2024. május 18., szombat

Az égigérő hárs

Lassan száz esztendeje, hogy Gyula nagyapám hárscsemetét ültetett Ipolypásztón, a Szunyogh János porta felső kertjében. Tán udvarlói ajándékul szánta Eszti nagyanyámnak, hiszen volt már akkor saját háza, kertje is a faluban, a református templom erődfalai közelében. Ott is lett volna helye egy teatermő fának.

Az unoka utólagos szemszögéből tekintve mégis jó választás volt apósa Ipolyra néző kertje: nagyapa és családja felvidéki létét felperzselte a történelem, a hársfa árnyán megbúvó szerény Szunyogh ház ellenben túlélte a nagy felfordulást. Nagyapám aligha gondolt a húszas évek derekán újabb világégésre, az eljövendő beneši dekrétumok ezerszer átkozott 33. pontjára, jogfosztásra, vagyonelkobzásra, kitelepítésre. Pedig lovashuszár szava csak annyit ért a beneši őrjöngés telén, hogy egyben terelhetett ki a jeges marhavagonból pár családot a pilzeni vasútállomáson. Két-három család szétszakítása elmaradt, ám az elrendelt csehországi kényszermunkát a köztársaság hű huszára sem tehette semmissé, elvégre meg nem fagyott csecsszopóktól apámforma tizennégy évesekig színfasisztává nyilváníttatott minden élő magyar. Nagyapám bemasírozott hát családostul a vasöntödébe, búcsút intve hársnak, háznak, hazának.

Pomozi Gyula 1940 körül, Pomozi Péter archívuma

Pomozi Gyula 1940 körül, Pomozi Péter archívuma

A vasöntöde világából, a 47-es Magyarországra szökés viszontagságai miatt csak néhány apró ólomkatona maradt mementónak. A hársat viszont már Pëtyi unokáját kísérgetve láthatta viszont majd két évtizeddel később. Hársunk akkorra már az égig nyúlt, mint a népmesék paszulyai, s ezt nem a kétéves gyermekvilág- és aránylátása mondatta velem. Különlegesen szép és szabályos, s oly bőven és illatosan virágzó fává terebélyesedett, hogy falubeli rokonainkon túl még Kovács testvér is hozzánk járt hársvirágot szedni, pedig a paplak előtt is sorjáztak kisebb-nagyobb rokonai. Nagyapám fájának akkora lombsátra volt, hogy két-három kecskelábú asztal, tíz-tizenöt ember is befért ölelkező ágai alá. Virágzáskor tucatnyi méhkaptár népsége döngicsélt ott naphosszat, ezért hát a természetközeli legénykék módján korán megtanultam azt is, miképp kell óvatosan értekezni a méhecske regimenttel, hogy kölcsönös megorrolás nélkül a hársszentély közepébe juthassak.

Ez a lombsátor két évtizeden át látta a közös rokoni ebédeket, s hallhatta a naplementi meséket. Gyula nagyapám hosszú betegség után, de igen korán hagyott itt bennünket. Ötéveske se voltam, mikor utószor gyűlhettünk kedves hársfája alá esti történeteit hallgatni. Meséinek szavára már nem emlékszem, de a napnyugták színei és illatai máig velem maradtak, az Ipoly meg-megcsillanó tükre felől érkező csobbanások hangjaival, melyek a halkirályok vadászútjáról tudósítottak az arra érdemes füleknek. A kisgyermeki emlékezet hiánya sohasem szabott határt szép szavai őrzésének. Meseörökségem elemeit öntudatlanul is bepakoltam kis piros játékkofferembe, hogy szeptemberre visszahozzam őket a nagyvárosba. Legnagyobb nyelvi kincseinkről egyébként se tudnánk tételes leltárt készíteni, de attól még velünk és bennünk élnek.

Nagyapa elment, s pásztyi meséi sorát Turczi Jóska bácsi folytatta. Immár más nagyapa, de ismét minden apróságnak. Hogy Móra-mesék ihletett népi tolmácsolásai, vagy egyes Móra-mesék népi archetípusai voltak-e történetei, melyeket furfangos rókákról, nagyhatalmú sündisznócskákról hallottunk, aligha érdekes, a gyermek magába szívja a jó mesélő szavát anélkül, hogy (re)folklorizációról s más effélékről sejtelme lenne. S a másnap hajnali kakasszóban, az Ipoly füzei közt megvillanó kölyökróka tekintetekben az esték varázsát éltük meg újra és újra.

Fotó: Molnár Edvárd

Fotó: Molnár Edvárd

Szüleink, kik Pest, kik Pozsony vagy Garamszentkereszt irányából jöttek, volt, hogy csak hétvégéken láthattak bennünket. Másfél napokra az ipolyi nyári idillben egyesülni látszott az, amit Trianon és a második világháború szétvert. Aztán az Ipolyt is szétverték, ma Pásztó mindenestül málladozó falu, holott Árpád-kori múltja van, fényes késő középkori epizódokkal, a törökvilágnak még gyermekkoromban is emlegetett alagútrendszerével.

Nem másért jutott eszembe ez a gyermekkori, hársillatú mesetörténet, mint az idei magyar nyelv hete témaköre, a „Nemzedékek kézfogása” miatt, mely tükröt tartott és irányt is mutatott anyanyelvhasználatunknak. Az Anyanyelvápolók Szövetsége a tavalyi Felvidék-központúság után idén Délvidékre, Vajdaságba vitte a hét sok-sok eseményét nyelvről és nemzedékek kézfogásáról.

Ma már aligha találunk zugot a Kárpátok láncai közt, hol ne sérülne, ne hallgatna el a szó, ne töredeznék a magyarság. Nem csak ott, hol a trianoni országharmadolás egyik napról a másikra végvári vitézekké és végvári lakosokká tette az új országokhoz csapott nemzetrészeket. Nem csak ott, ahol ezek a magyarok a periféria perifériájára kerültek. Végvárak nemcsak a kárpáti térben vannak, hanem az időben, köröttünk, közelünkben is: a nyolcadik kerület omladozó bérpalotái közt éppúgy, mint kertvárosok fényes ingatlanaiban, ahol az anyagi gazdagság mellől gyakorta épp a legnagyobb gazdagság hiányzik: a gyermekkori eszmélés boldog mesevilága a szárnyas szavaknak élményével. Mert megannyi villogó digijáték és hétnyelven beszélő mobiltelefon sem pótolja az ősi nemzedéki kapcsolatokat: minél több van az előbbiekből, annál többet rabolnak el az utóbbi esélyeiből. A valós élet esélyeiből és a valódi gazdagságból.

Ezért van jelentősége annak, hogy felkeressük nagymamát és nagypapát, hogy megfoghassák az unokák kezét. Nem baj az sem, ha nincs többé falu, folyó, baromfiudvar és hársfa, csak őszinte, boldog kézfogás legyen. Minél csonkább, minél űzöttebb a gyermek(ek)et nevelő család, annál nagyobb áldás, ha a nemzedékek egymásra találnak. Van, ahol már csak akkor érthetik meg egymást nagyszülők s unokák, ha a gyermekek náluk kapnak esélyt az (anya)nyelvi szárnypróbálgatásra. Együtt vadászhatnak lélek- és szellemformáló nyelvi élményekre a legnagyobb elszigeteltségben is. Megfordíthatják akár a legmakacsabb történelmi és társadalmi folyamatokat is, ott, ahol a nemzedéki szakadékokat nyelvi szakadékokká mélyítette a sors. Csak adjuk meg nekik a lehetőséget!

Nagyapám fáját régóta nem láttam. Amióta ellopták a kertek alól az Ipolyt és meséim égig érő hársát kettéhasította egy villám, méltóságos, csendes haldoklásnak indult. Időközben a református templom tornyát is villám sújtotta, s bár alig van már régi család a faluban, a torony eredeti szépségében újjászületett. Nagyapa hársának nem adatott templomi csoda, s nekem nem volt erőm közelről szemlélni pusztulását, hiszen én életre szóló meséket kaptam tőle gyermekségem lombsátrában.

Nyitókép: Molnár Edvárd