Szeptemberben aknász közlegényként a seregbe is el kellett masíroznom, másfél évnyi szolgálatra. Mundérba öltözve a kincstári fehér vászonzsákba gyömöszöltem civil gúnyámat, s feladóként ezt írtam rá: Bonaparte Napóleon a mennyből. A másnap reggeli sorakozón elüvöltötte magát a századparancsnok: Bonaparte Napóleon, egy lépést előre! Kiléptem, de ahelyett, hogy vezényletére vigyázzba álltam volna, keresztnevén szólítva, tegezve megkérdeztem, hogy aludt, mit reggelizett, mert én dideregtem, és löttyöt kaptam. A parancsmegtagadásokat írásban gyűjtötték tőlem. Télvíz idején nem voltam hajlandó udvari értelmetlen munkára, akkor elém tolták a papírt, s én írtam: ,,Halkan hull a hó, átázott a kapcám, s a tantermi kályha mellett óvom egészségemet.” Mielőtt a terhelő paksaméta egy katonai ügyésznél kötött volna ki, zágrábi katonai szakorvos közreműködésével a katonai szolgálatra alkalmatlanná lettem nyilvánítva.
Hogy megtoldhassam az anyámtól kapott soványka zsebpénzt, néha alkalmi és idénymunkát végeztem: zsákoltam, kubikoltam, parkettáztam, de többnyire csak haszontalanul elvertem az időt; korzóztam, csavarogtam, biliárdoztam…
Az újságmellékletből mutatós külsejű folyóirattá előlépett Új Symposion ötödik száma kalligrafikus betűkkel közölte egyik szerelmes versemet a címoldalon, méghozzá az általam legnagyobbként tisztelt ászok, Fehér Kálmán és Tolnai Ottó verseinek szomszédságában.
Megismerkedtem a Symposion minden tagjával; közülük többen is gyakran látogattak Zentára, néhányuk itt varratta ruháját, a grafikai szerkesztő idevaló volt, s előfordult, hogy több napra vendégül láttam a Töfének becézett Tolnait, illetve Végel Lászlót.
Hatévi lézengés után különleges felvételi vizsgával középiskolai végzettség nélkül is beiratkozhattam az újvidéki bölcsészkarra.
Egész életemben soha annyi pénzem nem volt, mint újvidéki egyetemista koromban. Két banktól kaptam tanulmányi kölcsönt, az újvidéki bölcsészkar és a Televízió ösztöndíjban részesített, a diákszövetkezet pedig a Rádiószínház mindeneseként foglalkoztatott. A rendszeres biztos bevételeken túl alkalmi, de nagyon jövedelmező tevékenység volt a lapterjesztés; haveri segítséggel járva a középiskolákat öt-hatféle sajtóterméket sóztunk rá a diákokra: folyóiratot, hetilapot, művészetit, politikait, magyart és szerbet.
Az Új Symposion terjesztéséhez a lap Amerikában végzett jogtudós munkatársa, Várady Tibor szervezett be. Mielőtt Tari István barátommal együtt béreltünk lakást 1973–74 táján, s együtt toboroztunk előfizetőket, 71–73 között egymagam küzdöttem a terjesztői feladatokkal. A redakcióba csak ritkán jártak be a szerkesztőséget képező legendás nagy nemzedék tagjai: Tolnai Ottó fő- és felelős szerkesztő, s a munkatársak: Bányai János, Bosnyák István, Gerold László, Gion Nándor, Utasi Csaba, Várady Tibor, Végel László és a többiek. Mivelhogy a nyomda sokkal közelebb volt albérleti lakóhelyemhez, mint a szerkesztőséghez, a házbeliektől kölcsönvett nyikorgó kézikocsin hazavittem a friss kiadványokat, s az otthon kényelmében végeztem el a borítékolást.
A másfél ezernyi küldemény postázását több részletben intéztem. Mindenekelőtt az ügyészség címére irányítottam a kötelező példányokat, és a szokásos kisebb mennyiséget a szerkesztőségben is elhelyeztem. Már jórészt az előfizetői címekre is megérkezett a folyóirat, amikor a szerkesztőségbe betelefonálva a titkárnő riadtan, zaklatottan közölte velem, hogy a bíróság betiltotta az egyidejűleg megjelent 76-os és 77-es számot, s a rendőrség máris lefoglalta a szerkesztőségben talált darabokat az előfizetői listával együtt. Én viszont ahelyett, hogy a hatóság prédájául engedtem volna át, sürgősen befejeztem az immár betiltott számok kiküldését a megrendelői címekre. Csak később jutott tudomásomra, hogy a megkaparintott lista alapján tartományszerte házalva igyekezett a rendőrség begyűjteni a ,,bűnös” nyomtatványt, nem sok eredménnyel.
A pillanatnyi megdöbbenés után az volt az érzésem, hogy rajtam kívül mások se akarják túl komolyan venni a rezsim szigorodását, bekeményítését. Pláne a nyugati, szabad világ szellemi hatásának éveken át kitett, a cowboy- és a művészfilmeken felcseperedő, a beatnikséget a baloldalisággal egyeztetgető, a 68-as diákmozgalmakkal rokonszenvező és a szocializmus javíthatóságában naiv makacssággal hívő huszon-harmincévesek korosztálya röhögött a betiltások – mint a hatóság eltúlzott gesztusa – fölött.
Ámde a jog (vagy jogtalanság) könyörtelen alkalmazója a betiltások alapját képező cikkek szerzői, valamint a felelős főszerkesztő ellen vádiratot fabrikált, és bűnügyi tárgyalást rendezett.
Ezeknek az eseményeknek megvolt az a kiszámítható kifejletű – politikai üldöztetésekbe, büntető eljárásokba, bírósági hercehurcákba, bebörtönözésekbe torkolló – előzménye, amely a ,,fejétől bűzlik a hal” közhelyes képletnek felelt meg.
A pártfőtitkár, hadseregparancsnok, államelnök Tito, miközben habsburgos manírral vadászatról vadászatra járt, különvonaton és különhajón közlekedett, rezidenciáit nem győzte belakni, saját tengeri szigetén filmcsillagokkal tivornyázott; közben-közben uralkodott is: leszámolt az elhajló, rivális elvtársakkal – Ðilasszal, Rankovićtyal – a kongresszusokon és országszerte tulajdon képe és szobra előtt ,,történelmi” beszédeket mondva irányt mutatott, minduntalan újraválasztatta magát – utóbb örökös elnökké, és porhintésül kitalálta a munkásönigazgatást.
A hatvanas évek második felében alig lehetett hallani felőle, a politikai sajtó is egyre inkább háttérbe szorult a szaporodó színes bulvárlapokkal, a horoszkópokkal, a pletykákkal és a címoldali aktfotókkal szemben.
A világ diákságának 68-as lázadó szelleme Belgrádba is begyűrűzött: tüntettek az egyetemisták. A megmozdulást szép szóval, ravaszsággal, gumibottal oszlatta föl a hatalom.
1970-ben váratlan új feszültség támadt Jugoszláviában, amikor a szerb és a horvát ellentétek kiáradva a stadionokból Split és Zágráb utcáin, terein tömeges tüntetésekben is megnyilvánultak. Ugyanakkor akadtak horvát politikusok, akik az idegenforgalomból eredő bevételek igazságosabb elosztását követelték Belgrádtól.
