Mondták nekem többször is, még anno, amikor óvodás voltam, hogy az embernek szeretni kell a testvérét. Akkor nem igazán értettem, hogy miért kell az embert kitenni ilyen stresszes feladatnak, hiszen úgy érzetem, ha csak megpróbálkoznék vele, az akkora kárt tenne bennem, hogy az akkor még jeleit sem mutató arcszőrzetem őszen nőne ki, mikor annak eljönne az ideje.
Ennyiből is kiderül az, hogy az öcsémmel nem volt a legjobb a kapcsolatunk. Ha netán úgy adódott, hogy éppen nem ütöttük egymást, az csak azért volt, mert éppen még nem kezdtünk neki. Az ökölharcot rendszerint az nyerte, akinek előbb került a fémből készült orosz játékautó a keze ügyébe. Édesapám szerint az volt az egyik legnagyobb baklövés, ami valaha is a családi karácsonyfa alá került.
Ma, azért változott a helyzet, az öcsémmel szeretjük egymást. Megbeszéljük egymással a dolgokat, kikérjük egymás véleményét, annak ellenére, hogy más körökben mozgunk. A régi vérre menő harc már csak szócsaták, vagy kisebb „odapörkölések” formájában jelenik meg.
Erről az is tanúskodik, amikor a múltkor mondtam az öcsémnek, hogy még mindig nem voltam a házánál, mire ő csak ennyit mondott:
– Még majd az hiányzik! Még a végén odaszoksz!
