Akkoriban a Hornyik Miklós főszerkesztésében megjelenő Képes Ifjúság hetilap szokatlanul éles társadalombíráló hangjával tűnt ki, meg azzal, hogy Magyarországon agyonhallgatott szerzőket is megjelentetett lapjain. Persze helyet kaptak benne íráskényszeres, fontoskodó, hebehurgya kezdő egyetemista firkászok is, mint amilyen a zentai Rózsa Sándor kémikus is volt. Annyira bedolgozta magát, hogy rovata is lett, Gukker címmel. A fejlécen egy szakállas, hosszú hajú, pucér fiatalember nyakában távcső lóg… Rózsa cikkecskéiben többször alaposan beletalált a közélet elevenjébe.
A zágrábi zűrös napok idején ez a Rózsa Sándor tűnt föl az Új Symposion szerkesztőségében, és jelenlevőként hallottam, amint megbízást kap a főszerkesztőtől, hogy a horvát fővárosban készíthetne egy helyzetjelentést.
Ez a dolog aztán valami miatt elmaradt. Talán, mert Tito megírta levelét? Ha egy diktátor elfingja magát, annak következményei vannak az egész országra nézve. Titónak a (a pártvezetőséghez intézett?) leveléből következtek mindazok a feladatok, amelyeket a helyi pártbizottságoknak, a híreszközöknek, a rendőrségnek és a bíróságoknak meg kellett szívlelniök.
Ezzel véget ért az úgynevezett liberalizmus korszaka Jugoszláviában.
A Symposion-per 1972 februárjában zajlott le az újvidéki kerületi bíróságon. A széksorokban egyetemisták, szerb és magyar írók, a Symposion szerkesztőségének több tagja figyelt. Előttem Bori Imre tanár úr, a bölcsészkarról, ahol harmadéves diákja vagyok, Bori mellett Várady Tibor jogtudor. Tolnai ügyvédje egy becskereki vén róka. Rózsa Sándornak egy jóképű, rokonszenves, petőfis megjelenésű fiatal ügyvédje van, bizonyos Beljanski… A bíró egy rekedtes, rikácsoló, mérges öregember. A közvádló részleteiben felolvasta az inkriminált cikkeket. Rózsa Sándor Mindennapi abortusz című tárcanovellájából ezeket emelték ki: „…sovinizmus, fúrás, cérnák (montenegróiak) ülnek a vezetői székekben, és ők emelik fel a nagy lóvékat…, Tulajdonképpen mi is négerek vagyunk…, magyar bőrű négerek… A magyar munkásról két bőrt húznak le, először azért, mert munkás, aztán azért, mert magyar.”
Mandić Vers a filmről című írása trágárságokkal van megtűzdelve, sértegeti az államelnököt és a politikusokat. A szerző bűnlajstromában szerepel az alábbi részlet is: „forgatókönyv a JOSIP BROZ TITO című filmhez. Josip Broz Tito fényképét colorban felvételezni egyetlen jelenetben teljes két óra hosszáig. A kamera állóhelyzetben van. A vége feliratnál a bemondó közli, hogy ez Josip Broz Tito volt.”
Ítélethirdetés: Tolnai Ottó felelős főszerkesztő harmadrendű vádlottként egy év feltételest kapott; Miroslav Mandić egyévi szigorítottat, Rózsa Sándor hármat, egy vacak kis humoreszkért! Az ítélethirdetést követő döbbent csendben Várady odasúgta Bori tanár úrnak: „Ez fasizmus!” A tiltakozásnak egyetlen módját találtam megfelelőnek: ötletszerűen tapsolni kezdtem. Bori lepisszentett, és a bíró is ráérzett a tüntető taps negatív előjelére, ki is mondta, tudja, miről van szó, és csendet parancsolt. Az ítélet politikai szólamokat tartalmazó unalmas indoklásából annyit jegyeztem meg, hogy párhuzamot vont a „bűnös” szövegek trágársága és a bulvárlapok között. Azt mondta, hogy elárasztanak bennünket a szennyes, giccses bulvárlapok, és kis unokájával restell elmenni egy trafik előtt, mert csupa mezítelenség tekint le rájuk.
A tárgyalótermen kívül mellém sodródott Rózsa. Letört volt. Kérdeztem: van útleveled? Azt mondta, van. Akkor tűnj el! El is ment, azóta se láttam. Az egyik felhergelt szerb író – Tucić vagy másvalaki – jó hangosan odaszólt a pilinkéző hóban szétszéledő tömegnek: „Nektek, magyaroknak tüntetnetek kéne Újvidék főterén!” Senki se akarta meghallani.
Mandić letöltötte az egy évet.
Tolnai kényszerűen megvált tisztségeitől, de mint mindig – rang és cím nélkül is – ő határozta meg a lap profilját. A betiltások utáni lapterjesztő körutamra ezzel az üzenettel küldött: „Mondd, hogy patyolatba tettük a lapot.” A 78-as szám fedőlapja mögötti rózsaszín oldalon keretbe rendezve igen nagy méretben, cirill és latin írásmódban váltja egymást a fekete betűs STERIL kifejezés.
A folyóirat alapítója, gazdája, a tartományi Ifjúsági Szövetség azzal az ürüggyel követelte a teljes szerkesztőség leváltását, hogy a kiadvány ifjúsági jellegéhez illően fiatalítani kell a gárdát. A régiek felügyelete alatt meg is történt a helycsere; olyanok jutottak szerephez, akik által a régi arculatot meghatározó szellem folytonossága biztosítva volt.
Még bő másfél évtizeden át végeztem a terjesztést. Éppen Tari István barátommal ügyködtünk az előfizetők toborzásán, amikor a főszerkesztő ránk szólt, hogy ne tovább!, mert kétezernél többen veszik a Symposiont, ami ráfizetéssel jár.
Ha tudnám, hogy miért tartóztattak le 1976. január 13-án, kedden, akkor azzal kezdeném történetemet. De ennek pontos okát még lefogóim se tudhatták, amikor a délelőtti házkutatást és az egész napi kihallgatást követően késő este kezembe nyomták az őrizetbe vétel iratát. Abban ez állt (szerb nyelven): „…Alapos a gyanú, hogy Vicei Károly elkövette a Btk. 118. szakaszában foglalt ellenséges propaganda bűntettét… Megállapítást nyert, hogy a nevezett személy írásos propagandaanyagot terjesztett, egyes személyeket maga köré gyűjtött, és befolyást gyakorolt rájuk, azzal a céllal, hogy a magyar lakosság körében úgynevezett Kísérleti Színpadot alakítson. Feltételezhető, hogy a nevezett megsemmisítené a propagandaanyagot, és befolyásolná a tanúkat…”
Most pedig a fentiekkel párhuzamba állítva a tizenhárom hónappal későbbi keletű bírósági ítélet indoklásából idézem azt a reám vonatkozó néhány sort, amely a szigorú elmarasztalást volt hivatott alátámasztani. (Itt még szándékosan nem szólok az engem sújtó börtönbüntetés mértékéről.) Berić Petar bíró így érvelt: „Érdekes megjegyezni, hogy Vicei Károly nem a Művelődési Ház igazgatónője, Gordán Magdolna előtt szólt dicsérőleg Rózsa Sándorról és művéről a már idézett módon, hanem a tanulókat, Szeles Csabát és Szecsei Herminát szemelte ki, ami azt az eltökélt szándékát jelzi, hogy a fiatalság körében szerezzen magának híveket, hogy legyenek az ő eszmetársai (…), és pusztán csak azzal, hogy Rózsa Sándort »fasza gyerek«-nek nevezte, hasson rájuk, és ily módon negatív hangulatot keltsen Jugoszlávia iránt. (…) A bíróság fontosnak tartja megjegyezni, hogy az ilyen szóbeli propaganda esetében, amit Vicei elkövetett, a mondottak kifejezésre jutó tartalmának és lényegének a jelentése a döntő, nem pedig a kimondott szó, noha hozzá kell tenni, hogy a magyar népnyelvben a kérdéses személy dicséretét jelenti a »fasza gyerek«. Ezúttal nem az számít, hogy a kijelentés milyen hatást tett másokra, hanem hogy milyen hatást tehetett volna.”
