Jakab, a galamb apró gombszemeivel riadtan pislogva üldögélt a piacon, egy gyalulatlan deszkákból összeeszkábált láda sarkában, két begyes, piros szemű, hófehér galambkirálynő társaságában. Galambfejét félrefordítva valami kéket, barnásvöröset és sárgászöldet láthatott maga fölött, a ládát befedő, x alakban ritkásan megfont dróthálón keresztül, s mivel még sohasem látott az ősz színeivel művészien kifestett lombozatú, fiatal gesztenyefát, amelynek levelei közt imitt-amott könnyedén belophatja magát az ég kékje, hát megelégedett azzal, hogy barnásvörös, sárgászöld meg kék, hisz nyugtatták ezek a színek, kétségbeesésében beléjük kapaszkodhatott, szépnek és tisztának látta őket, még ígéretesnek is talán, mert a ládából kifelé vezető utat mutatták. Jakabnak fogalma sem volt arról, hogy mi történik vele, hisz azt sem érthette, mi az, hogy történik valami más, valahol máshol. Nem értette, hová lett a padlás, a fészek, amibe bármikor bele lehetett bújni, csukott szemmel, csőrét a szorosan összekuszálódott szénaszálak közé dugva lenyugodni lassan, ha szárnycsattogásra, egymásnak eső galambok artikulálatlan szócsatájára ébredt reggel, és nemcsak a csattogó csőrök által produkált, riasztóan éles hangfoszlányok, hanem a levegőben összevissza kavargó tollpihék látványa is szülei a mai napig érthetetlen eltűnésének reggelét idézték fel benne, bár akkor ehhez még emberi szitkozódás és egy imbolygó, nagytestű alak hatalmas tenyerének kapkodása is hozzájárult, s a szívdermesztő, izgága jelenetet a padlásajtó durva becsapódása zárta.
Jakab most a fülledten meleg, biztonságos galambszagra gondolt, a búzára, amivel aznap reggel még megrakta begyét, az apró cserépvályúra, amiből vizet ivott, s utána, mint mindig, felborzolta, majd jól megrázta világosbarna tollazatát, melynek testecskéjét közvetlenül borító, finom piherétege még dús volt, zsenge korához éppen hozzáillő, egyik-másik pihe nemrégen kezdte fejleszteni erezetét, egyelőre még inkább majdhogynem erőtlenül, mint konkrétan utalva arra, hogy nem szándékozik a pihék selyempuha társaságában maradni.
Keserű merengéséből egy furcsa, hallóidegét korcogva ingerlő, mély férfihang és egy selymesen simogató, sőt, Jakabnak legalábbis úgy tűnt, turbékolóan dallamos női hang rövid összecsapódásának egyvelege riasztotta fel, s a következő pillanatban, a két begyes, hófehér galambkirálynő leplezetlen irigységgel telített tekintetével kísérve, már ki is került a ládából, mégpedig két illatos tenyér jóvoltából, amelyek közül, könnyed mozdulattal, egy fehér vászontarisznya aljára pottyant. Arra sem volt ideje, hogy ijedtében legalább egyetlenegyet gurukkoljon, hallgatott hát, a saját szívének heves dobogását hallgatta, meg az autó ütemes brummogását, ami egy óriási galambtorok búgására emlékeztette. A búgás megszűntével került a kalitkába, a bejárati ajtótól egy jó lépésnyire, éppen annyira, hogy ha belépett valaki a helyiségbe, legelőször Jakab tekintetével találkozott a tekintete, annyira viszont mégsem volt közel az ajtóhoz a kalitka, hogy belépéskor bárki is ráléphetett vagy felbukhatott volna benne. Jakab, a kétségbeesés súlyától megroggyanva, s ugyanakkor egész testében reszketve az iszonyú felismeréstől, hogy nincs hová belebújni, de szabadulni is lehetetlen, szorosan a kalitka apró faforgáccsal behintett aljára telepedett, csőrét, amilyen mélyen csak lehetett, tollai közé dugta és lehunyt szemmel várt valami vészesen közelgő katasztrófára, amit galambnyelven sem tudott volna megnevezni. De nem történt semmi szörnyűséges, sőt, a turbékolóan dallamos hang egészen estig, több ízben is, egészen közel hajolva hozzá, beszélt neki, kizárólag neki, mígnem a hang dallamának jólesően meleg, mézszerűen csorgó hullámaitól mintha a kalitka vékony, egyenes rácsai is hullámozni kezdtek volna, s már nem is a bezártságot jelképezték, hanem a tényt, amely lassan, aprócska csöppekben épült be Jakab tudatába, hogy jó helyre került. A kimerültségtől és a nap még mindig érthetetlen megrázkódtatásaitól teljesen elgyöngülve bóbiskolt el estefelé, majd elnyomta az álom. Búzaszemeket álmodott, sok-sok pirosasbarna, fényes búzaszemet, amelyek valakinek a tenyeréből folydogáltak fentről lefelé, vékony sugarakban, egy napfénnyel élesen megvilágított, óriási kalitka padlózatára, ő pedig a gyorsuló ütemben halmozódó búzatömeg közepén ült, riadtan és mind erőtlenebbül csapkodva szárnyaival, érezve, hogy egyre több és több búzaszem telepszik meg tollazata közt, kitárt szárnyait már lefelé húzza a rajtuk felgyülemlő szemek percről percre növekedő súlya, s közben iszonyodva látta, hogy kívülről, kétségbeesett szárnycsapkodással, egész galambraj telepszik a kalitka rácsaira, hallotta ricsajozásukat, tudta, hogy segítségére gyűltek össze, de széttárt szárnyaikkal egyikőjüknek sem sikerülhet a rácsok közti behatolás. „Csukjátok össze a szárnyakat és gyertek, egyétek fel a búzát, egyétek fel mind a búzát!” – gurukkolta feléjük a tőle telhető leghangosabban, segélykiáltása azonban a ricsajozásba veszett, szárnyai már mozdulatlanul, a búzatömegbe ágyazódva cövekeltek le mellette, és csak hullottak a tiszta, fényes gabonaszemek, a nyaka köré telepedtek, s egyre vészesebben elszoruló garattal kapkodott levegő után. Mielőtt még teljesen elöntötte volna a szédülés hulláma, maradék erejével megrázta fejét, s erre felriadt. Az utcán épp egy autó suhant el, fényeivel, a redőny résein át, egy pillanatra könnyedén végigsimítva a nappaliban szunyókáló sötét sűrűre szőtt függönyén, amely ráérősen nyújtózott az egész helyiségben, laza, fekete gomolygásba burkolva a tárgyakat, így a kalitkát is. Aztán maradt a sötét; Jakab, miután, torkában dobogó szívvel ugyan, de tudomásul vette, hogy él, sőt, folyamatosan lélegzik, egészen magához tért, és furcsa szorulást érezve begyében, rájött, hogy szomjas; közvetlenül maga mellett megtalálta a vályúcskát, s több ízben is kortyolva a vízből, míg fejét hátrahajtotta és a megszokott ütemességgel csorgatta le torkán a vizecskét, örömmel és megnyugodva konstatálta, amint begyében a víz jótékony hatására helyreáll a rend, s e rövidke folyamattal szinte egyidőben, egész kis testéből, elillan a félelem. Elüldögélt még egy ideig, majd mire az ébredő nap még álomittas sugarai, egyelőre homályosan ugyan, de lassanként megvilágították a szobát, fejét ellazultan oldalra hajtva, könnyű, pihentető álomba merült.
Másnap már felfedezte a szobában röpködő illatot, amely, minden valószínűség szerint, régóta itt lakhatott, külön helyet nem is követelve magának, Jakab galambszívébe azonban akaratlanul is beköltözött belőle egy leheletnyi, s ez elég is volt ahhoz, hogy ha megérezte, végtelenül kellemes zsibbadást érzékeljen a begyében, és ezzel együtt olyan különleges nyugalmat, aminek hatására sokszor el is bóbiskolt. Enyhe ibolyaillat volt ez, amely naponta friss ételszaggal keveredett, de Jakab még a sült szalonna zsírszagából is külön tudta választani, mert az Ivett kezének illata volt, s abban szeretett üldögélni, ha esténként a narancssárga ernyőjű éjjelilámpa félkör alakú narancsszeletet rajzolt a világoszöld fotel bársonyhuzatjára, és ebbe a langyos narancsszeletbe ők ketten, Jakab és Ivett, éppen belefértek. A lány olvasott, s ha áthajtotta a lapot, Jakab egy önfeledten repülő galamb szárnyainak egyenletes időközökben ismétlődő, lassú, megfontolt suhogását vélte hallani. A napok múlásával rájött, hogy az ilyen kellemesen eltöltött esték után csakis az álom következhet, de ha elmaradt is az olvasás, a nappaliban késő délután kigyúló melegsárga villanyfény már jelezte neki, hogy csak várnia kell valameddig, egyszer csak kialszik majd a fény, és kedves ismerősként, nesztelenül, már be is suhan hozzá az álom, akárcsak egy puha, illatos fészek, amely súlytalannak és testetlennek tűnt ugyan, de az álom és az ébrenlét határán lebegő galambtestének éppen egy ilyen testetlen fészekbe esett jól belebújni.
Reggelenként langyos bizsergés ébresztette, bár ezt a bizsergést valójában a gáztűzhely legkisebb korongja körül begyújtott kékeslila, vidáman lobogó körlángocska susogása idézte elő Jakab fülében, amikor a lány odatette forrni a kávévizet. Jakab tudta, hogy amíg a susogás tart, friss vizet és újabb fél marék magocskát kap a két kis vályúba, s egy-két pillanatra Ivett kezének illatából is szippanthat egy csöppnyit. Ilyenkor már szólt a rádió, és a halkan zsongó melódiába, amely körbelengte a lány gyors, kapkodó lépteit, időnként jólesett egy-egy rövidet belegurukkolni. A zümmögő csodamadár, aminek csak egyetlenegy, pici, világítóan piros szeme volt, a könnyű ajtócsapódás után is vele maradt, sőt, soha el sem mozdult a helyéről. Jakab órákig, pislogva figyelte a rádió valóban egy nagytestű, egyhelyben üldögélő madárra emlékeztető, fémesen szürke dobozát, különös figyelmet szentelve a kis, piros pötty hozzá intézett, barátságos villogásának; néha, cifrább dallamú produkcióiból, turbékolt neki egyet-egyet, hálásan viszonozva a pirosszemű madár zümmögését, amelyet még bóbiskolás közben is jólesett hallgatni.
Délután, a lány hazatérésével újabb fordulatot vett az idő: sötétedésig szinte észrevétlenül múltak az órák. Jakab érdeklődve, örömmel regisztrálta a fel-alá járkáló léptek neszét, az edénycsörömpölés okozta koppanásokat és koccanásokat, a zsír élénken sercegő, hallható viháncolását a serpenyőben, a csapból kizúduló víz határozott sustorgását, a lány időnként hozzá intézett szavait, a kalitka takarítását pedig külön élvezettel fogadta mindig, hisz azt, a lány vállán egyensúlyozva, ugyanakkor gyakran turbékolva, szabadon végignézhette.
Már állapottá változott a dolgok rendje, mely körbefonta napjait, ki nem mondott, mégis teljességgel lényéhez illő nevet adott létezésének. Azt hitte, ez a boldogság.
*
Azon a délutánon, amikor nagyot csattant a bejárati ajtó, Jakab a hirtelen rátört ijedtségtől megriadva kapta föl a fejét, s azon nyomban, megdöbbenve tapasztalta, hogy egyelőre érthetetlen, de számára is szörnyű események sorozata kezdődött el, mégpedig a lehető legnagyobb intenzitással: ugyanazon pillanatban, amikor az ajtó becsapódott, a szobába robbant lövedékként dörrent az aztán kegyetlenül sokáig tartó szócsata első, rikácsolóan durva szófoszlánya, amely, szinte még el sem hangzott végig, máris magába öltötte a következőt, s az utána következőt, a lárma néhány pillanat alatt felerősödött, és egyre vészesebben korbácsolta fel idegeit. Jakab mindkét hangot felismerte, bár a megszokott, simogatóan bársonyos női hang sipító fejhanggá változott, s a fülsértően korcogó, mély férfihanggal csúfosan csattogó közelharcba keveredve oly iszonyú hangzavarba fulladt, hogy szinte láthatóvá vált. Az egymást marcangoló, egymásra fröccsenő, zúduló, visszacsattanó hangok torz egyvelege egy idő után mintha testet öltött volna: oly döbbenetesen riasztó volt, akárcsak egy tucatnyi, megnyomorodott, saskörmökben végződő, görcsösen vonagló végtag groteszk összefonódása.
Jakab, cserépvályújához szorosan hozzásimulva, dermedten állt a hangok e szörnyűséges káoszában, mely tőle teljesen kívülálló volt ugyan, mégis annyira részesének érezte magát, mintha éppen ellene irányulna, életére törne. Halálfélelemtől letaglózva látta még, hogy az ismerős, könnyű, barna kis szaloncipők közé mint torlódik a két hatalmas, fekete férfibakancs, a dulakodás ijesztően durva hangjait hallotta, majd ismét ajtócsapódást, kétszer is. Akkor csend lett.
Felborzolt tollakkal várakozott egy ideig, várta, hogy maradjon a csend. Akkor eszébe jutott Ivett kezének illata. A szobában áporodott izzadság- és porszagot érzett, meg kitépett, mocskos galambtollak bűzét, majd ahogy szívdobogása lassan, fokozatosan csillapodott, a dívány felől, mintha csak egy ködszerűen beburkolt sugárból terjengett volna, megérezte az enyhe ibolyaillatot. Megkönnyebbülten, hálásan gurukkolta el magát, szinte sóhajtva.
- A frászt hozod rám! – pattant fel a lány, de azonnal visszahanyatlott a díványpárnára, és kitört belőle a sírás. Sokáig, fuldokolva, zokogva sírt, hagyta, hogy a mellkasából előtörő újabb és újabb vulkánszerűen kirobbanó nyomás elöntse, maró áramlataival felszaggassa lelke meggyötört, nedves felületét, s csak arra gondolt, hogy egy baleset után ilyen lehet, ha valakinek belső vérzése van. Már alkonyodott, mire csöndesedett belül, és szipogva, egyre erőtlenebb és rövidebb szusszanásokkal, álomba sírdogálta magát.
Jakab behunyt szemmel, elszorult szívvel hallgatta. Még nem hallott sírást.
Aznap este nem kapott friss vizet, sem ennivalót.
*
Igaz, hogy nem stimmeltek a dolgok, már másnap reggel nem a megszokott bizsergés ébresztette, hanem a kalitka könnyű kis ajtajának gyors kicsapódása, s a lány kezének rutinosan kemény mozdulatai, amikor szó nélkül, Jakab gombszemeinek csillanását, szépen tollasodó szárnyainak enyhe meglobogtatását, amit a jó reggelt helyetti üdvözlésnek szánt, figyelembe sem véve, kicserélte a vályúcskában a vizet, s fél marék magot szórt a másikba, majd, alighogy becsukta az ajtócskát, már ment is, délutánig a rádiót teljes némaságra, Jakabot viszont egyre növekvő aggodalommal teli töprengésre ítélve, hisz hiába próbálta, több ízben is, a lehető legszebb hangszínével, mind hangosabban előadott tuturú-tutturú-val szóra bírni furcsamód megnémult barátját, egy rövidke zümmögést sem tudott belőle előcsalogatni; hiába figyelte kitartóan reménykedve a rádió feketéspirosra változott, tompán megkopott fényű szemét, az sehogy sem akart felcsillanni; a délután hosszúra nyúlt óráira értelmetlen közönnyel tapadt rá a csend, és tette őket szomorkásan unalmassá, az edénycsörömpölés zörejei csak alig néhány percig voltak hallhatók, elmaradtak a lány becéző szavai, az esti olvasás; még inkább aggasztotta, hogy a következő néhány nap is hasonlóan telt el, véget nem érő várakozásban, tehát valóban nem stimmeltek a dolgok, Jakab mégsem értette, honnan ez a hívatlan, szürke, terjeszkedő, sűrűsödő homály, amely mindinkább napjaira telepedett, ijesztően vastagodó falat húzva közte és Ivett közt, olyannyira, hogy még az enyhe ibolyaillat is csak gyenge fuvallatokban, erőlködve hatolhatott át rajta imitt-amott, és gubbasztással meg bóbiskolással teltek a délelőttök és a délutánok. A rádió makacsul hallgatott, Ivett hallgatása azonban ennél is nyomasztóbb volt, s odáig terjedt, hogy Jakab időnként megkockáztatott, bátortalan gurukkolásait sem méltatta figyelemre, így az, keservesen mélyülő magányában, már alig érzékelte a lány csöndes jelenlétét.
- Ne bántsátok! – sikoltotta Ivett, a fürdőszobából kilépve és felemelt kezekkel közéjük rontva, a hadonászó kezeket igyekezvén lefogni.
Jakabnak elég volt ez a pillanat, hogy a csillár egyik ágának legfelső gombjára meneküljön, majd onnan, néhány szárnycsapással, egyenes vonalban, kirepüljön az ablakon.
*
Néhány méteren, torkában dobogó szívvel, a kiszabadulás ősi ösztönének lökésétől hajtva, nyílegyenesen szelte a levegőt. Szárnyai maguktól engedelmeskedtek az önkéntelenül kiadott parancsnak, ami testében még világrajövetelekor megfogant, és szunnyadt eddig galambagya pici rejtekében, az alkalomra várva, amikor majd, az életre kelt parancs utasításait pontosan követve, fajához méltó tökéletes szintre fejlesztheti a repülés művészetét. Ez azonban csak az első nekifutás volt, amely kényszerű helyzetéből fakadt, és annyi idő sem állt rendelkezésére, hogy az önfeledt szárnyalás szabadságának könnyű és gondtalan állapotába kerüljön, mert a nyirkos, dermesztően hideg levegő behatolt orrlyukain, metsző, éles áramlatával lehűtve torkát, néhány pillanat alatt átjárva testét, és hirtelen támadt, újabb rémülettel érzékelte, hogy ereje fokozatosan cserbenhagyja. A tömbház közelében levő parkot övező, lombtalan gesztenyefák egyikéig jutott el, gyorsított ütemben landolva egy göcsörtös, karvastagságú ágon. Pihegve, kapkodva szedte a levegőt, a még áttetszően feketülő novembervégi alkonyat jeges hideget árasztó, ereszkedő, óriási fátylán keresztül döbbent iszonyattal tartva terepszemlét a park hatalmas fáinak ég felé meredező ágai s a bokrok barátságtalan, sötét alakjai fölött, kilátástalan helyzetének teljes magára hagyatottságában ösztönösen menedék után kutatva szemeivel, jeges borzongással észlelve az éppen megeredő ólmos eső szúrósan jéghideg cseppjeit, amelyek tollazatára telepedve fenyegető, ellenséges határozottsággal igyekeztek bőréig hatolni. Halálra rémülve a tudatába becsapódó felismeréstől, hogy itt nem maradhat, de nincs hová mennie, vaktában vágott neki a mind jobban sűrűsödő, tollait könyörtelenül eláztató közegnek, s a park ívlámpái által gyéren megvilágított ösvényt felfedezve, a sűrűre szőtt vízhálót alkotó esőcseppek tömegén áthatolva, egy cikornyás karfájú, támlás fapad mellett ért földet, amely alá, maradék erejével, még sikerült bevonszolnia magát. Aztán már csak szédülést érzett, jóleső szédülést, amely, akárcsak egy lassított körforgású örvény, az álom puha alagútjába sodorta, melynek enyhe ibolyaillata volt, és körkörös, egyre táguló falai, amelyek közt hintázó lebegéssel ereszkedett lefelé, majd szárnyai lassan emelkedni kezdtek, egyenletes mozdulatokkal kiegészítve és tartva egymást egyensúlyban. Jakab szállt: galambfejét szép egyenesen előre tartva, szabályosan lélegezve, ellazult testtel haladt lefelé az ibolyaillatú, langyos, ritkás közegben, a messziről pislákoló fényt figyelve, amely pici, piros villanásokkal, barátságosan jelezte neki a hazafelé vezető utat.
