A stresszes közlekedés képmutató ördögi körét tapasztaljuk naponta. Amíg a gyalogosok a türelmetlen autóvezetőket szidják, addig akad bőven türelmetlen gyalogosokból is, akik a szemafor piros jelzését a gyalogos-átkelőhelyen, valamiféle végtelennek tűnő megpróbáltatásnak érzik. Tiniként én is úgy gondoltam, hogy az élet nem vár meg, és érdemes az autóbusz után futni, ezért gyakran piroson is átrohantam. A fiatalok aligha éreznek félelmet. A félelem leginkább korral és tapasztalattal jön. Minél idősebbek vagyunk, annál több mindentől rettegünk. A változás pedig főleg akkor érkezik, amikor már nem csak önmagunkért, hanem elsősorban a gyerekünkért aggódunk. Épp emiatt bosszant jobban, amikor idősebbeket látok komótosan lelépni az úttestre, miközben, még vagy már, pirosat mutat a villanyrendőr. Nem mintha aggódnék azért, aki ilyen meggondolatlan lépést tesz. Inkább amiatt, hogy nem néz körül, ki vesz épp példát róla, áll-e ott egy gyerek, aki követi a butaságát. Ez is olyan lehet ugyanis, mint a láncreakció: egy megindul, a többi meg utána. Belegondolni is rossz, de előfordulhat, hogy egy gyereket amiatt üt el kocsi, mert úgy képzelte, ha egy idősebb átmehet piroson, akkor ő is. A tilos jelzésen való átkelés több egy rossz példamutatásnál, a lélekről ugyanis nem lehet mindent lemosni. Az is jó lenne, ha az autóvezetők nem kényszerítenék ilyesmire a gyalogosokat. Gyakran előfordul az is, hogy a gyalogos szabályosan, a zöld fénynél indul, de még félig jut a gyalogos-átkelőhelyen, amikor a szemafor visszavált pirosra, a kanyarodó kocsi meg már csaknem letolja az útról.
