Az este ott téblábolt a városszélen, amikor a gyár kapuján kirajzottak az emberek. Locsolóautó húzott el a kocsiúton, sistergő vízsugarat bocsátva a járdasziget tövében összegyűlt szemétre.
Az emberek ernyedt izmokkal, táskájukat lógázva várták a buszt. Szavaikból kiérzett a test fáradalma s a bizonytalan öröm, hogy hamarosan viszontlátják otthonukat.
A kigyúló lámpák szétzilálták a homályt, fényükben megtörtek a fáradtságtól amúgy is szabálytalan arcok, s a horpatag hóhalom könnyeitől nedves kövezeten tolakodóan megcsillant az áruház neonreklámja.
A város áramának véletlen szigetén, lazán álldogált a csoport, de amint föltűnt a busz, izgalom vert hullámot, s letörölte az arcokról a közönyt.
Akár egy nagy testű lomha állat, a busz dohogva megállt, és magába szippantotta a megélénkült sorokat.
A várakozás ügyetlen percei egyszeriben fölszívódtak, s a villanásnyira ember nélkül maradt utca olyan lett, mint egy hosszan elnyújtott kiáltás.
