Londoni napok

„Az igaz nem jutalmat vár itt,

hanem szabadulást innen.”

(P. J.: Naplók és töredékek)

Már tudja, s a nevedet mondja rögtön: „a...” (s itt a költő neve következik). S már keresgél is a kartotékok közt, míg én állok a könyvespult túloldalán, a számodat már bejelentettem, így tudott azonosítani, H-14747, meg onnan is talán, hogy már negyedszer kérlek le föntről, s már nem is igyekszem magyarázatát adni tettemnek, nem mondom, hogy nem volt időm befejezni, vagy hogy csak még valamit gyorsan kiírok, nem keresek igazolást, nem fecsegek, nem erőltetek arcomra zavarodott mosolyt, és nem titokzatoskodom.

H-14747, ismételgeti Tünde, kék reversz, két napra kikölcsönözheti, igen, oda írja fel a dátumot, a könyv számát, a H-14747-eset. Igen, ez vagy te, János, ezzé lettél, akár egy rab, mely immár csak a földi hagyatékodat béklyózza. H, mint hogy magyar. Ezt nem születési helyedre értik, a nyelvedet jelzik ezáltal, János: magyar, mert Thomas is és Sylvia is és Günter is H-s minősítést kap, nem a világirodalom H-sítása ez, nagy H-s törekvés, (ne politizáljunk!), csak fordításirodalom. Tehát H, és az egy kötőjel akar lenni a könyvtárba kerülésed száma előtt, de esetedben ez másképp áll, hajlok arra, hogy a mínusz jele, H mínusz, ez lenne a te nyelved, Bébi nyelve. Mínusznyelv. Hiány.

Két napunk van, hallhattad, János, de akár le is fénymásolhatlak, ha olyan kedvem szottyan, mit érdekel már téged, szerzői jogdíj!?, manapság?! ugyan kérlek... Bár lenne egy saját Jánosom, spirálba kötve, kitehetlek az olvasószekrényre, leönthetlek kávéval, összeterelhetem veled a konyhában a kályhából kidőlt parazsat. A lehetőségek zavarba ejtő bősége. Egy személyes János.

Sétáljunk kicsit. Mindegy, csak messzire.

Figyelj csak!, baj van, János!... Nem vagyunk riport! Hiábavaló áldozat volt tehát a levélboríték és a bélyeg, hogy riportpályázatra küldtelek. Elképzeltem, ahogy csóválták fejüket a döntnökök, néztek tégedet, hiába próbáltam elhitetni, hogy riporttal jelentkeztem, riport a negyedik emeletről, ez nem riport. De akkor mi?, nem kérdezem. Különben is, a zsűri egyik hölgytagjának megtetszettél, János, ne pirulj!, és ne tagadd: hiúságból és büszkeségből van kikövezve a költőember útja. Jó, lehet, te vagy a kivétel... Tehát megtetszett neki az írás, nyomtatásban jelenik meg, lesz kép is rólad, ahogy gomolyítod a füstöt.

Talán a Duna-parton, Budapestről ismerős lehet, bár rá lehet gyújtani. A Hajós utcából is csak a rakpart felé vehetted az irányt, a hullámok felé. Az ember különben azt gondolná, hogy a Hajós utcában csak egy Krúdy élhetne, esetleg Störr kapitány, de egy János? Felénk kéjnek mondják, s ez számos erőltetett nyelvjátéknak ad lehetőséget, például a feltűnően rövid szoknyában sétálgató nők kéj-elegnek, az idős férfiak pedig, akik a padok hátának támasztott botjaik mellől vitatkoznak újságot csapva az oldalukhoz, s olykor-olykor, nem tudom, megfigyelted-e már, egészen közönséges módon és hosszan időznek el egy-egy sétálón, szájukat eltátva, éhes tekintettel, hogy szinte nem tudnak betelni a szoknyák ringásának látványával, a figyelő pedig az ő kiélt tekintetükkel, tehát ezen férfiak a kéj-lesők. De mégsem mondanám, hogy minden kéj-elgő kéjnő és minden kéj-leső kéjenc (Ezt akár Dezső is írhatta volna). Ha este sétálnánk erre, mást tapasztalnánk. A 70-es években Budapestről még hiányzott az a mozdulat, ahogy a férfiak az autók ablaküvegét lehajtva kiintenek a nőknek. Tudom, Czeizel Endre ír erről, hogy Londonban járva, idősebb fejjel, igen gyakran kerested fel a Sohót. Ami éjjel történik erre, az valami ahhoz hasonló lehet. De mégis, János, te ott, Londonban, mire számítottál? Gyógyírre, vagy a részegség vitt csak oda?, esetleg a whiskey csak a bátorságot adta meg hozzá? A szabadság szokatlansága szabta arra lépteid? Nem számonkérés, János, csak meg szeretnélek érteni. Azt írod valahol, hogy a szexualitás és a hiúság nálad szinte közös tőről fakadnak. Hogy csak rajtuk egészen túljutva „érkezhetem el”, érkezhetsz el, János, költészeted új szakaszába. Elérkeztél?

Vagy vigasztalás volt csak, az, amiről Attila is ír, hogy nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is? Mert a versírás nem csapatmunka, az ember egyedül van. S valahol az egyensúlynak vissza kell billennie.

De ez a muszáj, ez sokkal többet mond ennél, ebben nem csak magány van. Pedig éppen Attila fütyülhetett volna erre a muszájra, aki átlépi a mai kocsmát. Nálad már egészen másról volt szó, nemcsak a társadalmi előírások szándékos megszegéséről, amely szabályok a mai napig nem is igen módosultak, csak triviálisabbak lettek, álszentebbek, de ugyanolyan hamisak. S a kibújása alóli játszmák sem változtak. A te sohói, mondjuk úgy, portyázásaidat is csak ekként tudom elgondolni, kibújás valami alól, elmenekülés, riadás. S ebbe belefér a magánytól való elmenekülés is. Hajós utca, a magány nagy szigete. Vagy egész Pest, János? Londoni napok, sohói boldogság. Végül megtaláltad azt, amit kerestél? Bár van ebben valami eleve reménytelen. Hogy tudod már a megkezdése előtt, a testi gyönyört a legmélyebb lelki fásultság követi, tudod ezt már a portyázás ideje alatt, a lázas keresésben, talán reménykedsz, ötven-valahány évesen már kétlem, hogy áltattad volna magad, de mégis: mintha nem lenne következő nap, nem lenne a mámor utáni ébredés, többé soha nem kelne fel a nap, nem illanna el a szesz, nem távozna a boldogság. Valami ilyesmit kerestél, János? Jó lenne, ha nemcsak szikár vonásaidat, csontos arcodat, remete-vékony ajkaidat és orrod vonalát láthatnám, nemcsak a leszegett fejet, ahogy lépkedsz a Duna-parton, hogy végre szólnál, ha valaki felfejthetné szavaid értelmét, ha mondanál valami bizonyosat, valami követhetőt, mert ezt keresem rajtad. Kapaszkodnék a verseidbe, be nem fejezett, ...vajon miért?, be nem fejezett drámáidba, önéletrajzi regényedbe. Nem, ezek nem olyan művek, melyekbe kapaszkodni lehetne, a költészet nem tart fenn a víz színén, csak elviselhetőbbé teszi a süllyedést. Este kellett volna jönnünk, János, akkor láttuk volna, hogy illegetik magukat a kurvák, van abban valami költői, meg az intő karokat, ahogy az elsötétített autókhoz hívják őket, ez pedig egészen prózai. Akkor a péterváradi vár is egészen szép, kivilágítva, meg a híd, mindenféle fényekkel, mi most szürke, zajos és szomorú. Jobb, jobb hogy nem látod a falait közelebbről, s a lépcsők mentén a betonkorlátokat. Hogy Szerbia várja ezt meg azt, meg igazságot ennek-annak, szerintem egészen nyugodtan, senki sem venné észre, teljes nyugalommal felírhatnánk hatalmas, ágaskodó betűkkel a vár tégláira, a málladozó vakolatba belevéshetnénk, hogy itt járt János, senki le sem hederítené. Esetleg valami szélhámos újság jönne ki, elemezgetné a feliratot, nem fenyegetés-e, nemzeti izgatás, lefényképeznék, s beletennék az újságba, itt járt János, de milyen János, ki az a János? A magyarok, a H-s nyelvűek meg valami isteni jelet látnának belé, az evangélista hírt adott magáról, közeleg a feltámadás, mit tudom én, persze, túlzok, próbállak jobb kedvre deríteni, próbálom magamat jobb kedvre deríteni, a bizakodásra úgysem sok az ok. Még úgy pár percet szusszanhatunk, esetleg a padra leülve, szemben a várral, a Dunával, a víz nyugalma, aztán pedig mennünk kell, szaladni kell vissza, lejárt a kölcsönzési idő. De ne még, van még egy perc, ötvenöt másodperc, mielőtt az élet végleg elsuhanna, a híd, a vár, a fák, a madarak és a Duna végleg elillanna, még 50 másodpercig lélegzetet veszünk, negyven másodpercig még létezik a Hajós utca is, fél percig, húsz másodpercig még ki lehet inteni az ablakon, s tíz másodpercre még oda is jönnek, már csak öt minutum a magány, s egy szemrebbenésig még megvan az a kéj, az az édes mámor is, hogy élünk. Aztán a fulladás.

Menjünk, János, mást úgyse tehetünk. Szerintem érdemes a padok felé kerülnünk, majd megfeledkezünk a botos, elcsodálkozott öregekről, ez egyszer csakis azokat figyeljük, akiket ők néznek. Nyár van, János, ide-idecsap a vízillat, s a Duna felől érkező szellők belekapnak a nők szoknyájába. Lehelettől súlyosbodik a levegő, odébb meg már valaki átmázolta az égalját. Azt hiszem, beesteledett.

Pilinszky János:

Parafrázis

Mindenki táplálékaként,

ahogy már írva van,

adom, mint élő eledelt,

a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl

az elevenre éhes,

lehet a legjobb szeretőd,

végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon

és beléreszketek,