Augusztus van, nyár még, de a pedagógusnak már valóság az iskolaév. Erről regélek én egy borpince terítetlen asztalánál az áldott Tópart utcában, Zentán, s monológomra kegyetlen reakció a válasz.
– Egy gombóc van újabban a torkomban – szól Istók Jóska egyalombéli cimborám. – Esztendeje lassan annak, bántják az Alma Materünket, és én ezt nehezen viselem el.
– A gimnáziumunkra gondolsz, vagy az Árvayra? – kérdezem barátomat, akivel együtt koptattam padot a zentai Adai utcában lévő épületben. Az objektumot állítólag még a Ferenc Jóska korában huszárkaszárnyának építették, de ez szóbeszéd csupán, a fölemlegetett kor igaz, mert az 1870-es évek elején épült az első házrész, vagy 12000 forintba került akkor. A nekünk oly kedves épület fölhúzásakor azonban már úgy viselkedett a városi kupaktanács, mint ez a mai szokott kényes helyzetekben, ugyanis elfogyott a város téglakészlete.
Interveniálásra vállvonogatás volt a válasz, ezt a nyelvet ismerik még ma is arrafelé, a Tisza partján, de nagyon! Így Goldstein Zsigmond vállalkozó nem tehetett mást, kegyet gyakorolt, s beszállt a saját másodrendű tégláival. Elszámoláskor viszont minden dicséretes lett és elsőrangú! Veregették is egymás vállát a kivitelezők és a megrendelők. Terülj asztalkám sikeredett a városi nagyvendéglőben, evett-ivott, aki meghívott volt. Két tantermes épületet emeltettek a vidám megrendelők, tanítói lakással. Árvay Lajosnak hívták ezt a tanítót, Istenem!, mikor lesz újra olyan világ, hogy szülővárosomban egy érdemes tanítóról nevezzék el tanügyi intézményét? Legalább a nép szája megtehetné, mint a hálás ősapáké! Aztán sok gyerekecskét hoztak errefelé a kedves gólyák, pedig tombolt éppen a nagy háború, 1917-ben bővítették az épületet, újabb négy tantermet építettek hozzá, mi már ezt az épületet ismertük, ez volt személy szerint nekem is az iskola, akkor, Dózsa György általános iskola. És nem kaszárnya, és nem katonaság jellemzi első évtizedeit, hiszen, mint mondtam, ezen épület fölépült pedig az első községi iskolaépítési akció eredményeként, és a Tisza-parti városrész tanodája lett. Viszont Országegyesítő Karagyorgyevics Sándor király, akit az Úristen oly nagyon szeretett, az 1920-as években tényleg állandó katonaságot állomásoztatott Zentán, éppen ebben az objektumban, ám a város, akkor még gazdag volt és rendre minden hatalomhoz lojális, saját eszközből emeltetett kaszárnyaépületeket, megalapozva a fél évszázados katonai jelenlétet a Tisza-parti városban, ám fura szerződést kötöttek az akkori lakosok, pontosabban a városi halljakendek, mert akkor még összetartott anyagi ügyekben mindenféle itteni náció és mindenféle színű helyi politikum. A kaszárnyával kapcsolatos szerződésről annyit cikkeztek már, hogy én most nem szaporítanám a szót, mert én is csak süketelni tudnék, mint a mai meghasonlott, korcs, pártdirektíváknak meghajló helyi politikusok. Pedig de egyszerű lenne az egész! Strasbourg francia városban olyan bíróság székel, amelyik első szóra Zenta javára ítélne. És még ítélhet is, mert a kaszárnyaépületek megvannak, a mi iskolánk épülete már csak emlék. Lebontották 1971-ben. Szerencsére nem sóval hintették be a helyét, iskolaépület van ott ma is, ám jellegtelen, nem is tudom, tanulói hogyan is kötődhetnek hozzá.
– A giminkről van szó – néz szemembe Istók Jóska. – Megint fél évre választották meg a vezetőjét.
Olvasom én is a rengeteg információt, de fura mind, aztán olyan is mind, mint a potyogtatott kecskegané.
– Öreg! – ragadja meg alkarom Jóska. – Te voltál már iskolaigazgató is ebben az életben, válaszolj nekem, milyen lehetőségeid voltak?
– Márhogy a fejemre szartak-e a gyerekek?
– Mondjuk.
– Nem tették.
– A szülők?
– A szülő különleges teremtménye az Úristennek. Mindent megtesz gyermeke taszigálásáért, hidd el, mindenre képes, talán gyilkolni is tudna érte.
– Ez azért erős!
– Bizony az.
– Mindegyik szülő?
– No, ez az, kedves barátom! Ez lehet az alapvető kérdés! Nem mindegyik szülő folyamodik gyanús eszközökhöz. Csak a neveletlen gyerek anyja visítozik.
– Az apja?
– Leginkább azt sem tudjuk, van-e apja az ilyen gyereknek.
– A mama frusztrált?
– A mama nagyon frusztrált. Mindenki oka minden sikertelenségnek, csak a gyermeke nem és ő sem, mert mindent megtett a pulyájáért.
– De szép szó, pulya!
– Nálunk már kihalt, székelyek, csángók még ismerik.
– Nem az ő tájszavuk?
– Bizony nem! Nálunk is élt, jó ötven éve annak, hogy már nem hallható. Az én szomszédom a Sebestény (Stanoje Glavaša) utcában a hivatalos neve mellett a Puja névre hallgatott. Szabadkán kerültünk emberközelbe, mert ő valamivel idősebb volt, mint én, ő kikerült a zentai gimiből épp akkor, mikor én bekerültem. Műszaki ember volt, mérnök, és büszke volt arra, hogy Puja.
– Már voltál tanügyi tanácsos is meg iskolaigazgató is, mi a fene körül foroghat az igazgatóság egy ilyen intézményben, hogy ennyire kapkodnak érte?
– Nem könnyű egy iskolaigazgató munkája. Nem is vállalja mindenki, mert vagy nem akar púpot a hátára, vagy nem akar olyasmibe belegabalyodni, amibe beletörhet a bicskája.
– Zentán tülekednek a jelöltek.
– Meg kitenyészti őket a helyi politikum. Ez a legveszélyesebb egy tanintézményre nézve. Kívülről dirigálnak be olyanok, akiknek fogalmuk sincs, milyen intézmény az iskola. Emlékeik vannak diákkorukból, ezek örömöt, fájdalmat, csalódást, dühöt, tanári ellenszenvet vegyítenek, és mindebből olyan elegy készülhet, amely visszaveti a tanügyi intézményt, mert a belső súrlódások bizony tragikusak lehetnek. És minden külső beavatkozás belekapaszkodik valakibe ott bent, s kialakulnak a klikkek, csatározások színhelyévé válhat a tanári szoba is, de a tantermek is.
– Ennek útját lehet állni?
– Nehezen. Viszont valóságos eredményekkel le lehet törni a parttalan demagógiát. Az igazgató személye mindenütt nagyon fontos elem. És a szakmai tudása meghatározó. És nemcsak a tantárgyáéval kapcsolatos eredmények a fontosak, hanem vezetői képessége is. Nem elegendő a tanügyi törvény ismerete, amelyet a szakvizsgákon ellenőriznek minden pedagógusnál, de léteznek más diszciplínák is, amelyeket ismernie kell egy vezetőnek.
– Ezt a politikusok és az intrikálók nem tudják?
– Nem érdekli őket. Csak az erejüket, a hatalmukat, esetleg az uralmukat igyekeznek demonstrálni választóik előtt.
– Te hogy lettél igazgató?
– Pályázat útján. Megválasztottak, mert fölkészült voltam.
– Fölkészült?
– Igen. Szakom mellé elvégeztem a budapesti Műegyetem Pedagógiai Karán az intézményvezetői szakot. Nem két hónapos fejtágítót, hanem valódi diplomát nyújtó, négyszemeszteres képzést, amelyet egyetemi végzettségemre építettem. Akkor szakosító diplomának mondták, ma ez Masters-diploma.
– De hát te egy pici faluba mentél! Minek oda a nagyfene képzettség!
– A pici faluban pici az iskola is. Ez igaz. De nem egyszerű a működtetése. Komplex dolgok vannak a vezetésben mindenütt. És én szakszerűen óhajtottam végezni a munkámat. Sikerült, egyetlen év alatt országos hírűvé tettem intézményemet, mert a következő évben már hozzánk is jártak hospitálni Budapestről a leendő szlovák nyelvtanárok. Aztán már a tanítóképzők szlovák nemzetiségi hallgatói is jöttek Pestről is meg Jászberényből is, mert egyedül nálunk próbálgathatták az osztatlan tagozati munkát.
– A helyi pártok nem pártoskodtak?
– Dehogynem. Csak a valós eredmények szembesítésével befogtam a szájukat. Nem az országos hírnévvel hallgattattam el az akadékoskodókat, hanem azzal, hogy a tanulók továbbtanulása százszázalékos lett, és el is végzik a következő iskolai fokozatot is. Sokan eljutottak egyetemre és főiskolára is. Találkozom volt diákjaimmal a falunapon, ezt Júniusi Hazavárónak hívják Egyházasdengelegen, s beszámolnak eredményeikről, megmutatják gyermekeiket, én meg boldog vagyok.
– Zentán nem a diákok eredményeit nézik.
– Kár. Viszont, ha belegondolok, meg sem tudom fogalmazni, mit szemlélnek pozitívnak a zentai politikusok… Azt látjuk, hogy egymás torkát szorongatják, de kifelé is hadakoznak, és formai kérdéseken lovagolnak bőszen. Viszont egyetlen iskolaév alatt igazgatóváltások voltak a giminkben. Normáliséknál egy iskolaév – egy igazgató. Ebbe csak a halál szólhat bele.
– No, nem szól bele ő már sem, viszont a józan ész errefelé régen letette a kanalat. Pedig a nagyhangú zentai Halál mindenbe beleszólt! Valaha a zentai sportpályák partvonala vagy a birkózószőnyeg mellől hallani lehetett reszelősen kemény hangját, mert szurkolt ám rendületlenül.
Fölnevetünk erre a megjegyzésre mindketten. S fölrémlik szemem előtt egy kalapos, vékony arcélű bácsi, Halál, mert erre a becenévre hallgatott őkelme, aki minden zentai sporteseményen megjelent, ha esett, ha fújt, és mindig szellemesen beszólt, hol a bírónak, hol a játékosnak, s leginkább valami kegyetlenül kacskaringósat, mint a szőlőinda, ez meg nem csoda ám, mert szerette a bort, igazi újfalusi magyar volt, s megesett az is, hogy a mérkőzést követő napon, iskolai szünetekben, idézgettük Halál bácsi frappáns megjegyzéseit.
– Valaki mesélte róla – kezdem az új témát –, hogy színházi a ragadványneve. A két háború között az újfalusi Kis Szent Teréz-templom kultúrkörében valami színdarabot rendezett Gere kántor úr, s abban Halál játszotta pompásan a ráosztott félelmetes alak szerepét.
– Ha igaz, különös eset!
– Miért lenne különös? A ragadványnevek keletkezésének ez is egyik módja. Nem is ritka. Néha még a nagy színészeket is eléri az ilyen sors. Gondolj csak Matulára a Tüskevár filmsorozatból! Mi is a neve a színésznek?
– Matula. Ő már nekem mindörökre az marad.
– És most gondolj arra, hogy az igazgatóságért kapkodó zentai gimnáziumi tanároknak milyen ragadványnevük lesz? A diákfantázia kétféle tanári ragadványnevet költ: gúnyost és kedvest.
– Rád is ragasztottak valamit?
– Minden környezetben, ahol tanítottam.
– Tudod őket?
– Egyiket-másikat.
– Gúnyolódó is volt?
– Volt. Egy húszéves osztálytalálkozón mesélték volt diákjaim, hogy vagy két hónapon keresztül harcolt közöttük két becém, de a tréfás legyőzte a bántót.
– Győzelem!
– Győzelem az, hogy mindahányukból ember lett! Méghozzá családos ember, gyönyörű gyerekekkel, mutogatták a fényképeket, én meg nézegettem a csemetéket, szívemet melegség járta át, s azt dobogta nagyon halkan, ők egy kicsit az én unokáim is. Ez az érzés a megszolgált gazdagságom, ennyire vittem az életben. Remélem, a valódi nagyszülők nem követelik vissza tőlem, hanem velem örülnek közösségünk gyarapodásán.
