2024. április 25., csütörtök

Hobbiból hivatás

„Fotósként nem szeretnék a tömeg elvárásainak megfelelni”

Az újvidéki Ótos Annabella neve után lehetetlen önmagában kiírni a „fotós” jelzőt, mivel egyértelműen a fotóművész a pontos megfogalmazás. A fényképezés gyerekkora óta élete részét képezi. Művészetét az egyediség és a spontaneitás jellemzi, ez az, amivel kitűnik a tömegből.

Hogyan csöppentél bele a fotózás világába?

– Valójában belenőttem. Édesapám is ezzel foglalkozik, a nagytatám pedig az 50 legjobb jugoszláviai animátor közé tartozott. A fényképezőgép mindig a kezemben volt. Már óvodás koromban egy kis filmes fényképezőgépet hurcoltam mindenhová, amin csak meg kell nyomni a gombot és nem kell semmit beállítani, de már ez is jó alap volt. Mikor befejeztem a gimnáziumot, eldöntöttem, hogy ezen az úton megyek tovább, bár előtte nem gondoltam volna, hogy ebből keresem majd a kenyeret, mert hobbiként tekintettem rá. A természet és társadalmi tantárgyakban soha nem voltam otthon. Színkitűnő tanuló voltam, de nem vonzott ez az irány. Mivel féltem a szerb nyelvtől, elgondolkodtam azon, hogy Szegeden folytassam a tanulmányaimat, de mivel egyke vagyok, a szüleim nem akartak elengedni. Így az újvidéki Művészeti Akadémiára iratkoztam be, kamera szakra. Harmadévesen sikerült eljutnom Amerikába. Azzal a céllal mentem, hogy pénzt keressek, és vehessek magamnak egy fényképezőgépet. Aztán kétszer is sikerült kijutnom Amerikába, megvettem a gépet, és elkezdtem az „éjszakai életben” dolgozni, bulikat fotózni. Így indult a pályafutásom.

Ótos Annabella

Ótos Annabella

Mit jelentett számodra ez a munka?

– Egy hatalmas „ajtónyitó” volt a szakmában, mert rengeteg új kapcsolatot teremtettem, egyúttal tapasztalatot is szereztem, és elértem, hogy Újvidéken egy magasabb szintre emelkedjek a fotózás terén. Miután befejeztem az akadémiát, eldöntöttem, hogy nem szeretnék többet bulifotózással foglalkozni. Bár voltak pozitívumok, sokszor kellemetlen helyzetbe is kerültem, mivel a partyfotózás nem a legjobb munka egy fiatal lány számára, hiszen gyakran hajnal öt-hat óráig is ott voltam a bulikon, és fényképeztem. Elérkezettnek láttam az idejét annak, hogy magasabb szinten folytassam a fotózást. Ha már befejeztem az akadémiát, bizonyítani is akartam. Alkotni és művészkedni szerettem volna. A bulikon csak fotózni kellett az adott pillanatokat, és nem lehetett befolyást gyakorolni a képre. Amikor felmondtam, az volt életem legnagyobb döntése és legbüszkébb pillanata, bár próbáltak visszacsábítani. Azt mondták, hogy ez az, ami fekszik nekem, és másban nem leszek jó. Én viszont tudtam, hogy mire vagyok képes. Elkezdtem keresni önmagamat. Kipróbáltam az ételfotózást, ellátogattam a marketing világába, ruhafotózásokat és modellfotózásokat csináltam, tehát olyan dolgokat, ahol kreatívan lehet játszani a tárgyakkal, az emberekkel, minden részlettel. Számomra ez inspiratív volt, és ez segíthet a fő célom felé terelni a pályafutásomat, hiszen gyerekkorom óta szerettem volna egy saját stúdiót létrehozni.

Kicsit kanyarodjunk vissza az amerikai utadhoz, és az ott készült fényképekhez!

– A fényképezőgép-vásárlás mellett az volt a célom, hogy önállóvá váljak, és persze világot lássak. Az ottani élményeimet haza szerettem volna hozni a fényképek által, hogy megmutassam a barátaimnak, családtagjaimnak. Mikor befejeztem a munkámat Amerikában, volt egy hónapom utazgatni Amerikában. Az első évben úgy döntöttem, hogy elmegyek Los Angelesbe, a filmek és a sztárok központjába. Az utcákat járva láttam, hogy nem úgy néz ki ez a világ, ahogy a filmekben bemutatják. Minden egyes lépésem után egyre több hajléktalan, már-már félholt embert láttam. Fényképészszemmel nézve inspiráltak ezek az emberek. Érdekes élmény volt, amikor felvettem az új, márkás cipőmet, a hátamra raktam a fényképezőtáskámat, az új fényképezőgépemmel, magamhoz vettem az összes dokumentumomat, és gyerünk! A séták során valamiféle zen fázisba kerültem. Egyedül voltam, teljesen éberen egy burokban, csak mentem, nem is gondolkodtam, csak fotóztam. Végül olyan képek születtek ebből, amikre a mai napig büszke vagyok. Szerintem életem legjobb fotói. Haza érve a Vajdasági Magyar Tudományos Diákszövetség által szervezett kiállításon mutattam be először őket, majd megvalósult az első önálló képkiállításom is Újvidéken.

Amerikai út

Amerikai út

Nem rég volt egy másik érdekes munkád, egy otthonszülést fotóztál. Mesélj erről!

– A 2023-as célom megvalósítani egy kiállítást ezekből a képekből. Január elején lehetőségem volt fényképezni és videózni egy otthonszülést. Ez egy hatalmas sokk volt mindenki számára, nem csak nekem. Amikor nyilvánosságra hoztam ezeket a képeket, az emberek nem tudták elképzelni, hogy ez normális-e, vagy egyáltalán legális-e. Rengeteg pozitív és negatív kommentárt kaptam a képeimre. Valaki azt kérdezte, hogy mit képzel ez az asszony, nem tudja, hogy ez mennyire rizikós, hogy pillanatok választják el a halált az élettől. Mások azt mondták, hogy ez gyönyörű, ők is otthon szeretnének szülni. Konkrétan nem tudták megfogalmazni, hogy mit gondolnak róla. Az egész úgy indult, hogy kaptam egy hosszú üzenetet egy nőtől, ami szerint már régóta követi a munkásságomat, és valahogy úgy érzi a képeim alapján, hogy már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Ez nagyon érdekes, mert nekem ilyet még nem mondott senki. A képeim alapján az emberek valahogy leszűrik, hogy milyen ember vagyok. Amikor elmentem találkozni a nővel, nagyon érdekes dolog történt. Lényegében 1200 eurót kértek tőlem, hogy fotózhassam a szülést, cserébe elkapom a képeket, illetve a videót, és azt csinálhatok velük, amit akarok. Az volt a válaszom, hogy ez így nem fog működni, hanem ha nem találnak mást, akkor szívesen fotózom ingyen. Abban maradtunk, hogy átgondolják. Pár nap múlva ismét jelentkeztek, és azt mondták, hogy nem is kerestek mást, mert azt szeretnék, hogy én fotózzak. Ezekből a képekből szeretnék egy kiállítást szervezni az idén.

Hogyan zajlott ez a fotózás?

– Január 7-re volt kiírva a szülés. Reménykedtem, hogy nem fog előbb beindulni, mert előtte épp Magyarországon voltam. Elsején értem haza, másodikán hajnalban pedig szóltak, hogy valószínűleg kezdődik. Én aludtam és nem láttam az üzenetet. Amikor felébredtem, teljesen le voltam sokkolva. Nem tudtam elképzelni, hogy most mi történik, lehet, hogy már megszült? Nem néztem még utána, hogy hogy zajlik egy szülés, azt hittem, hogy még lesz rá időm a napokban. Felhívtam őket, és mondták, hogy minden rendben van, ők még elmentek sétálni egyet, meg ilyenek. Délután szóltak, hogy elindultak az erősebb fájdalmak. Beültem az autóba, és robogtam is feléjük. Azt hittem, hogy bármelyik pillanatban megszülethet a gyerek. Ez viszont nem így történt. A lényeg, hogy jött egy 70 éves szülésznő Belgrádból, aki több mint 55 év tapasztalattal rendelkezik, valamint egy dúla is segédkezett. Volt egy hatalmas medence a szobában, feltöltve vízzel. Amikor megérkeztem, épp próbálták visszakapcsolni a biztosítékot, mert a tűzhely kiütötte, mikor melegítették a vizet a medencébe. Sikerült nekik megjavítani, de ismét kiütöttem, és azt mondták, hogy nem fognak vissza lemenni és hívni a házmestert, hanem találjam fel magam. Konkrétan teljes sötétségben kellett fényképeznem. Találtunk két éjjeli lámpát, az egyiket a medence mellé, a másikat pedig az asztalra tettük. Ennyi volt a fényforrásom. Először megijedtem, de végül pont ennek hála csodálatos képek születtek. Úgy jellemezném, hogy bár sötét, de minden látható, és mégsem látszik semmi.

Otthonszülés

Otthonszülés

Hogy érezted magad ezen a fotózáson?

– Az egész nagyon intim volt. Nem is tudtam mit alkottam, amíg haza nem értem és meg nem néztem a képeket. Először nem is tudtam mire vállalkozom. Gyerekszülés, vér, azt hittem, hogy összeesek. Nagyon hosszú folyamat volt, majdnem 24 órán át tartott. Együtt szenvedtünk a nővel, amint kicsit megnyugodott, úgy próbáltunk mi is egy picit szundítani. Délután fél 6-tól másnap délután 4-ig ott voltam. Étel és alvás nélkül. Anyukám már háromszor akart jönni értem, már ő sem értette, hogy miért tart ennyi ideig. A férj sírt, mert nem tudta, hogy mit csináljunk, hívjuk-e a mentőket. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor meglátta a napvilágot a kis Viviana. Szerettem volna, hogy ezek a képek edukatív jellegűek legyenek, mivel a nők nagy része nem is tudja, hogy ez normális vagy legális-e. A kiállításra szeretném majd elhívni azokat, akik otthon szültek, és a dúlát, aki mindhárom gyerekét így hozta a világra. Szeretnék nyíltan beszélni erről, hogy mindenki megtudja, ez valóban működik, más országokban teljesen megszokott. Szeretném hangsúlyozni, hogy én semleges szeretnék maradni. Nem vagyok sem ellene, sem mellette.

Nehéz ez után a téma után másról beszélni, de mesélj kicsit a stúdiódról, milyen fotózásokat vállalsz itt?

– Tavaly márciusban kezdtem, a húsvéti fotózással. Az egyik ismerősömtől kértem egy élő nyuszit, mert a környéken senki más nem csinált ilyet. Emiatt nagyon felkapott lett. Ezután jött a 2022-es karácsonyi fotózás. Mindig arra törekszem, hogy a háttereim a természetességet tükrözzék. Szeretem a lehangolt pasztell- és földszíneket. Ez is más, mint a többi fotós csilivili hátterei. Az emberek 80 százaléka szerintem a giccses dolgokat keresi, az én célközönségem viszont a maradék 20 százalék. Bár többen mondták, hogy ebből nem lesz pénzem, a célom mégis az, hogy hű maradjak magamhoz. Nem szeretném azt csinálni, amit elvár a tömeg. Számomra ez a művészet. Amikor megmutatom, hogy látom a környezetet, a világot magam körül. Ha valaki felismeri, hogy ez más, mint a többi, az számomra a siker. Amiben szintén különbözöm a többi fotóstól, hogy nálam nincs meghatározva, hány képet kapnak az emberek. Úgy gondolkozom, hogy miért ne adnám oda az összes jól sikerült képet a modelljeimnek?

Pillanatkép a stúdióból

Pillanatkép a stúdióból

Mi inspirál egy-egy háttér elkészítéséhez?

– Lényegében minden. Figyelek arra, hogy amiket berakok a szettre, azok valamilyen szinten retrók legyenek, illetve legyen történet a tárgyak mögött. Például a létra és a kosár, ami a karácsonyi képeken volt, a dédnagymamámtól származik. Az a régi kosár kézzel volt fonva, ez egy plusz értéket jelent számomra. A másik lelőhely a nejlonpiac. Igazi kincsekre lehet ott bukkanni, és soha nem tudja az ember, hogy mit fog találni.

A Magyar Szó Vajdaság szépe fotópályázatának egyik főnyereménye nem rég egy fotózás volt a stúdiódban, ez hogy nézett ki?

– A tervek szerint ez a karácsonyi háttérrel történt volna, de a nyertes sajnos betegség miatt nem tudott eljönni, nekem pedig le kellett szednem a hátteret, így ezt most egy húsvéti fotózással fogjuk pótolni. Márciusban elkezdem majd szervezni. Az élő nyuszi mindenféleképpen jön, illetve a cseresznyefavirágok, ami viszont újítás lesz a tavalyihoz képest, mert szeretnék egy kiscsibét is a nyuszi mellé.

Nyitókép: Munka közben