Hirtelen fölindulásból összekaptuk magunkat, és elindultunk, hogy fél nap, fél éjszaka bebarangoljuk fél Vajdaságot, útközben szívjuk magunkba a kultúrát, és esetleg hintünk is belőle alkalom adtán. Három lány, meg két fiú. Eszeltem is útközben, miért gondolták a hölgyek, hogy biztosítaniuk kell a számbeli fölényüket a járműben, dörzsöltem a tenyerem, mert a másik fiú ezt nem tehette, mivel a volánt kellett markolnia, de a megvilágosodás pillanatában rájöttem, az első ülésen két derék vágású hímnek jutott hely, a hátsón meg vígan elfért a három karcsú cinegemadár. Sofőrünknek hála, döngettünk a nagy vajdasági tájban, a cinegék csacsogása miatt már nem tudom, az áldott Bácskaságban vagy a szeretett Bánságban szeltük a viharra szagló levegőt, amikor az anyósülésről megpillantottam, és viszonylag hosszan figyelhettem egy jelenetet.
A tanyának az úttest felé nyíló kertjében egy erősen középkorú (tehát tőlem fiatalabb) férfi kapálta a veteményt. Értő kézzel metszett a kapaéllel, majd lépett egyet, metszett, lépett, ahogy kell. A mellette vezető sorban pedig, a kapáló emberrel derékszögben egy hasonló korú, esetleg idősebb férfiú terpeszállásban, zsebre dugott kézzel kísérte. Járt a szája, és ahogy a kapás ember haladt, ő mellé lépett, és szövegelt.
Echte szerbiai walkman – gondoltam a látvány nyomán: munka közben is veled van, nyomja az agyadba, és még a füled se nyomja a fülhallgató.
