Gyuri bácsi évtizedek óta nyugalmazott mérnök. Túl van már a nyolcvanon, de rendszeresen kertészkedik. Szabadkai állandó lakhelyétől csaknem ötven kilométerrel távolabb. Rendszeres időközönként vonaton utazik falura, ahol örökölt házának kertjét tartja példás rendben. Egy-egy kiruccanáskor alaposan felszerelkezik, és csak úgy indul útnak. Szerszámokat természetesen nem visz magával, de a hátizsákja, benne élelemmel és egyéb apróságokkal, állandó „útitársa”. A falusi vasútállomásra megérkezve jó egy kilométert gyalogol a kertjéig, amelyre – egy-egy út alkalmával – két, olykor három napot szán. Nem csak kapálgat, gyomlálgat a területen, hanem a ház körül is talál magának munkát. Szinte mindig. Sokszor főz is, hiszen az örökséggel edények is jártak, és több tűzhely is van a takaros házban. Ha valami éppen hiányzik az ebédhez, hát felkerekedik, és elballag a sarki boltba. Ott már jól ismerik, noha nem is helybeli. Tisztelik is, mert amit csinál az példaértékű, és már-már ritkaságszámba megy az egész faluban. Gyuri bácsi nem igazán érti ezt, hiszen neki ez a normális, a megszokott. Igaz, azt sem érti, hogy a szomszédjában élő kamasz fiú miért megy mindig robogóval a százötven méterre levő sarki boltba. De oda is csak az után, hogy fél órát veszekedett az anyjával vagy az apjával, amiért kizökkentették a szokásos semmittevéséből.
