétegekből emberi csontok lógtak ki, a lehullott földben koponyát találtunk meg lábszárcsontokat, halálfejet formáztunk, és üvöltve vitustáncot jártunk, mint valami emberevők. Erre figyeltek föl a parton járók, aztán gyorsan megjelent egy rendőr is, sovány, nyiszlett alak, magyarul sem tudott, üvöltött ránk, mintha mi kapartuk volna ki azokat a csontokat, mi meg elmenekültünk volna, de akkorra már vagy négy-öt rendőr termett a parton, és összeszedtek bennünket. Szerencsére a hűvösbe ültettek minket, ott kérdezgettek, fölirkálták neveinket, alighanem fölöttébb gyanúsak lehettünk valamiért, szóval nagyon hivatalos hangon beszéltek, mi meg dadogtunk, csökögtünk, volt, aki el is pityeredett, és csak akkor szabadultunk, amikor anyáink értünk jöttek, követelőztek, sírtak és üvöltöttek, mert előbb nem engedték közelünkbe őket, ám végül csak megjelent a zentai rendőrfőnök is meg a mindenható párttitkár is, azok aztán együtt bólintottak, és mi mehettünk haza.
1961. május 22-én hajnalban kezdték a dereglyések hordani a homokot a Koplalóból a partra, be is temették, de nagyon, mert egész nyáron talicskázták kifelé a homokot. Istók Jóska csikónak is beszállt vagy két hétre, húzta elöl a talicskát, hátul meg a nagybátyja bozsékolt. De igazán 1969-ben temették el honfitársainkat, akkor fújták rájuk a Tisza-mederből kikotort homokot, sok ezer köbmétert. De áldott lett az a kegyetlen cselekedet is, mert 1970 júniusában, amikor annyira megharagudott ránk a Tisza, hogy képes lett volna elsodorni minket, emlékünk se maradjon, ebből, az ide kifújt homokból töltöttünk meg millió zsákot, ezekből aztán megépíthettük ingó nyúlgátrendszerünket, s megmenekült a város. Igaz, éjjel-nappal ügyelni kellett, és igaz az is, hogy az éjjeli órákban csak magyarul kommunikáltunk a zuhogó árral.
– Azóta emlékoszlop van a sír felett – mondja Istók Jóska.
– Néha le is kaszálják a környékét – fűzöm hozzá. – A múlt héten arra jártam, a Recskó Béla faragta kopjafa derekáig ért a gaz. Ám az áldozatok lelki üdvét őrző emlékmű áll, gaz közepében, hitvány rontások, közeli ürülékhalmazok dacára.
– Fulladjon meg, akinek ellenére van! – csap társam a terítetlen asztal lapjára.
– De van itt szebb föltárnivaló is!
– Nocsak?
– Mikor hallunk arról, mi is történt a Kopár-sziget körül?
– Goli otok?
– Az hát! Ilyet még a szovjet-oroszok sem találtak ki!
– Kegyetlen egy világ volt az!
– Kegyetlen? Ez a szó értelmezhető. Amiről apám mesélt, az nem értelmezhető, mert emberi ész föl nem foghatja, ha informálják az eseményről, föl nem dolgozhatja.
– Kopár-szigetnek fordítjuk az elátkozott hely nevét, de kopasz az a hely, nincs ott semmi, még az Úristen is elmenekült arról a tájról!
– És apád mesélni tudott róla?
– Nem tudtam én, hogy története van az alvilág reánk leosztott legszurkosabb bugyrából, hazamentem az iskolából, kezdő tanár voltam, aztán bejelentettem, apám, ha azt akarom, hogy tanári pályafutásom folytatódhasson, be kell lépnem a pártba. Ketten is mondták, egymástól függetlenül, az iskolaigazgató meg az iskola párttitkára is. Én meg tanár akarok lenni. Ezért élek ezen a világon.
– Szép elhatározásod van, fiam, tanítsd is a jövendő generációkat, akár párttagként is, csak ne felejtsd el magyarságodat!
– Magyartanár vagyok, apám!
– Éppen ez az! Soha nem lehetsz megbízható!
– Bizalmatlanság velem szemben?
– Tanuld már meg, fiam, magyar a magyarral szemben is kétkedő, ezen a tájon. A nagyon kétkedők rendesen megélnek kétkedésükből!
– Magyarok?
– Kibökik egymás szemét is, ha hasznot hajt!
– Apám! Ne mondjon ilyet!
– Hát idefigyelj, egyetemet végzett fiam! Elmondom neked Pali barátom történetét, aztán vagy mellre szívod, vagy elveted, ez a te dolgod.
Rákezd az én apám a történetmesélésre, anyjától, a mesefától örökölte ebbéli tulajdonságát, én meg mindkettőjüktől, szóval leülünk mi ketten a Sebestény (Stanoje Glavaša) utcai ház lugasában, apám a szemembe néz, így szokta, ha nagyon fontosat kíván közölni, és regélni kezd.
– Ismered az én K. Pali cimborámat, a Kisközből, akivel együtt jártunk elemi iskolába, akivel együtt voltunk Gyurcsik Flóriánnál, a kőművesmesterek mesterénél inasok, akivel együtt voltunk Šabacon híd- és útépítő műszaki katonák, Pál régens regrutái, akivel együtt vonultatott be Horthy 1941-ben, s eljutottunk a keleti frontra is, meg újfent eljutottunk Ukrajnába vagy háromszor, és mindig oda, ahol nagyon lőttek, de megúsztunk minden rettenetet.
– Ismerem Pali bácsit, apám. Egyetlen olyan ember, akinek nevet a szeme!
– Tényleg nevet a szeme, vidám cimbora volt ő mindig. Akkor is, amikor a legnehezebb időket éltük. Együtt építettük az Árpád-védvonal Szent László-szakaszát Técső fölött a Tisza-forrásoknál, aztán, meneküléskor, amikor magyar tisztjeink magukra hagyták a magyar bakákat, a Tisza folyása irányában hazafelé indultunk. Tokajnál, ahol egy borral elárasztott pincében éjszakáztunk, s ahol néhány elődünk vitéz teteme fölpuffadva úszkált a felszínen, sorozatos becsapódások után, hatalmas robbanások kíséretében, fejetlenül menekültünk, elvesztettük egymást, csak Zentán találkoztunk újra a megbízhatatlanok egységében. Önkéntesek voltunk mi 1944 decemberében Tito seregében, de Mohol alá vittek minket erdőt irtani, fűzfával fűtöttek akkoriban, akiknek szerencséjük és megfelelő pedigréjük volt, s aztán, mi ketten, megmenekültünk egységünkből, mert a komám, aki sikeresen, valami folytán, számomra ma is örök titok, ellenálló lett, sőt kommunista is, s aki géppisztollyal vitt engem naponta biliárdozni egy moholi kocsmába, megengedte, mi ketten legyünk visszavonuló fiákerjük kocsisai, így csak hallottuk a kivégzés géppisztolykaszáját, meg a sikoltásokat, üvöltéseket, könyörgéseket, hörgéseket. Szépen hazaértünk, de nem mehettünk szeretteinkhez, mert azonnal Baranyába szállítottak minket, s végigharcoltuk a szlavóniai csatákat. Ferit ki is tüntették, Tito keze nyoma volt az igazolólapján, csudálkoztunk is az egységben, mert ilyen még addig nem volt, de én azután sem láttam ilyet, ám megérdemelte Feri a plecsnit, bátor gyerek volt, no! Aztán leszereltünk, hazaértünk, s elkaptak bennünket a lapító harcosok, mint lojális magyarokat, partizánokat, valós harcosokat, nekünk ott a helyünk a Jugoszláv Kommunista Pártban, azonnal lépjünk be! Komoly kényszerítés volt a részükről!
– És beléptek?
– Ez nem volt egyszerű. Anyáddal vasárnaponként mi becsületesen eljártunk a Ferenc-templomba, de Pali is ott volt a feleségével. Az asszonyok mise után hazamentek ebédet befejezni, anyád hazavezette aprócska bátyádat, meg téged is ott hordott a szíve alatt, mi meg cimborákkal biliárdoztunk és megittunk egy-két fröccsöt Vicei Marci kocsmájában. A déli harangszó elvágott mindent. Hazaindultunk, és boldogok voltunk. És ebbe robbant bele jó két év után a hatalom!
– Hogyhogy?
– Volt egy optáns barátunk is, Mladen, ők 1924-ben Csobánkáról optáltak Zentára, az utcánkban kaptak egy ócska házat, azt hiszem, nem rokonszenvezett velük a szerb hatalom, mert ugyancsak szegényes volt a lak, egy magányos Mári néni halt ki belőle örökösök nélkül, ebbe költözhettek be, de ők nem panaszkodtak. Mladen szerbül sem tudott igazán, velünk egykorú volt, cimboránk lett, magyar osztályba szeretett volna járni, no, azt aztán nem engedték neki, hát nyögött a Kopogi-iskolában, ez valamelyest beárnyékolta gyerekkorát. Ő is megszolgálta Horthyt, legalább annyi időt töltött a keleti fronton, mint mi, aztán együtt lettünk Baranyában Tito harcosai, csak mi ketten kitüntetés nélkül. Aztán 1948-ban, az Informbiro után Mladen lett a mi kerületünk, a zentai VII. kerület párttitkára. Ő nem akarta vállalni, tudta, csak a származása miatt jelölték tisztségére. De akkor olyan időket éltünk, nem volt alulról apelláta. Tette a mi szerb pajtásunk a dolgát, aztán lejárt a mandátuma, éppen 1950 húsvétja előtt, nagypénteken, amikor Jézus urunk ravatalán feküdt, mi viszont nem a templomban voltunk családunkkal, hanem pártülésen, és új párttitkárt választottunk, először magyart, az én Pali barátomat. És ebből lett a nagy baj, Palira valóságos tragédia! Húsvét vasárnapján ott voltunk a nagymisén, meghallgattuk Fábry Jenő plébános úr prédikációját, aztán benneteket, bátyádat és tégedet, hazavezetett anyátok, szíve alatt meg ott rugdalózott az öcsétek, mi meg elmentünk Vicei Marci kocsmájába, biliárdgolyókat varázsolni. És beütött a ménkű! Pali és Mladen valami gyanús állás miatt összevitatkoztak, Mladen leszidta Pali anyját, Pali meg akkora két pofont durrantott Mladen képébe, hogy megállt a falon az óra mutatója is! De ennyi! Egy-egy fröccs, egy ölelkezés, nem akartam, cimbora, ó, de hülyék vagyunk…! Mladen letörölte képéről orrvérét, kezébe vette a dákót, és maccsot vert Palira. Csakhogy: fél óra sem telt el, máris ott volt a rendőrség, Pali kezét hátracsavarták, megbilincselték, és elvitték. Mi éppen két évig nem láttuk őt. Mikor megjelent, sovány volt, ráragadt csontjára bőre, ne kérdezd, Pistám, mi van, legyintett csak, eredj haza, jobb lesz neked is, nekem is! Aztán végül csak megtudtuk, a Kopár-szigetre hurcolták, politikai fogoly volt, legnehezebb viselésben, ő soha nem tudta meg, miért, mert előbb kifeküdt a Fölső temetőbe, mint kiviláglott az igazsága.
– Igazsága?
– Rohadt ribanc az igazság, édes fiam! Úgy jött hozzám, hogy nem is vártam. S. János, aki néhány esztendővel volt idősebb kőművestanonc, mint mi, akivel együtt építettük a Ferenc-templomot 1937–38-ban, s akiből belügyi kisisten lett a háború után, élet-halál ura, ő bökte ki, már nyugdíjas korában, amikor egyszer a Tisza-parton ültünk, mert vártuk az orvosi labor eredményét, no, akkor kikotyogta, látta K. Palit Szabadkán a börtön udvarában, a Kopár-szigetre indulók között, odamehetett volna hozzá, megkérdezni, mi van, de nem akart beavatkozni, mert Pali óriásit vétett.
– Mit vétett, Jani bátyám? Mondd meg, mert én nem tudom!
– Pali megverte a párttitkárát!
– Ez nem igaz! – szaladt ki a számon.
– Még hogy nem igaz? Ott állt az aktában, hogy Marci kocsmájában beverte Mladen orrát.
– De hát Pali volt akkor már a párttitkár!
– Micsoda? Egy magyar párttitkár? A Kolóniában a szerbek között?
– Bizony. Egy magyar párttitkár. A Kolóniában. És a szerbek is megszavazták.
– Ez nem lehet igaz!
– Nem igaz?! Én ott voltam! Szavaztam Palira. Meg mindenki más is! Nagypénteken, amikor párülésre kényszerítettek minket, mondhatnám azt is, behajtottak minket pártülésre, kevés kolóniai és fölsőkerteki magyart, kolonisták közé, akik leginkább fasisztának nevezték a magyart, de csodák csodájára, egyhangúlag Palit választottuk párttitkárrá. Tulajdonképpen az a színtiszta igazság, János bátyám, hogy Mladen verte volna meg a magyar párttitkárát, hiszen ő kötözködött, csak éppen nem jött össze neki ellenfele fenyítése, mert olyan taslikat kapott Palitól, hogy öröm volt nézni!
– Nem Mladen volt a párttitkár?
– Akkor már nem! Mondom, hogy Pali. Titkárválasztás után voltunk egy nappal!
– A mi kapcsolatunk nem ezt mondta!
– Milyen kapcsolatotok, Jani bátyám?
– Hát, a megbízható kapcsolatunk – törülgette képét a vén államvédelmis.
– Sok év után, de akkor, abban a pillanatban megállt bennem az ütő! János bácsi furcsa és alapos tanú volt! Besúgókat helyeztek el köztünk aknaként, édes fiam, még Marci kocsmájában is. Mert oda főképpen tóparti magyarok jártak. Ám csak magyar lehetett a suttogó is, mert akkor, a verekedés pillanatában, egyedül csak Mladen volt ott a szerb. Más meg nem. Vele együtt spriccereztünk még vagy órácskát, ők ketten meg azonnal megbékéltek. És telefon sem volt akkoriban sehol a Tóparton, mégis, szinte pillanatok alatt megjelentek a rendőrök, és bilincsbe verve vitték el a mi Palinkat.
– Palival aztán mi lett?
– Mi lett volna? Kőműves volt, az maradt. A kalapácsunkat meg a vakolókanalat nem verhetik ki a kezünkből. Aztán nem is nagyon akarják, mert nem könnyű munka a miénk.
– És apám?
– Én a következő ülésen kiléptem volna a Pártból. Eltartott egy ideig eme aktus, hónapokig, rám is vizes lepedőt akartak húzni pártvezérek és más vörös hatalmasok, de azzal védekeztem, a családi boldogságom első, s a feleségem megkívánja, hogy a család ott legyen minden vasárnap a Ferenc-templom kilencórási miséjén. Ott is voltunk, Fábry pátert meghallgattuk mindig, becsülettel. Erre már te is emlékezhetsz.
– Mladen bácsi megtudta valaha is Pali bácsi tragédiáját?
– Nem mondtam el neki, édes fiam. Minek? Ő aztán oka nem volt semminek, csak földúltam volna maradék beteg életét, mert, amikor János bácsi kibökte az igazságot, Mladen barátunk ágyban feküdt, és miután szétrágta a rák, őszintén és könnyezve kísértük ki nagy részvéttel a szerb temetőbe.
– Akkor én most párttag legyek vagy ne?
– Nem ott mérik a becsületet, fiam. Cselekedeteid fogják tudatosítani környezetedben, ki vagy. Mindenki tudja, ki kicsoda, mi micsoda, rejtőzni ebben a mi leszakajtott világunkban nem lehet és nem is kell.
– Hűha! – buggyan ki Istók Jóskából! – Ez nem semmi!
– Ki tudja, Jóskám, mi a semmi és mi annak ellenkezője?
– Erről, az ilyesmiről, a Kopár-szigetről mikor krétáznak a hatalmasok?
– Soha.
– És negyvennégy?
– Talán elkezdik a hivatalos emlékezést.
– Fejet hajthatunk még áldozataink előtt?
– Áldozataink? És nem hősök?
– Riadtak voltak, Pistám! Féltek.
– A hősök nem félnek?
– Ők talán nem.
– A sötétben sem?
Sötétedik, villanyt vagy gyertyát kéne gyújtani. Mi hallgatunk, egyszerre nyúlunk a pohár után. Hangosan nyelünk. Szorít a torkom.
