Reggel felkelek, és unottan a munkába készülök. Megeszem a mézes kenyeremet, mellettem a legjobb barátom, várja, hátha ő is kap valamit. Nincs karácsony, ma nem kapsz semmit – szólok a kutyának. Ma nincs semmiféle ünnepnap. Milyen nap is van egyáltalán? Június 4-e. Egy egyszerű nap, olyan, mint a többi, csak annyi a különbség, hogy az évszakhoz képest kissé hűvös van. Valószínű, mikor a városi buszon utazom, sok olvasó már a soraimat olvassa. Vajon ők hogyan élik meg ezt a napot? Biztosan ők is hűvösnek találják, és sokan a fenyegető államcsőd miatt aggódnak. Számunkra, vajdasági magyaroknak mit jelent ez a hűvös júniusi nap? Az időjárást utánozva netán borongós lesz a kedvünk? Talán egyesek gyászruhát öltenek nagy bánatukban. Talán elmerengünk a múlton egy kicsit. Régen jobb volt, mindig ezt mondják. Egy másik országban talán jobb volt. Egyszer régen... Beérek a munkahelyre, és a napi teendőimbe kezdek. Így tesz a többi 251 ezer társam is, és kissé távolabb az 1 225 ezer, még távolabb a 459 ezer és a 141 ezer, és még néhány ezren. Ezek az
emberek naponta végzik a munkájukat, és már nem tűnődnek a múlton, azon, amely a szívet marcangolja, és amelyre soha nem találni gyógyírt. Csak külföldön kénytelenek kellemetlen magyarázkodásokat folytatni, mint jómagam legutóbbi hosszú utazásom során. Honnan jöttél, kérdezték sokszor. Szerbiából, de nem vagyok szerb, feleltem. Aztán hetek múltán már csak
úgy mutatkoztam be, hogy én egy ember vagyok, akinek nincs hazája.
Évközben sokszor arra gondolok, hogy ezen a bizonyos mai napon feketébe öltözök és gyászolok. Eddig soha nem jött össze. Valahogy mindig eseménytelenül elmúlik ez a nap. Egy hontalan ember június 4-éje. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, és már csak egy gondolatba kapaszkodok:
A magyar történelem a legszomorúbb történet, amit valaha megismertem. De mivel nem akarok egész életemben szomorkodni, ezért nem is akarok foglalkozni vele.
