2. rész
Milyen lehetne az iskola?
Az iskolába már úgy érkeznének a diákok, hogy tanítóik tudják, ki miben tehetséges, és hogy ki mit szeret csinálni. Az iskolában is két tanár lenne benn az órán (nem számítva a vendégtanárt a felsőből a 4. osztályban). Az alsóban még sok mozgásos aktivitás kellene hogy legyen, de az írást és az olvasást kiemelten tanítanák, és a cél az lenne, hogy a 3. osztály végére tanuljanak meg írni, és az értő olvasást is, ami a rövid szövegeket illeti. Természetesen a tanároknak is akkora fizetésük lenne, mint az egyetemi tanároknak, és nekik is járna ötévente egy fizetett képzési év. Az első osztályokban minden az olvasás körül forogna, és a minél több mozgásos játék körül. A gyerekeknek nem szabadna házi feladatokat adni, és kőbe vésett szabály lenne az is, hogy szombaton és vasárnap nincs iskola, nincs verseny és semmi, ami az iskolához kötődik.
Ellenben léteznie kellene nyári óvodának és iskolának is, hiszen a szülők a nyarak nagyobb részét is átdolgozzák, ekkor nem szokványos dolgokat csinálnának, például megfelelő tartalmú rajzfilmeket, filmeket néznének, azokat megbeszélnék, új sportokkal ismerkednének meg, társas játékokat játszanának.
Az óvodának és iskolának is kellene hogy legyen gyermekőrző funkciója is, hiszen mindig lesznek szülők, akik hajnali 6-ra járnak dolgozni, de olyanok is, akik 9 órára, sőt – mivel a mindennapokban ez is benne van – a gyereküket egyedül nevelő szülők csemetéi akár 20-21 óráig is ott tartózkodhatnának, a munkaadó pedig ezeket az (általában) anyukákat nem oszthatná be éjszakai váltásba. Az „őrzéshez” és a nyári iskolákhoz is kellene képzett személyzet, akit szintén jól megfizetnék. Az őrző funkció a felsősökre is vonatkozna.
A FELSŐ
A felsőbe való átmenetnek rugalmasnak kellene lennie. A felsős diákok már digitális eszközöket is kapnának, telefonokat és táblagépeket (nem gagyit, hanem menőt), a megfelelő programokkal. Ezek egyrészt gyorsak lennének, másrészt csak gyermekbarát honlapokat nyitnának meg, így lennének programozva, nem lehetne őket feltörni, meghekkelni. Az AI segítene kiválasztani és előállítani ezeket a tartalmakat, és a felhasználót is elnavigálná a számára kihívást jelentő játékig. Az oktatási minisztériumban vagy egy intézetben figyelnék, hogy melyek a legfelkapottabb játékok, és ezeket úgy írnák át, hogy valamilyen reális tudásra is szükség legyen a haladáshoz. Az lenne a célszerű, hogyha nem válna el élesen a tanulás és a játék, és a gyerek nem is érzékelné, hogy éppen tanul vagy játszik. Felsőben például rövid szorzási feladatok vagy kérdésekre adott válaszok vihetnék előbbre a játékosokat, miközben az első szintről a századikig elérnének, és ha legyőzték a játékot, akkor jönne egy másik. Persze félbe is lehetne hagyni ezeket, és egyszerre akár tíz játékot is lehetne játszani, azokat, amelyekhez a diáknak kedve van. Ahogy a játék változik, és a diák szintet lép, úgy a kérdések is változnának. Egy délutáni játék a mobil eszközökön egyrészt azt is jelentené, hogy átismételnék az iskolai anyagot (házi feladat továbbra sem lenne). A diákok olyan játékot választanának, amilyet akarnak, és olyan oktatási tartalmakat oldanának meg, amelyekre szükség van. Az iskolákban az „anyagot” havonta egy hétig és félévente még egyszer átismételnék, és az év végén az egészet átismételnék, hiszen a tanulás nem akkor történik, amikor a tanulás van, hanem akkor, amikor az hasznosul, azaz ismétlődik. Az iskolákból ki kellene üldözni a pontozásos teszteket, és a feleléseket kellene szorgalmazni, hogy a diák megtanuljon fogalmazni gondolkodás közben. A két tanár és a diák megvitatná az eredményt, amit a többi diák is hallana, és az iratvezető egy megbeszélt jegyet írna a naplóba, aminek csak jelzésértéke lenne.
Ma az iskolákban a tanárok két szerepbe is bele vannak kényszerítve, és ez szerepzavart okoz. Egyrészt tanítanak, másrészt döntőbírók, és ez nem méltányos a diák szempontjából. Ráadásul a jegyek, amelyeket döntőbíróként adnak, befolyásolják a diák sorsát. A tanárnak az lenne a dolga, hogy tanítson, hogy jó módszereket találjon, és hogy fellobbantsa a lángot valami iránt, miközben odafigyel mindenkire, akit valamiben tehetségesnek lát, és azokra is, akik valamit egyszerűen szeretnek csinálni, és testhezálló feladatokat adna.
A felsősök számára „tanácsadó tanárok” is szükségesek lennének, akik üvegfalú irodában ülnének a földszinten, könyvet olvasnának, és arra várnának, hogy megjelenjen egy diák, akinek valamiben segítségre lenne szüksége, mondjuk valamilyen könyv vagy program kell neki. Azzal is megkereshetnék, hogy az egyik tantárgyból magasabb osztályzatot akarnak kapni. Ez utóbbi esetben a tanácsadó első dolga az lenne, hogy lebeszélje őket erről (hiszen a jegyek csak információs jellegűek, nem lenne hatásuk a diákok jövőjére). A diákok jövőjét a tudásuk, talpraesettségük, szorgalmunk, szociális képességeik döntik el. Ha azonban eljutnak odáig, hogy a diák több tudást akar valamelyik tantárgyból, akkor a segédtanár foglalkozna vele, elküldené ahhoz a kollégához, aki abban a tantárgyban jó, és aki szintén a diákra várva ülne az irodájában. Az megnézné, mennyire jó az olvasás terén, beszélgetne vele, elküldené valamelyik pszichológushoz személyiség- és többfaktoros intelligenciatesztre, hogy neki is kirajzolódjon a diák profilja stb. És persze minden, amiről beszélgetnek, kettejük között maradna. Például az, hogy az adott tanár, aki azt a tantárgyat tanítja az osztályban, ilyen vagy olyan, hogy unalmas, hogy hadar. A tesztek eredményei is kettőjük között maradnának.
A diák iskolában végzett feladatait, képzőművészeti alkotásait, fogalmazásait gyűjtenék, a diák elolvashatná őket, amikor akarja, és amikor befejezi az iskolát, levéltárosi alapossággal összecsomagolnák neki a nyolc vagy négy év termését (ezek áttekintése is egyfajta ismétlés). A felsőben a diákok saját ízlésük és tehetségük szerint választhatnának tantárgyakat, ezek közül az anyanyelv, az idegen nyelvek (amelyek közül a szerbet is egy lenne, és olyan módszertannal tanítanák, mint az idegen nyelvet) és a matematika lenne kötelező.
Az iskolákban több pszichológus és iskolapedagógus lenne, a diákok intelligenciáját és általános műveltségét évente legalább háromszor mérnék. Közben a személyiségprofilt magadó teszteket is kitöltenének és értékelnének, ezáltal a tanárok jobban tudnák tanítani a diákokat. A tesztekbe a tanáron kívül csak a szülőnek és a diáknak – az ő szintjén – lenne betekintése.
Az, hogy két tanár lenne benn az osztályban, mindenkinek jobb lenne. Feleléskor nem úgy nézne ki az egész, mint egy diktatórikus ítélethozatal, a diák és két tanár érvelve vitatná meg, hogy a pillanatnyi tudás súlya mekkora. Az iskolában bármikor lehetne felelni, de az osztályzatot akkor írnák be, amikor a diák elégedett vele, de még így sem lenne jelentősége. A két tanár jelenléte azért is jó lenne, mert így az iskolai erőszak lehetősége minimális lenne minden oldalról. A szünetben is lenne benn valaki az osztályban, és gyorsan le tudná reagálni, ha valakit „cikiznek”. Aki valamiért rosszul érzi magát az iskolában, az a pszichológushoz menne, és ezt a tanár is megtehetné, ha valamiért ki van égve, vagy valamilyen kihívást nem tud kezelni. Voltaképpen a ma iskoláiban nagyon sok az erőszak, ezt kell a minimálisra csökkenteni. Az osztályzás, a továbbtanulás miatti szorongás stb. magán hordja a vesztés/veszteség lehetőségét, és ettől az iskolába járókat a rendszer abba az irányba tereli, hogy képmutatók és haszonlesőek legyenek. A szülők pedig indulatot éreznek amiatt, mert a csodálatos gyerekeiket nem értékelik rendesen. Valahol a szülőknek ebben mindig igazuk is van, hiszen minden gyerek egy csoda, csakhogy a tanár a jelen rendszerben nem őket szolgálja ki, hanem az állam által meghatározott módon kell hozzájuk viszonyulnia, és eljárnia. Ez azt jelenti, hogy a továbbtanulást befolyásoló osztályzatokat ad, ha kell, egyeseket meg ketteseket. Ugyanakkor sem a diák, sem a szülő nem fogadja el, hogy a négyes jó jegy, és nem kaphat mindenki ötöst, mert nem mindenki mindenben kitűnő.
Manapság nagyon nagy a veszélye annak is, hogy a tanárok fásultak vagy a jobbik esetben cinikusak lesznek. Az adminisztráció, az osztályzás, a szülők és az igazgatók nyomása, az eszközök hiánya, a fegyelem fenntartása nyomasztja őket. Ezért döcög ma kényszerből az egész közoktatás. Az iskolában win-win helyzetnek (a kölcsönös előnyök helyzetének) kellene kialakulnia, hogy szülő, a tanár és a diák is elégedett lehessen azzal, amit csinál, sőt néha élvezni is tudja. A felső és a középiskola közötti különbségnek és átmenetnek sem kellene rugalmatlannak lennie. A tanároknak információkat kellene kapniuk azokról a diákokról, akik hozzájuk jönnek.
(Folytatjuk)
