Könnyedén nyomon követhető, hogy az általam csöppet sem kedvelt kereskedelmi televíziók miként húzzák maguk után újabbnál újabb ötleteikkel a közszolgálatiakat. Divatba hozták például, hogy köszöngetnek egymásnak a stúdióban ülő/álló műsorvezetők és a terepi tudósítók – szervusz, Géza, szia Lilla; szia, Márta, szervusz, Robi –, s teszik ezt akkor is, ha éppen a szomszédos utcasarokról jelentkezik a munkatárs. A magyarországi árvizes híradók pedig – a sok-sok tudósító által – valóságos köszöngető műsorokká váltak – nemtetszésemre.
Ami viszont tagadhatatlan: a drámai helyzetből valódi drámai hangulatú műsorokat építettek föl. Még a miniszterelnök is segítette őket ebben, hiszen ha egy kormányfő gumicsizmában napról napra kint van a gátakon, s maga veszi kezébe az irányítást, ott igazán komoly a helyzet. És valóban az (volt), a védekezés pedig sikeres, az összefogás meg hatalmas. Mert mégsem lehet a rezidenciából rálátni a valós életre, érezni a hatalmas veszélyt, összefogásra biztatni tízezreket, az íróasztal mellől.
S hogy a drámáknak vannak megtapsolt, sikeres és emlékezetes hősei, azon ne csodálkozzon még az ellenzék se! Az egy ilyen műfaj.
