Szerző: E. L. V.
Mi történik, ha egy 800 éves bazilikában egymásra talál Bach zenéje és a 100. születésnapját ünneplő Kurtág György életműve; ha Esterházy Péter szelleme zenés felolvasószínházként kel életre, miközben bebocsátást nyerünk Parti Nagy Lajos szépirodalmi „iskolájába”, és ha két egyetem fiatal művészei alakítják át performance-szá a monostor tereit? Augusztus 21–23. között erre is választ kaptunk a Pannonhalmi Főapátságban, a 22. Arcus Temporum fesztiválon.
A monostor Ferenc pápa szavai szerint a „testvériség hídja”, és a fesztivál is erről szólt. Ahogy azt Dejcsics Konrád OSB, a fesztivál igazgatója kifejtette: „A fesztivál olyan hely, ahol a zene, az irodalom, a képzőművészet és a spiritualitás területein egymással beszélgetve egyszer csak rájövünk, hogy testvérek vagyunk.”
Az Arcus Temporum – amelynek neve az „idők íveit” idézi – arra tesz kísérletet, hogy különböző korok, művészeti ágak és gondolkodásmódok között teremtsen kapcsolatot. A fesztivál négy pillére a zene, az irodalom, a képzőművészet és a spiritualitás. Ezek azonban Pannonhalmán nem különálló szigetek. Áthatják egymást, beszélgetnek egymással, és talán éppen ettől válik a rendezvény jóval többé egy kulturális fesztiválnál.
EGY ISKOLA, AHOL NEM TANTÁRGYAKAT TANÍTANAK
Az idei fesztivál középpontjában az „iskola” állt. Első hallásra talán szokatlan választás egy művészeti fesztivál témájául, Pannonhalmán azonban hamar világossá vált, milyen sokféle jelentése lehet ennek a szónak. Iskola az, ahol tudást szerzünk. De iskola az élet is. Tanítanak bennünket a könyvek, a zenék, a találkozások, a természet, a csend, a művészet és a másokkal folytatott beszélgetések. És vannak olyan iskolák is, amelyekben nem feltétlenül valamilyen tantárgyból leszünk gazdagabbak, hanem önmagunkról tudunk meg valamit. Az idei Arcus Temporum mintha éppen erre emlékeztetett volna. A fesztivál tematikája Szent Benedek „az Úr szolgálatának iskolája” gondolatához kapcsolódott. Ez különös fényt vetett mindhárom napra: a művészeti programok nem pusztán előadások és bemutatók voltak, hanem lehetőségek a figyelemre, a találkozásra és az elmélyülésre.
BACH ÉS KURTÁG – TALÁLKOZÁS ÉVSZÁZADOKON ÁT
Nagyon szép és őszinte esemény – Keller András hegedűművész így foglalta össze az idei Arcus Temporum hangulatát. A Concerto Budapest zeneigazgatója a fesztivál zenei művészeti vezetőjeként Bach és az idén százéves Kurtág György műveit tette egymás mellé. Mindezt olyan természetességgel és nyitottsággal, hogy egyáltalán nem ütköztünk meg azon, hogy egymás után, egymást kiegészítve hangzottak fel a 800 éves Bazilikában a saját magát ateistának valló Kurtág életművének legjelentősebb darabjai és a mélyen vallásos klasszikus mester, Bach művei. A Szent Márton-bazilika különleges történelmi tere még sajátosabb jelentést adott a muzsikának. Itt a zene nem egyszerűen „megszólalt”: mintha belakta volna azt a teret, amely évszázadok óta imádságoknak, énekeknek, emberi hangoknak és csendeknek adott otthont. Talán ezért is nehéz Pannonhalmán különválasztani a zenét a spiritualitástól. A hangok elhangzanak, elcsendesednek, de valami mégis ottmarad utánuk. Bach zenéjében az ember megérzi a rendet. Kurtág muzsikájában sokszor a töredékességet, a kérdezést, a kimondhatatlan felé tett kísérletet. És mégis: mindkettő figyelmet követel. Nem lehet háttérzeneként hallgatni. Le kell lassulni hozzá. Talán éppen ez volt számomra a fesztivál egyik legnagyobb ajándéka: néhány órára kiszakított a mindennapok állandó sietségéből.
PARTI NAGY LAJOS ISKOLÁJA
Az irodalmi programok középpontjában Parti Nagy Lajos állt. Különleges élmény volt részt venni a szépirodalmi iskolában, ahol nem egyszerűen egy ismert kortárs magyar író munkásságával lehetett találkozni, hanem közelebb kerülni ahhoz a gondolkodáshoz is, amelyből az irodalmi művek megszületnek.
Kivételes élmény volt az a találkozás is, amelyen Esterházy Péter szelleme zenés felolvasószínház formájában kelt életre. Egy író halála után a művei maradnak velünk. De egy jó szöveg nem marad mozdulatlanul. Újra és újra megszólal, amikor valaki elolvassa, kimondja, előadja, továbbgondolja. A zenével kísért felolvasószínházi forma éppen ezt a különös újjászületést tette érzékelhetővé. Esterházy szövegei és a zene találkozása egyszerre idézte meg az írót és teremtett tőle független, új művészi helyzetet. És talán itt érhető tetten leginkább az Arcus Temporum egyik fontos gondolata: a múlt nem feltétlenül mögöttünk van. Bizonyos művek és gondolatok tovább élnek, ha képesek vagyunk újra kapcsolatba lépni velük.
KÖNYVEK, HANGSZEREK, ÁSVÁNYOK
A három nap alatt természetesen nemcsak az előadások jelentettek élményt. Jártunk a könyvtárban, amely önmagában is olyan hely, ahol az ember óhatatlanul lassabban kezd el lépkedni és halkabban beszélni. A könyvek látványa egyszerre idézi fel a tudás felhalmozásának és megőrzésének több évszázados történetét.
Megtekintettük a főapátság orgonagyűjteményét. A hangszerek látványa ezúttal nem csupán zenetörténeti érdekesség volt: segített megérteni azt a világot is, amelyben a zene Pannonhalmán mindig szorosan összekapcsolódott a liturgiával, a közösségi élettel és a csenddel.
Maradandó élményt jelentett az arborétum labirintusában tett séta. A fesztivál sűrű programjai között jólesett kilépni a rendezvények világából, és egyszerűen csak a természetre figyelni. A növények között járva az ember ismét rájöhetett arra, hogy a pannonhalmi élmény nem kizárólag szellemi természetű. A táj, a növények, az illatok, a fények és a csend ugyanúgy hozzátartoznak.
És volt egy különleges, kevésbé ismert kincs is, amelyet alkalmunk volt látni. Hirka Antal atya, a bencés gimnázium nyugalmazott fizika- és matematikatanára bemutatta a főapátság ásványgyűjteményét. Az ásványok világa első pillantásra talán távolinak tetszhet a zenétől vagy az irodalomtól. Mégis, Pannonhalmán ez sem hatott idegennek. Hiszen egy gyűjtemény mindig valamilyen emberi kíváncsiságról mesél. Arról a régi és ma is élő vágyról, hogy megismerjük, rendszerezzük és megőrizzük a világ bennünket körülvevő csodáit.
HÁROM NAP – ÉS MÉGIS MILYEN KEVÉS
Bevallom, a három nap alatt nem lehetett mindent befogadni. Nem sikerült minden programon részt venni, nem volt elegendő idő minden témában elmélyedni, és bizonyára számos olyan részlet mellett el is mentünk, amely külön figyelmet érdemelt volna. Egy ilyen fesztiválon éppen ez az egyik nehézség: annyira gazdag a kínálat, hogy az embernek választania kell. De talán nem is az a legfontosabb, hogy mindent lássunk és mindent megértsünk. Vannak élmények, amelyeket nem lehet egyetlen alkalommal teljesen megfejteni. Egy koncertből megmarad egy dallam. Egy irodalmi beszélgetésből egy mondat. Egy festményből egy jelenet. Egy könyvtárból egy különös csend. Egy séta emléke az arborétumban. Egy ásvány különleges fénye. Egy találkozás egy emberrel…
És mindezekből lassan összeáll valami, amit talán nem is tudunk pontosan megnevezni. De valami mégis tovább dolgozik bennünk. És talán ez az igazi fesztiválélmény: amikor Pannonhalma már mögöttünk van, de egy darabja még nagyon sokáig velünk marad. Hazafelé már egyre inkább azt éreztem, hogy az idei Arcus Temporum „iskola” gondolata személyesebbé vált számomra. Az élet lassan megtanít bennünket arra, hogy nincs olyan, hogy „készen vagyunk”. Mindig van mit tanulni. A veszteségekből. A szeretetből. Az emberektől.
Nyitókép: A Pannonhalmi Bencés Apátság/fotó: Pannonhalmi Főapátság
