Persze, mindenki szeret utazni. Legalábbis arról beszélni, hogy milyen jó lenne sétálgatni a francia Riviérán, Róma utcáin, látni a sivatagot, látni a Dakota-házat, ahol John Lennon lakott a Central Park szomszédságában. Azonban valljuk be, sokan nem vállalkozunk rá. Elsősorban nem az anyagi vonzatára gondolok, hanem a stresszre, ami az úttal, a szálláskereséssel és egyéb ilyen dolgokkal jár. Azt kell mondanom, hogy kevés világutazót ismerek, és rengeteg olyan embert, aki az szeretne lenni.
Én is mindig szerettem volna a nyakamba venni a világot, ellátogatni messzi tájakra, csak a motiváció, és a szorgalom hiányzott az előkészületekre. Szerencsére, az egyik ilyen világjáró barátom egyszer rábeszélt arra, hogy szegődjek mellé. Akkor, azon az amerikai úton tanultam meg, hogy az utazás kész művészet és életfilozófia. Turistabuszok helyett munkásbusszal mentünk a Niagara-vízeséshez. Megtanultam, hogy az ember két utazási tablettától úgy alszik a repülőtéri váróterem padlóján, mint a tej. Mellesleg 27 órát sem nehéz vonatozni, csak kell hozzá egy kis orvosság, lehetőleg égetett szesz formájában.
Mégis, egy-két dolog miatt azért meggondolnám, hogy még egyszer belevágjak-e egy ilyen utazásba. Leginkább akkor fogott el a bizonytalanság, amikor Washingtonban a bennünket fogadó egyetemista lányok azt tanácsolták, hogy ne nagyon kérdezgessek senkit, hogy mi hol található, mert akkor valószínűleg kirabolnak, ha meg ficánkolok, akkor grátiszként jól fel is pofoznak. Hogy mondjam, az első nap még az ablakon sem mertem kinézni...
