szerző: Benes László
Az égvilágon semmi sem biztos,
és minden másképpen van,
mint ahogyan hisszük.
Apám a vele szemben ülő, meglehetősen nagydarab nőnek – valószínűleg csupán nekem tűnik érett hölgynek, valójában fiatal lányról lehetett szó – akkori országunk előnyeit ecseteli, ha csupán úgy nyolcévesforma lehetek, annyit azért már tudok, hogy a lány magyarországi, és olykor-olykor a magam hebehurgya módján én is belekotyogok az eszmecserébe. Leginkább azonban a busz ablakán bámulok kifelé, amely most éppen Becse főutcáján robog keresztül. A mozi bejárata felett hatalmas vászonra festett filmplakát díszeleg. Akkoriban a nagyobb városokban a helyi vasárnapi festő ilyen óriásplakátokra pingálta az éppen műsoron lévő játékfilm jellegzetes jeleneteit, és írta ki a főszereplők nevét. A most bemutatásra kerülő film a Leszámolás O. K. Corralnál (mostani címén: Újra szól a hatlövetű), Burt Lancaster és Kirk Douglas főszereplésével. Amikor másik film került műsorra, a plakátfestő egyszerűen lemeszelte az egészet, és jöhetett helyére az új reklám.
– Ó, lovas film! – majdhogynem ájuldozott örömében a magyarországi lány. – Nálunk nem játszanak ilyet!
– Nálunk viszont mindennap ilyen film megy a moziban! – tódítottam.
– Nana, ez nem éppen így igaz, nézhetünk mi művészfilmeket is bőven! – mentegette apám egykori országunk kulturális életének becsületét.
A magyarországi hölgy nem jön velünk a végállomásig: Belgrádig. Leszáll valahol útközben; valószínűleg Újvidéken.
A nap többi eseménye – egészen késő délutánig – egyszerűen kiesett az emlékezetemből.
*
A most egy pillanatra a feledés sűrű ködébe burkolódzott emlékfolyamom ismét éles múltidéző emlékkockákká válásával egy Belgrád külterületén lévő, hegyoldalban épült villaszerű épület erdőre néző szobájában találom magam. A nap már lebukóban. Egy hokedlire helyezett lavórba hányok. Majd apám lefektet a fal melletti kerevetre. Egy aggódó, finom ívű keskeny női arc hajol fölém. A törékeny nő teával kínál. Mélabús, mandulavágású szeméből olyan végtelen szeretet és gyengédség sugárzik, amilyet addig még sohasem tapasztaltam senkinél sem, sőt későbbi életem során sem tapasztaltam ilyen finomlelkűséget másnál. A nő kétségkívül festőművész lehetett, hiszen apám akkor nemrégen fejezte be a belgrádi képzőművészeti akadémiát, és magától értetődő, hogy még mindig jó kapcsolatot ápol évfolyamtársaival, akikkel élete e jelentős szakaszát megosztotta. Különben maga a helyiség is műteremre vall.
Egyszerre egy munkásruhás fiatalember jelenik meg az ajtóban. Zsenge korom ellenére igencsak furcsállom, hogy ilyen kék zsávolyruhát hord, hiszen egyáltalán nem tűnik munkásnak: kézfeje vékony és ápolt, a nőhöz hasonlóan viselkedése sem sugároz egy csepp durvaságot sem. Inkább valamiféle bohémnek tűnik.
A férfi, akit a nő egyszerűen Jovicaként mutat be, jóval fiatalabb nála. Ha erről semmilyen említést sem tesznek, látható, hogy a két ember közötti kapcsolat szorosabb, mint baráti, hiszen minden szavukat értem, mert akkor még nem felejtettem el szerbül, mivel csupán két évvel előbb még mi is itt éltünk Belgrádban.
Ez a szituáció, az egész környezet igen misztikus számomra, vagy talán még ma is az. Vagy talán nem is? Hiszen az égvilágon semmi sem biztos, és minden másképpen van, mint ahogyan mi azt hisszük!
Nyitókép: Benes László illusztrációja
