Általában a rendes, a szezonra jobbára gaztalanított és feltakarított, homokos nagystrandon fürdőztünk. Előfordult ugyan, olykor-olykor, akár még valamilyen nagy utcai csetepaté közben is, hogy csak a lóstrandra szaladtunk le bukni egyet, de amikor, mint ezúttal is, egész délutánra mentünk, a nagystrandot vettük célba.
Vittünk magunkkal mindent, ami csak kell: labdát, kártyát, pokrócot, vizet, uzsonnát. És Matyi hozta a németországi rokonaitól kapott nagy, felfújható úszópárnát! Úszógumijaink meg traktorbelsőink voltak korábban is, de igazi úszópárnánk az ideig nem. Letelepedtünk, és hamarosan ezt a felénk akkoriban még egyébként is csak ritkán előforduló úszópárnát rohamoztuk mindannyian a nyakig érő vízben. Lehettünk nyolcan, tízen.
Tudtam már valamennyire úszni, de még nem mertem a jobb úszókkal tartani. Sodródtunk a vízben, kik a párnán, kik a párnába körbekapaszkodva, észre sem vettem, hogy beljebb, a mélyben járunk már, amikor újra át akartam bukni az úszópárna alatt. Vettem egy nagy levegőt, lebuktam, de valahogy az úszópárna alatt megrekedtem. Észleltem, lábammal nem érem el a feneket, de feljönni sem tudok, mert fejem az úszópárnába ütközik, oldalra pedig a kapaszkodók karjaitól-lábaitól nem tudok elmozogni. Már kezdtem nyelni a vizet, amikor egy kéz a hajamnál fogva kiemelte fejem a vízből.
– Te most fuldokolsz, vagy csak idétlenkedsz? Nem jó játék! Nagyon buta dolog, buta dolog! – dünnyögte a megtermett férfi. – Netán nem is vagy idevalósi, igazi tiszai gyerek?
Azon a nyáron aztán csak az úszást gyakoroltam. Nem kártyáztam a többiekkel, nem fociztam, még fagyizni se mentem velük. Alig jöttem ki a vízből.
De az utolsó strandolásunk alkalmával én is átúsztam a Tiszát, a többiekkel!
