melyekkel ideológiai pontjain felvértezi magát az eszme, mielőtt harcba indul. Az időnek itt még nincs jelentősége, impulzushordozó csupán, akár a kiáltás, mely örömöt, de iszonyatot is kifejezhet. Az érzékszervek még nem a saját természetüknek megfelelően működnek. Kép, hang, illat, íz és tapintható anyag csak tükörképei valami ősidők óta folyamatosan óhajtott rádöbbenésnek, miszerint csakis egy újabb rádöbbenés billenthet át bennünket a lábunk előtt orvul meghúzódó küszöbön.
Régóta így keletkeztetjük az okot tulajdon túlélésünkre.
E túlélés azonban csupán néhány földi pillanatig tart.
Rögtön utána ismét erőt kell gyűjtenünk egy következő küszöb átlépéséhez. Sejtjeink halnak és születnek ily gyors egymásutánban, ahogyan egy hétköznap pillanat-pillérei, de hasonlóképpen váltották/váltják egymást, általunk istenként imádott bálványok, pogány fétisként tisztelt márványszobrok, teremtőként elfogadott megnevezhetetlenek, és hadúrként ünnepelt igazságtévők is, a kozmikus idő történelmi szakaszokra szabdalt hosszú pillanataiban.
Óra – meditáció
Valameddig tart, egy kozmikus pillanat érzületét keltő, türelmi zónán belül.
Végtelen mesénknek ezen időbeli szeletkéje hivatott számunkra előhívni azokat a régen elfeledett apró élményeket, melyek gyerekkorunkban a pillanatot jelentették. A gyermek azért nem meditál, mert egyenes ági leszármazottja saját idejének, nem kell különböző módszerekkel élnie annak lényegi megtapasztalása érdekében. Ilyen módszer például testünk jótékony elernyesztése, amit úgy élünk át, mint a meditáció lenullázott állapotának egyetemesítő, ünnepi mámorát.
Az ünnep valójában nem más, mint időnk gyermeki módon történő lelassítása. Olyan, mint egy opera áriája, a szép ábrázolása a sors tragikumán belül. Ezenkívül kinyilatkoztatás, próbálkozás a dolgok egyszeri megnevezésére. Mert e megnevezés nélkül aligha volnánk képesek az ünnep befogadására. Ugyanis rég elkorcsosult már az az érzékszervünk, mely hatodikként – és az előző öt eredőjeként – magát a fennállás ünnepét érzékeli.
Ha valami valameddig tart, akkor az egyszerre reménykeltő és tragikus.
Reménykeltő mert érthető és elérhető, viszont véges, mint minden, ami felfogható. Akár az ünnep. E kettősség, a fényes csúcspontban rejlő leáldozás teszi az ünnepet mindig szomorkássá.
A meditáció fizikai ideje nem azonos a meditáció során megélt idővel. Hogy a két idő közül melyik a valós, azt az dönti el, hogy kívülről szemléljük, vagy éppen átéljük a meditáció állapotát – hogy magunkénak tudjuk, vagy mi magunk vagyunk az ünnep.
Év – kitartás
Néhány ezer évig többek között azzal bajlódtunk, hogy időnket jól megfigyelt természeti ciklusok alapján különböző naptári beosztásokba próbáltuk illeszteni. Most, a mából visszatekintve, ugyanezen naptárak alapján tudjuk, hogy mindez valóban néhány ezer évig tartott.
Bolygószinten a keringési periódusok ritmusa túllépi a hallható, tehát zenei érzékelhetőség határait (már a tengely körüli forgásoké is), így az ekkora léptékű periodicitás észlelése a tudatos megfigyelés és észlelés kategóriájába tartozik. Az értelmes ember – teljes joggal gondolhatjuk – kitartó, jó megfigyelő, idejét ezért ésszerűen beosztó, sőt legnagyobb közösségi ünnepeire tudatosan készülő, ezek gazdag szimbólumrendszerét viszont érzelmileg is mélyen átélő teremtmény. Minél inkább képes valaki feloldódni abban a fluidumban, amit egyes szellemi irányzatok transzcendens én-nek neveznek, annál inkább átérezheti az önmaga fölött lebegő ember csendes örömét.
Az évenként ismétlődő ünnepek önmagunk körül történő keringéseink állomásai. A megérkezés és továbbindulás pontossága pedig úgy szolgálja az utazást, ahogyan katona a felettesét: alázatos, de büszke öntudattal.
Évezred – állhatatosság
Európai mércével mérve, egy évezred, egy nemzet életének hozzávetőleges léptékideje. Történetünk legalábbis az első ezer év végéhez közeledni látszik (2083). Ha hozzátesszük, hogy némely nemzeteknél ez idő alatt az államforma sem változott lényegesen, akkor látnunk kell, hogy az egy (változó) nyelv alapján történő kommunikáció és gondolkodás meglehetősen stabil közeget és szellemi életteret biztosított, egy magát éppen a közös nyelv alapján megkülönböztető népcsoport számára.
Közel ezerszer ünnepelhettük már a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, míg az az ünnep, az a dátum, mely egy keresztény ország születését jelzi, csak később társult a többiekhez, hisz nemzeti ünnepeink visszafelé tekintve nyernek alakot és értelmet, lényegük a közelebbi múltban gyökerezik, abban a prousti időben, mely az országos emlékezés mezején keresendő. Ezért egyes népek, így a magyar is, „közös megegyezés alapján” ott szúrták le fiktív, ünnepjelző mezsgyekaróikat a pálya végtelenjébe, ahol az az adott politikai felvállalásnak szellemében a leghelyesebbnek tűnt.
Az állami ünnepek, az egyháziakkal ellentétben (?), földi gyökerekkel bírnak, még akkor is, ha eszméik az eget ostromolják. De mindaz, ami számunkra szent volt és maradt, az ünnep nyílt szeretetteljességében mutatkozik meg, ott, ahol a közösséggel való azonosulás megteremtheti mind a szubjektum szabadságát, mind a szubjektumként fellépő szabad nemzettestet. Ám ahogy a szubjektum időnként félelemből támad, vagy bátran és bölcsen kitart, ugyanúgy az ünneplő nemzettest is esendővé válhat, egyként hozhat rossz döntéseket.
Egy nemzet akkor a legsebezhetőbb amikor a legbüszkébb, s a napba nézve hőzöng.
Közben egyetlen dolog is elég lenne ahhoz, hogy fennállásában továbbra is bízzon. S ez a dolog a nyelv, mely a magyar esetében az évszázadok alatt csak annyit változott, hogy őseink beszédét még ma is javarészt megérthetnénk. S a közös nyelv hozadékaként birtokunkban még a közös gondolkodás is, mely a megfogalmazhatóság, kizárólag számunkra ismert rejtekutait járja, a szójátékok döccenő szellemességétől a magasan szárnyaló versszimfóniákig. Nyelvünk zenéje, és népzenénk nyelve diktálja minden apró mozdulatunkat, tánc, fogmosás, vagy a járdáról való lelépés közben is. Gondoljunk csak az állhatatosságra. Még a kimondásához is konok türelem kell.
Végtelen – teremtés
A teremtés, még ha a szó szakrális értelmében kétségbe vonható is, mindig a végtelenre irányul. Ez az egymást követő szavak jelentésének logikája. Mást nem érdemes teremteni, mint végtelent. A többit csak megalkotni vagy létrehozni érdemes.
Az emberi képzelettel mérhető dolgok igazságtartalma más, mint az érzékszervek által megtapasztalhatóké. Egy elképzelt dolog igazsága nem kíván bizonyítást vagy magyarázatot. Önmagában áll, önmaga igazsága teszi mindenkor létezővé.
Istent is az igazsága teszi létezővé. Az ünnepet is.
Még egy vérben született, keresztény nemzet óhajtja a tisztulást, melynek ideje, közel ezer év óta, immár elérkezni látszik.
