A csecsemő szoros szimbiózisban él anyjával. Még nincs öntudata, de érzékeny idegrendszerével folyamatosan vételezi az őt ért hatásokat, átéli és beépíti azokat alakuló, fejlődő személyiségébe.
A személyiség korai fejlődéstörténetével foglalkozó tanulmányok arról számolnak be, hogy annak ellenére, hogy az újszülött csecsemőnél még nem feltételezhető semmilyen tudati folyamat, rendkívül érzékeny idegrendszere regisztrálja a környezetében lévő, őt gondozó személyek – elsősorban az anya – lelkiállapotát: pontosan érzi, hogy édesanyja egy kiegyensúlyozott, boldog asszony, vagy zaklatott lelkiállapotú, gondjaival magára hagyott, problémákkal küzdő,, kiegyensúlyozatlan személy.
A gyermek veleszületett sajátossága az ősbizalom: az anyához való feltétel nélküli ösztönös odasímulás. Az ősbizalomból alakul ki kedvező körülmények tartós fennállása esetén a másokba vetett bizalom, de az önbizalom is. Ha az ősbizalom nem sérül a fejlődés legérzékenyebb, legkritikusabb szakaszán – s ez kétségkívül a csecsemőkor – akkor esély van arra, hogy a kisgyermek egészséges személyiséggé fejlődjön.
A gyermek önértékelése,. önbizalma kezdetben kizárólag a szülők magatartásának tükrében alakul. A szülők feléje irányuló figyelme, odaadó gondoskodása már a legkorábbi fejlődési szakaszban, még a beszéd megtanulása előtt , folyamatosan azt az érzést táplálják a csecsemőben, hogy ő fontos, hogy őt szeretik, hogy ő egy harmonikus rendszer része. A szülőkkel való jó kapcsolat tehát a megalapozott bizalmat táplálja, s ezen a talajon alakul ki a stabil önbizalom is. A rossz szülő-gyermek- és a folyamatosan megélt rossz szülő-szülő kapcsolat pedig a bizalmatlanság irányába tolja a személyiségfejlődést. A szülők egymást megalázó viselkedésében, összecsapásaiban, a feléje irányuló agresszióban vagy mellőzésben a gyermek a pusztulás veszedelmét érzi, aminek következménye a szorongás, a sérült önértékelés, a gyenge önbizalom és a negatív énkép.
A pozitív önértékelés és a megalapozott, magas szintű önbizalom az élet korai szakaszában a szülők gyermekhez való viszonyulásának függvényében alakul. A szülők őszinte érdeklődése, segítőkészsége, támogatása a gyermeknek azt sugallja, azt az érzést tartja ébren benne folyamatosan, hogy ő érték. A saját problémáikkal küzdő, sérült, sikertelen vagy neurotikus szülők sokkal kevesebb figyelmet szentelnek a gyermeknek, mint a harmonikus házasságban élő, egymással is jó lelki kapcsolatban élő szülők. A patológiás szerkezetű családban a gyermek gyakran teherként éli meg önmagát.
A csecsemőkoron túljutva a kisgyermekkor újabb megpróbáltatások elé állítja a személyiségfejlődést. A gyermek természetes szükséglete az autonómia, az önállósulás a saját személyére vonatkozó alapvető funkciókban. Itt is veszélyt jelenthet a két végletes szülői magatartás: a gyermek teljes magára hagyása, illetve a gyermek önállósodási törekvésének legátlása. A jó szülő csak annyit segít gyermekének ilyenkor, amennyire annak szüksége van, de annyit okvetlenül. A sikertelen önállósodási kísérlet a kisgyermeknél a saját autonómia pozitív megélése helyett a kétségbeesést, az alkalmatlanság érzését kelti. Az önbizalom alapjainak megvetése szempontjából az óvodáskor a következő állomás: a kisgyermek ekkor szembesül először a kortárscsoport követelményeivel, a csoporton belüli versengés sokkal erősebb kihívásaival, mint ahogy azt eddig a családban tapasztalta. Ha érvényesülni akar, kezdeményeznie kell, úgy a játékban, mint más aktivitásokban, s ha itt sikertelenül startol, szorongás és bűntudat léphet fel.
Az iskoláskor a gyermekkornak az a szakasza, amikor a teljesítmény elsődlegessé, lényegessé válik. Fontos, hogy a szülők és a nevelők elvárásai reálisak legyenek a gyermekkel szemben. Jó szülő, jó nevelő nem állít fel túl magas kritériumokat, nem ad olyan feladatot a gyermeknek, amelyről eleve tudja, hogy az nem képes azt elvégezni. De az alacsony kritériumok, a gyermek irányába mutatott igénytelenség szintén a gyenge önbizalom, az alacsony önértékelés, a kisebbrendűségi érzés irányába torzítja a személyiségfejlődést. Nagyon fontos a fokozatosság, a gyermek fejlődésmenetének állandó kísérése, s az esetleges – önmagához viszonyított – teljesítményromlás azonnali orvoslása. A jól teljesítő gyermek önbizalma megerősödik, keresi a kihívásokat, nem fél az ismeretlentől, nem riad vissza a problémáktól, sikerorientált lesz. Ugyanakkor az önbizalmában megrendült gyermek – bármilyen okból is történt az –izolálódik, s a sikerre való törekvés helyett megelégszik már azzal is, ha sikerül elkerülnie a kudarcot.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a serdülőkor kivételesen érzékeny szakasz az identitásfejlődés szempontjából. Hormonális forradalomnak is nevezik ezt a fázist, hiszen óriási testi- és lelki változások figyelhetők meg a serdülőnél. Sok szülő érzi ilyenkor tehetetlennek magát és néz szorongással gyorsan változó gyermekére. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy ha a gyermek fejlődésmenete a serdülőkorig töretlen volt, ha önértékelése nem sérült, ha önbizalma erős és reális alapokon nyugodott, akkor most sem fogja hatalmába keríteni a mindenáron való bizonyítás szükséglete, a szerepkonfúzió. Időnként rövid időre eltávolodik ugyan a szülőtől, de ha kapcsolatukat a kölcsönös bizalom jellemezte, akkor hamarosan vissza is tér. Az identitásfejlődés legkésőbb a születéskor veszi kezdetét és minden fejlődési szakasz egyformán kritikusnak számít. Az azonban tény, hogy a serdülőkorban kerülnek felszínre, válnak látványossá a gyermeknek a nevelési fogyatékosságokból és hibákból eredő személyiségzavarai.
A személyiség fejlődési etápjai egymásra épülnek, bármely szinten is következik be zavar, ez kifejti negatív hatását a következő fejlődési szakaszokra is. A gyermekkori egészséges személyiségfejlődés egész életre megalapozza az önbizalmat és meghatározza az ember életútját. Az egészséges fiatal felnőtt képessé válik a családalapításra, mert alkalmas a bensőséges , tartós érzelmi kapcsolatra, bizalma van a társában és bízik önmagában, kapcsolata stabil és ugyanolyan szeretetteljes figyelemmel képes nevelni a következő generációt, mint ahogy őt nevelték. Életútját a haladás, alkotás és énintegritás jellemzi a stagnálással, izolációval és kétségbeeséssel szemben.
(A szerző pszichológus)
